Annabelle (Filmkritika)

,,Hiszem, hogy a világban létezik a jó, amelyet így vagy úgy áraszt magából a szerető Isten. De hiszek egy másik erőben is, amely éppen olyan valós, mint az Isten, akihez egész életemben imádkoztam, és tudatosan azon munkálkodik, hogy minden tisztességes elhatározást romba döntsön. Nem a Sátán, én nem hiszem, hogy a Sátán lenne (bár hiszem, hogy ő is valóságos), hanem a diszharmónia démona, valami vásott és ostoba dolog, amely vígan kuncog, ha egy öregember felgyújtja magát, pedig csak pipára akart gyújtani, vagy amikor az imádott kisbaba a szájába veszi az első karácsonyi ajándékát, és megfullad tőle." - ez a Stephen King idézet elég gyakran eszembe jut, ha misztikus horrorfilmet találok nézni. A lelki szemeim előtt mindig valami ismeretlen, hatalmas, megfoghatatlan és legyőzhetetlen természetfeletti erőt vizionálok, valami ősi, kaotikus gonoszt, ami ott munkálkodik a talpadba szúró LEGO-elemtől kezdve a csecsemő torkán akadó karácsonyi ajándékig. Egy olyan gonoszt képzelek el, aki testetlen, ezért mindenhol ott van, még a legbagatellebb dolgokban is. Mint a Végső állomás-ban a Halál. Legyőzhetetlen, kijátszhatatlan entitás. Számomra a borzongás forrása nem az, hogy egy játékbaba megmozdul, és késsel a kezében járkálni kezd, hanem hogy az ég világon semmit sem tehetsz ellene. Késleltetheted az elkerülhetetlent, de végül úgyis utolér. Ez az igazi horror. De ezt a közönség nem szereti ennyire védtelennek érezni magát. Nekik kellenek a koszos vászonzsákban porosodó csontok, melyeket el lehet égetni, kellenek a ki tudja honnan előkerülő démonvadászok a sületlen rituáléikkal, kellenek a ráolvasások és a kudarc, kell a nagy drámai klimax, kell a győzelem. És kell a folytatás is. Látni akarják, ahogy az átlagember megzabolázza az ismeretlent, mert egyébként védtelennek éreznék magukat, de el akarnak menni a folytatásra is, mikor a szellem megint lecsap. Kötéltánc, biztosítókötelekkel...
(Folytassuk egy kis előtörténettel!)

A Démonok között tűrhető film volt. Nem túl egyedi, nem túl izgalmas, de legalább próbálkozott. Unalmas már ez a szellemes téma. Régebben még úgy-ahogy elment, mert akkor még próbálkoztak a rendezők és a forgatókönyvírók, most viszont egymást érik a lélektelen, jó esetben jumpscare fűtötte horrorok. Rosszabb esetben ülhetünk fél órát, míg kialakul valami százszor ismételt sztori, amit persze szétzilál a szellem (vagy démon, ősi isten, átok, multidimenzionális lény) ténykedése. Ilyenkor köszönt be a nyikorgó ajtók, háttérben elsuhanó árnyékok, lassan mozgó tárgyak és furcsa hangok fél órája. A karakterek gyanakodni kezdenek, hogy valami nincs rendben, de persze eleinte nem hisznek a dologban. Aztán valamelyikük bizonyosságot szerez, de persze a többiek
-(A.: ha gyerek) azt hiszik, hogy képzelődik/rosszat álmodott.
-(B.: ha nő) lesajnálják, hogy túl nagy rajta a stressz szülés után.
-(C.: ha férfi) totál flúgosnak nézik, és nem  nagyon  engedik  a  közelébe  a  gyerekeket.
 (Run, fools!)

Így az eseményeknek nem vet gátat semmi. Egyre durvulnak a hangok és a mozgások, már bútorok pakolódnak egymáshoz és tányérok csapódnak a falnak. Kezdi mindenki komolyan venni az ügyet. Ide bezony Ődögűzű köll!- szól valaki, és mivel ilyenből minden templomban van 10-15 darab, hamarosan kerítenek is egyet. Ami persze semmit sem ér, csak még jobban felbőszíti a túlvilági lényt. Itt az idő, hogy valaki komolyan megsebesüljön, vagy meghaljon. Filmtechnikai szempontból ideális személy a pap, mivel őt nem ismerjük, de a tragikus falhoz csapódása jól mutatja, milyen veszélyben is vannak a karaktereink. Na, amikor ilyen dolgok történnek, mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy nem a rozsdás csövek dobálnak késeket a plafonról, így elkezdődik a sikítás, rohanás, ajtócsapkodás, és végre megjelenik valami CGI szörnyeteg is. Mert ugye láthatatlan veszélyek elől csak M. Night Shyamalan filmjeiben szokás. Ezek a lények természetesen nem sokáig vannak a szemünk előtt, mert bűn rondák és rosszul kidolgozottak (homályos kontúrvonalak, darabos mozgás, nem ritkán egy adag karitatív füst-effekt társaságában). Ám minden gonosznak megvan a maga achilles-sarka. Ideje előszedni a könyvtárból kölcsönzött okkult könyveket, vagy visszagondolni, hogy mit olvastunk legutóbbi látogatásunkkor az ősi asszír istenek Wikipédia-lapján. Földre festett kriszkraszok, elüvöltött halandzsák, és átszúrt kegytárgyak viharos fináléja ez. A csillár leszakad, az ablakok betörnek, mindenki sikít vagy ordít, a bomba visszaszámlálója már majdnem a nullához ér, és még nem tudni, hogy a piros drót e a megoldás. De persze a piros drót az. Legyőzettetik a rém, mindenki boldog, egymás nyakába borul. Eltelik x hónap, és az élet visszatért a normális kerékvágásba. Pistike épp bemegy az iskolába, az anyuka pedig elhajt a kocsijával. Békés zene szól a rádióból, mindenki azt gondolja, hogy most már semmi rossz nem történhet......... ERRE CHUCKY ELŐUGRIK A HÁTSÓ ÜLÉSRŐL, ÉS BELEVIGYOROG A KAMERÁBA! Mert nincs olcsó horror cliffhangeres befejezés nélkül. 10-ből 10 esetben a halottnak hitt gyilkos a végén kinyitja a szemét. Érted, ez egy kötelezően betartandó szabály. Azt hiszem én még nem is láttam olyan filmet, ahol ne így lett volna. (Mondjuk az milyen lenne már, hogy a kamera baljós zenére közelít  a gonosz arcához,  várunk...  várunk,  de  nem  történik  az  ég  világon  semmi, csak legördül a stáblista és kész. THE END. Valaki forgassa le, kérem!)
 (Itt már tudod, hogy jön a szopógép.)

Na, hát az Annabelle tökéletesen megfelel a fent leírtaknak. A Démonok között előzményeit dolgozza fel, de bár ne tette volna. John R. Leonetti nem erőltette meg magát. Filmje sablonos, kiszámítható, és még úgy is rettentő unalmas és kiábrándító, hogy az ember számít arra, hogy unalmas és kiábrándító lesz. Komolyan, amikor megláttam azt a babát, arra gondoltam, hogy minden épeszű ember sikítva vágta volna földhöz azt a rémséget. Hát rá van írva az arcára annak a babának, hogy egy pszichopata állat (nem annyira, mint a Chucky-nak, de azért egyértelmű)! És van valaki, aki ilyeneket gyűjt. A férfi amellett, hogy tényleg nagyon szerethette a feleségét, még teljesen fogyatékos is lehetett, ha képes volt megvenni neki azt a valamit (Nem csoda, hogy felhergelte az őrült szektás szomszédokat...). Na nem annyira, mint a női főszereplő, aki később összezárta azt az újszülött gyerekével. Dr. Spock is megmondta, hogy ha a gyermekünk egy sorozatgyilkosnak kinéző porcelánbabát lát, megáll a fejlődésben. Most komolyan, nézd meg! Mi ez? Hát kiesik a cumi a csecsemő szájából, de  még  egy  felnőtt  is inkább  a  fal  felé  fordítaná:
 (Annabelle, a gyerekszoba dísze...)

Aztán várhattuk végig, amíg a szellemileg visszamaradott hőseink kicsocsózták, hogy ki a hunyó, szereztek papot, könyvet, és még egy afro-amerikai woodoo sámánt is. Persze semmit sem értek, csak arra voltak jók, hogy húzzák a játékidőt, és a végén (Spoiler) az egyikük feláldozza magát. De ezzel nyilvánvalóan nem ér véget a történet, mert akkor hogyan lehetne még 4 előzményfilmet, és 5 folytatást csinálni ennek az amúgy is vérszegény sztorinak? Nem, a gonosz tovább él, és lesi áldozatait...
Csak sajnálni tudom azokat, akik elmentek moziban megnézni ezt a hülyeséget. Illetve nem. Aki volt olyan ostoba, hogy egy ilyen filmre ült be, az pontosan azt kapta, amit megérdemelt. Tisztelet a kivételnek, akik randi okán választották ezt a gyöngyszemet, mert egy ölelkezéshez és simogatáshoz tökéletes háttérzaj lehet...

3/10

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése