Ha maradnék (Filmkritika)

Sziasztok!

Nagyon régen írtam már kritikát, mint azt észre is vehettétek. Több oka is van (ami kimerül a lustaságba, és abba, hogy nem volt időm), de végül csak-csak sikerült meggyőznöm magam a Ha maradnék című film megnézésére és a fejemben kavarodó többnyire sötét gondolatok leírására. Sajnálatos módon magammal rántottam egy személyt, aki nálam sokkal jobban szenvedett és úgy éreztem, hogy a végére ott helyben képes lett volna felvágni az ereit az előttünk heverő billentyűzettel.

Chloe Grace Moretz azon kevés színészek közé tartozik, akiket soha az életemben nem akartam volna filmvásznon látni. Az még egy dolog, hogy unszimpatikus (mert az legyen a legnagyobb baj vele), de egyszerűen képtelen élethűen színészkedni… Vagy túljátssza, vagy úgy viselkedik, mintha egy részeges rokon ezredjére is ugyan azt az érdektelen történetet mesélné el neki. Ettől eltekintve viszonylag vártam a filmet, egyrészt mert kinéztem magamnak Gayle Forman két kötetes történetét, másrészt mert rengeteg embertől azt hallottam, hogy milyen jó. Éééés... azt hiszem nem csalódtam még ennyire filmben… A történetet száz, pár perces részre vagdosták, majd bedobták egy kalapba, összerázták, és véletlenszerűen sorba állították. Persze van egy "mondjuk" kronológiai sorrend, de ezt kb. semmi nem igazolja. Így a nézőnek kell kitalálnia, hogy mi mikor történt. Ez még nem is tűnhet annyira nagy bajnak, de mikor a sztori lényegéhez érünk, és az embernek leginkább bele kellene magát élnie, akkor jön, hogy "dobáljunk bele ezer lényegtelen visszaemlékezést", és akkor megkapjuk a filmet. Drámai akart lenni, de nem sikerült neki. A kapcsolatokat kellett volna kidolgozni, hogy mennyire szoros a kapocs a szereplők között, valamint megismerni azokat. (mint például a Csillagainkban a hiba c. filmben, ami épp azért volt szomorú, mert  okosan ezekre a pontokra építették a filmet.) Erre kapunk egy nyálas kavalkádot, amibe mindenféle érzést beleöntöttek, de egyiket sem tudta átadni.
(Vigyen el a Vészhelyzet, te!)

Van egy fiatal lány Mia, aki egy csellista. A zeneterembe tengeti mindennapjait, amikor a suli rossz fiúja, Adam felfigyel rá (Hozzáteszem, attól, hogy felvesz egy bőrkabátot, még egy unalmas nerd marad. Ha én, mint lány, magamra aggatok egy bőrdzsekit akkor olyan laza vagyok, hogy majdnem szétesek, és ahogy észrevettem eddig minden srác rossz fiúnak tűnik úgy. Viszont most egy világ dőlt össze bennem, mivel van, aki ilyet hord és mégis nyomibb mint előtte. Hiába próbált badass lenni, nem jött össze.). Egy kis idő múlva megesik az első pár szó, amikor is a srác némi Yo Yo Ma-fűtötte diskurzus után elhívja Miát egy koncertre. A következő pillanatban már a rocker-punk család otthonában vagyunk, akik indulni készülnek a nagyszülőkhöz. Éppen egy modern 21. századi beszélgetés folyik, amikor is baleset történik. Innentől kezdve a rendező (nevezzük Kutylernek, amilyen egy kutyaütő) random szórja bele a jeleneteket egy metaforikus müzlis tálba, majd leönti tejjel. Látunk szilveszteri bulit, koncerteket, unalmas otthon beszélgetős napokat, családi találkozásokat, és még sok sok hasonlóan nem oda illő dolgot. Közben persze a kórházban vannak a jelenben, amiből mindig látunk pár percnyi teljesen irreleváns részletet, míg egyik szobából a másikba átmennek, ülnek a váróban vagy hallgatják a gépek pittyegését. Majd visszaemlékezés. 1 perces kórházi jelenet.  Visszaemlékezés. Éééééés...megint kórház...
(Nem a ruha teszi a rockert...) 

Az a típus vagyok, aki majdnem mindenen sír, bármilyen apró drámai dolog is történik én már az ágyamba bújva gátat építek a könnyeimnek, nehogy bele fulladjak. De itt képesek voltak annyira elcseszni a film hangulatát (már bocsánat), hogy már-már kínunkban nevetgéltünk. Hogy tudtak valamit ilyen mesterkéltre és hatásvadászra megcsinálni? Egyszerűen nem tudom megérteni. Készültem elolvasni a könyvet, gondoltam megnézem előtte a filmet, és majd utána. Erre most konkrétan annyira elvette az életkedvemet ez a film, hogy jó esetben soha nem fogok Gayle Forman könyvet elolvasni (rosszabbik esetben pedig talán felhagyok a filmnézéssel is). Lehet, hogy az alapul szolgáló könyv jó; lehet, hogy csak a filmet rontották el. De engem már nem érdekel. A színészi játék pocsék volt, a szereplők unalmasak és érdektelenek lettek, a jelenetek sorrendje miatt nem lehetett átérezni a dolgokat. Ezen kívül a történések kiszámíthatóak voltak, vártam a csavart a végén… de semmi. Kiábrándító. Nem tudom ki a célközönség, de biztos vagyok benne, hogy valami nagyon kis rétegnek szánhatták. Azt hiszem azoknak akik a Twilight szériát százötvenedjére is csillogó szemekkel nézik, és nyál csorgatva kirakják a parkettára (mivel máshol már nincs hely) Robert Pattinson képeit. Viszont mivel én nem tartozom ebbe a kategóriába, így ez az egész pofára esés volt az esetemben. A felénél még reménykedtem, hogy „Talán jó lesz.”, „Még ki tudnak hozni belőle valami jót.”, „Még lehet drámai.”… de semmi. Vártam, vártam. A nagypapi beszél, oké. A srác gitározik, rendben. A lány elhalad a feltűnően fényes, túlzottan is mesebeli (CGI) táj előtt, majd meghallja a cselló szót... Egyszerűen képtelenek voltak átadni az érzéseket. Vagy már annyira sem becsülik a női közönséget, hogy igyekezzenek egy kicsit a kedvünkért.

Összegezve a filmet: nem ajánlom kimondottan senkinek se. Sajnálom, hogy megnéztem. Biztos volt benne valami jó is, csak arra nem jöttem rá, hogy mi. Végtére is kb. 110 percet elvett az életemből

3/10

Yskirde

Megosztás:

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

1 hozzászólás:

  1. Szia,
    még nem láttam a filmet, de a könyvről kb. ugyanaz a véleményem, mint Neked a filmről. :D Mondjuk, a könyvben annyira nem volt érezhető a csapongás, ott szépen átvezette a dolgokat az író, de ott is sok volt ez a rengeteg visszaemlékezés. "Egyszerűen képtelenek voltak átadni az érzéseket." Ez a mondat pedig egy az egyben igaz a könyvre. Hihetetlenül túlértékelik, semmi mélység nincs a könyvben... :/ Szóval nem veszítesz sokat, ha ugyanúgy, ahogy én a filmet, te a könyvet hagyod ki az életedből. :D

    VálaszTörlés