American Mary (Filmkritika)

A minap eszembe jutott: miért nem került be a Pókember az Avengers-be? Szerintem simán elfért volna Scarlett Johansson feszülős latexruhás feneke és a béna Clint "Kitudjahogykiafenevagyok" Barton, azaz Hawkeye karaktere között. Őszintén, mennyivel komolytalanabb a hálót szövő radioaktív pókcsípéses Parker mint mondjuk az a fogyatékos íjász, aki még mindig középkori fegyverrel rohangál, pedig a legcsóróbb latin kölyök is fel tud hajtani magának egy UZI-t vagy Kalasnyikovot. De ha a Csudálatos Paókembör túl gyerekes, akkor mi van mondjuk Wolverine karakterével? Őrá aztán nem lehet azt mondani, hogy unalmas karakter, és még csak nem is egy északi mitológiából koppintott alak, mint például Thor és Loki. Komolyan mondom, le kéne védetni az isteneket, mert a Marvel 1-2 év múlva behúzza Anubisz-t, Zeuszt, és ha így folytatódik nemsokára Mózes is harcba száll a Földet ostromló idegen lényekkel. Mondjuk ha mindent egybenyitunk mindennel, akkor például Daredevil ilyenkor hol a francban lófrál? Oké, hogy vak, meg minden, és a pirosra festett nunchakuival nem sokat érne mindenféle repülő, páncélos bálnák ellen, de ilyen alapon a gyökér íjász sem a legjobb választás, tekintve, hogy egy félisten, egy robotember, és egy génkezelt propagandaplakát mellett kell tartania a vonalat. Azért én szívesen elnéztem volna, ahogy a pusztuló New York szörnyű hangzavarában megpróbálja kifülelni a F1-es kocsik sebességével száguldó légmotorokat. Imádnám látni, hogy míg Vasember és Hulk élethalálharcot vív az idegenekkel, a piros, vaksi ördög a levegőt bokszolja a háttérben. Na mindegy...

Jobb híján kénytelen vagyok a kedvező csillagállásnak köszönetet mondani, mert csak az égi konstellációk műve lehetett, hogy ezúttal egy igazán jó horror filmmel jelentkezhetek. A mű 2012-ben készült, mint a Soska nővérek egyik első önálló próbálkozása. Kanadai produkció, egyenesen a napfényes Vancouver-ből. A címe pedig American Mary...
(Don't worry, I'm a doctor! Sorta...)

Történetünk főszereplője Mary Mason, a csinos és tehetséges orvostanhallgató. Mint minden külön élő egyetemista, ő is pénzhiánnyal küszködik. Egyetlen támasza a nagyanyja, aki időnként felhívja telefonon, de tőle sem fogad el anyagi segítséget. A számlák halmozódnak, a szolgáltatók zúgolódnak, Mary pedig kénytelen szembenézni a helyzettel. Valamit tenni kell. Valahonnan pénzt kell szerezni. És hogyan juthat egy csinos orvostanhallgató a legkönnyebben némi zsebpénzhez? Pontosan! Elmegy egy night clubba táncosnőnek. Szegény, szende lány még önéletrajzot is visz magával, amire persze semmi szükség. Miután a hely tulaja, Billy Barker vált vele egy-két szót, rövidesen áttérnek a gyakorlatibb alkalmassági vizsgára, így Mary alsóneműben járkál, majd kezelésbe veszi a férfi feszült vállizmait. Mielőtt azonban sztereotipabb vizekre evezhetnének, betoppan Lance, a tetemes szelíd motoros/kidobóember, hogy valami gond van az egyik emberükkel. Némi kavarodás és rohangálás után Mary olyan ajánlatot kap, amit nem utasíthat vissza: 5000$ üti a markát, ha a "no questions asked" - jegyében levonul az alagsorba, és megteszi, amit kérnek tőle. Mielőtt az emberjogi aktivista szerepben tetszelgő olvasók felhördülnének, nem. Ezúttal nem a női nem szexuális degradálásáról, elnyomásáról és korrumpálásáról van szó. Mary degradálódik, de  nem szexuális értelemben. Legalábbis egyenlőre...
 (Rock is love, Rock is life)

A félhomályos pincehelyiségbe belépve a lány olyasmit lát, amire valószínűleg nem számított: egy szegycsonttól állcsúcsig felhasított férfi fekszik egy asztalon, dől belőle a vér, és biztatónak egyáltalán nem nevezhető hangon nyüszít. A feladat adott, ugyebár... ezek az illusztris üzletemberek nem kockáztathatják meg, hogy a barátjukat kórházba vigyék, ráadásul azon túl, hogy valószínűleg nincs biztosítása, még az odavezető utat sem élné túl. Mary tehát kis habozás után kénytelen átültetni a gyakorlatba lexikális tudását. A végeredmény kedvező, mivel az alany továbbra is hörög, de legalább már nem vérzik, szóval minden bizonnyal megmarad.
Mary felmarkolja a pénzt, és rohan is haza, olyan ígéretekkel önmagának, hogy ilyet többé soha. Persze tudjuk, hogy ezek az ígéretek csak egy zsíros ajánlatra várnak, hogy megszeghessék önmagukat. Ez az ajánlat másnap érkezik telefonon. Egy igen lelkes sztriptíztáncosnő, Beatress keresi fel hősnőnket, hogy igénybe vegye a lenyűgöző képességeit. Igyekszik keríteni valakit, aki némi honorárium fejében képes lenne néhány igen... sajátságos test-átalakítást eszközölni a barátnőjén. Mivel horribilis mennyiségű pénzt ígérnek neki, Mary ismét kötélnek áll, és rövidesen egy állatorvos vizsgálóasztala mellett találja magát, rajta egy bealtatott Barbie babával, akinek le kell vágnia a mellbimbóit, és be kell varrnia a vagináját. Nem kis nehézségek árán ez is sikerül, és mint sejthető, drága a Mary-t beszippantja az underground test-modifikációk sötét világa, ahol a bőr alá ültetett szilikongolyók és félbevágott nyelvek csak az enyhébb beavatkozásokat jelentik. Rövidesen igen nagy hírnévre tesz szert, de nem maradnak el az atrocitások sem, melyeket egyre radikálisabb reakciók követnek, és Mary lassan rádöbben, hogy olyasmibe ártotta magát, amibe nem lett volna szabad. Van kiút az örvényből, vagy hősnőnk morálisan és testileg is odáig alacsonyítja magát, ahonnan már tényleg nincs visszatérés? Meg tudja váltani magát, vagy...? Megtudod, ha megnézed az American Mary-t. De azt mindenképpen  garantálhatom neked,  hogy  nem  lesz  épp  egy  könnyű  menet!
(Két balkezes Soska a kezelés előtt.)

Nagyon összeszedett és jól felépített alkotás az American Mary. Sok kezdő rendező esik abba a hibába, hogy túl sokat akar, így a végeredmény valami jellegtelen halmaz lesz. Itt szó sincs erről. A Soska nővérek meglepően profi munkát végeztek. Minden, amit látunk, az kézzel fogható, tehát egy morzsányi speciális effekt sem kerül a szemünk elé. A páciensek mind a helyi underground közösség tagjai, így minden többé-kevésbé igazi, és ami nem az, arról sem tudnád első látásra megmondani. Természetesen vannak olyan jelenetek, melyeket nem lehetett volna megoldani filmtrükkök nélkül, de nem ezek vannak többségben. A film műfaját tekintve slasher horror, de szerintem a pszichológiai horror jobban illene rá, ugyanis azon túl, hogy sok brutális dolgot mutatnak, a történések mögött munkálkodó lelki tényezők is ki vannak domborítva. Fontos a karakterfejlődés, és a karakterek közötti interakció. Nem csak szórakozásból vagdalkoznak a szereplőink, mindenkinek megvan a maga motivációja. Nincsenek szürke töltelékfigurák, mindenki érdekes a maga nemében, és ami még fontosabb, mindenki abszolúte hihető. Emiatt itt nincs fekete vagy fehér, csak szürke, és annak az ötven árnyalata (heh).

Katharine Isabelle (Mary) játéka engem lekenyerezett, ilyennek kell lennie egy színésznőnek. Nem egy buta liba, aki nagy bociszemekkel bámul bele a világba, újszülöttként rácsodálkozva mindenre. Mary erős női karakter, aki egyenlő félként áll a férfiak előtt, és nem alárendelt, megmentésre vagy meghódításra váró tereptárgyként (ami legalább annyira elítélendő, mint a férfi-ideál eltolása a drága sportkocsit vezető kondi-ficsúrok irányába...). Ilyen módon kéne ábrázolni a nőket ahhoz, hogy korrekt, XXI. századi szerepkörök kialakulhassanak. Furcsa, hogy egy teljesen alapvető és józan ésszel elvárható dolgot emelek ki pozitívumként, de sajnos ilyen időket élünk. Nem vagyok épp a női egyenjogúság élharcosa, mert manapság azok, akik emellett az ügy mellett lengetik a zászlajukat, pont, hogy átesnek a ló túloldalára, és pont ezzel lehetetlenítik el a saját ideáikat, de itt mindenképp meg kell jegyeznem, hogy jó az irányvonal, amit a film képvisel.
Tristan Risk (Beatress) színészi teljesítménye is lenyűgöző, habár a karaktere gyökeres ellentéte az előbb felvázoltaknak. Ő tipikusan egy üresfejű p*csa, akinek valami nagyon tömény metángáz csapta meg az agyát, viszont még így is százszor szerethetőbb és érdekesebb, mint a más filmekben látható társai.
(I will make you beautiful!)

Igazából mindenki jól hozza a szerepét, a Billy Barker-t alakító Antonio Cupo-tól egészen a Soska nővérekig, akik maguk is feltűnnek a filmben acél kemény akcentusukkal és a hajmeresztő kérésükkel.
A zene is jól el volt találva. Zseniális ötlet, hogy az Ave Maria (ami már önmagában is egy jó párhuzam) újra és újra visszatérő motívumával jelzik Mary sebészi fejlődésének fontosabb állomásait. Annál is inkább fajsúlyos ez a megoldás, hogy a többi aláfestőzene szinte teljesen belesimul a film hangulatába, míg ezzel a számmal egészen új irányba terelik azt. A feszültség mindvégig megvan: a néző érzi, hogy valami baljóslatú, valami rettenetes közeledik, de nem tudja, hogy mikor fog lecsapni. Várod, várod, és mégis felkészületlenül ér, amikor beüt a krach...
A képi világ sötét, borongós, még akkor is, mikor véletlenül nappal van. Az egész filmet átjárja valami groteszk hangulat, mely magán a témaválasztáson túlmenően, zsigerileg támadja a néző lelki világát. Ami nagyon jól idomul a történet egyediségéhez. Viszont ahhoz képest, hogy a hasonlóan provokatív és polgárpukkasztó Hetedik mennyire felkapott lett, az American Mary-t csak langymeleg fogadtatásban részesült. Persze így is több fesztiváldíjat magáénak tudhat, de mégsem lett széles körben ismert. Pedig a rendezőnők olyan talajra merészkedtek, ahová senki nem mert korábban, és igen jól mutatták be ezt a bizarr és sokak számára ismeretlen világot. Reméljük, a jövőben is hasonlóan nívós és eredeti alkotásokkal lepnek meg minket!

8/10

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése