Neverending Nightmares (Játékkritika)

Végre, túl vagyunk a Karácsonyon, már csak egy béna Szilveszter van hátra, és újra élvezhetjük a hétköznapokat. Nem tudom, ki, hogy van vele, de én nem szeretem, ha megmondják nekem, mikor kell boldognak lennem, mikor kell szeretnem másokat, és mikor kell úgy buliznom, mintha nem létezne holnap. Ezért ez az időszak számomra különösen... irritáló. Félreértés ne essék, úgy alapjában véve kedvelem az év végi ünnepeket, mert otthon a család, mindenki igyekszik hozzátenni a saját kis morzsáját a nagy közös mákos bejglihez, de ezen túl a helyzet inkább terhes, mintsem megnyugtató. Csak az ünnep apropójából nem lehet keblére borulni mindenkinek, a műmosolygás és a farizmot összeszorító igyekezet pedig eleve elveszi az egész lényegét. Az emberben nincs egy kapcsoló, melyet felkattintva meleg felebaráti szeretet önti el a lelkünket. Persze próbálkozni azért lehet. Megteremtjük az ideálisnak gondolt színpadot: fenyőt díszítünk, finom ételeket készítünk, befújjuk a lakást mézeskalács illatú aeroszollal, bepattintjuk a lejátszóba a Télapu 2-t, és tojáslikőrt iszogatunk, közben pedig reménykedünk, hogy hátha megtörténik a Karácsonyi csoda. Ami általában elmarad. Így a tisztességesebbje megvárja a kötelező egy-két napot, hogy ismét elővegye az évek alatt bejáratott vitatémákat, vagy egy kis vérszívással csapolja meg szerettei életkedvét, de van, aki még az első kanál halászléig sem tud várni. Persze azért az ember számot tart az ajándékra, mert a szeretetet pontosan kikalkulált és racionálisan kiporciózott forintmennyiségben kell a másiknak közvetíteni. Ünnepi metafora. Szóval köszönöm, nem. Inkább mindenki gyújtsa meg a maga kis mécsesét a szívében, és vonuljon el videókat nézni a Youtube-on.
A Szilveszter meg a másik. Véget ért az "Egész évben melóztál és spóroltál, szóval kijár neked egy kis költekezés"-mizéria, és máris jöhet a "Már pedig akkor is jól fogod érezni magad, ÉRTED?!"-nap. Hát, én több évnyi fogcsikorgatás és értelmetlen próbálkozás után rájöttem, hogy rohadjon meg az egész hülyeség. Ezután elidegeníthetetlen, alapvető emberi jogomnak tekintem a semmittevést és az unatkozást. Ha szórakozni akarok, akkor azt megteszem anélkül is, hogy egy mihaszna dátum az orrom alá dörgölné ennek a mérhetetlen szükségességét. Az év utolsó napja... és mi van akkor? Másnap az év első napja lesz, és senki nem fog emiatt pezsgőt vedelni, vagy petárdát dugni kóbor macskák fenekébe. Ennek nincs semmilyen hagyománya, nem sérted meg vele az '56-os forradalmárokat, vagy Kossuth Lajost, ha passzolod a dolgot. Mint ahogy a Parlament elejéről sem fog leszakadni a trikolór zászló, ha Valentin napon bonbon és mozizás helyett egy ölelést adsz a párodnak. Vagy semmit. Mert a szeretetet, a kedvességet, jó kedélyt és életörömöt nem egy napra kell besűríteni, hogy utána egész évben egy utálatos, retek bunkó lehess. Szépen el kellene osztani, még akkor is, ha történetesen igen-igen kevés van csak belőlük...
(Indie logó? Check!)


A kötelező lélekemelő okosság után nézzük mai kritikám alanyát, vagyis a Neverending Nightmares című játékot. Egy egészen friss, azaz 2014-es indie pszichológiai horrorról van szó, mely a teljesen ismeretlen Infinitap Games első játéka, de reméljük a mérsékelt fogadtatás ellenére sem az utolsó. Mert  ez  a  kis  szösszenet  igencsak  jóra  sikerült.
Ha van önéletrajzi ihletettségű film, akkor a Neverending Nightmares egy önéletrajzi ihletettségű játék. A történet a készítő, Matt Gilgenbach élményeit veszi alapul, aki éveken át küzdött a kényszerbetegséggel és a depresszióval. A játékban Thomast irányítjuk, aki egyik rémálomból a másikba kerül, egyre mélyebbre zuhanva a saját tudatalattijába. Nehéz összeszedetten beszélni a sztoriról, mert egyáltalán nem lineáris vagy szájbarágós. Itt főleg az atmoszféra számít. Betekintést kapunk Thomas (Gilgenbach) pszichéjébe, és ez nagyon intimmé, nagyon erőteljessé teszi a programot. Két főbb helyszínt barangolhatunk be, az egyik Thomas háza, a másik pedig egy szanatórium/elmegyógyintézet, melyek az elme tekervényes folyosóivá változnak a szemünk előtt. Hiába a 2D-s side scrolling nézet, Tájékozódni szinte lehetetlen, mert a környezet folyamatosan változik, egymásra rétegződik, öncélúan és véletlenszerűen kerülnek át elemek egyikből a másikba. Kezdetben a játékos igyekszik logikusan haladni: minden szobába benéz, igyekszik értelmet, összefüggéseket keresni, vagy legalább valamilyen rendszert, de ez teljesen felesleges. De a Neverending Nightmares szükségszerűen legyűr, letöri az ilyen irányú törekvéseket, mert szembesít vele, hogy vannak olyan zugok, ahová nem ér el a racionalitás fénye. Ennek a tudatalatti világnak a felépítése a legkevésbé sem lineáris, és minél tapasztaltabb a játékos, minél jobban hozzá van szokva a normális pályatervezéshez, annál keményebben csapja arcul a Neverending Nightmares randomitása. Nem a játékos irányítja a játékot, hanem fordítva. Amiatt válsz kiszolgáltatottá, mert megpróbálod megérteni azt, amit nem lehet megérteni. Van, hogy 10 percig bolyongsz az üres folyosókon anélkül, hogy bármi is történne, máskor meg figyelmeztetés nélkül megöl valami egyből az "ébredés" után.
Ugyanez vonatkozik a történetre is. Kapunk kapaszkodókat, vagy ha úgy tetszik, pontokat egy üres lapon, melyeket összeköthetünk bárhogy. Rendre felbukkan egy Gabby nevű kislány (vagy nő, attól függően, hogy mikor találkozunk vele...), aki lehet a feleségünk, a húgunk, pszichiáterünk, de akár az anyánk is. Megöljük, megöl minket, vagy öngyilkos lesz, évek óta halott, vagy nem is létezett. Mindegyik variáció egyszerre igaz, és folyamatosan jelen van, gyorsuló ütemben váltva egymást. Eleinte egészen langymeleg a játékmenet, de ahogy haladunk előre az utunkon, Thomas pszichéje egyre szeszélyesebb lesz, így egyre elborultabb dolgokat sodor elénk. Mi pedig kénytelenek leszünk túlélni, már ha lehetséges.
(Má' megint itt vót a Paukembör...)

De egy kis brainfuck nem fogja ránk hozni a frászt, ugye? Nem, az csak segít, hogy tökéletesen védtelenek legyünk a játék eszköztárával szemben. Mert a Neverending Nightmares horror, mégpedig a legjobb értelemben véve. A zenével (vagy a zene hiányával) a hangokkal, és a képi világgal olyan atmoszférát teremt, hogy sokszor nincs is szükség ijesztésre, elég a tudat is, hogy bármikor megtörténhet. A hangulat annyira depresszív, hogy szinte megfojt. Folyamatosan fent van tartva a feszültség, még az üresjáratok is izzasztóak, mert nem tudhatod, hogy éppen egy üresjáratot élsz át. A látvány egyszerűen forradalmi. Ez a skicces, színszegény, minimalista, mégis rettentően részletgazdag és kifejező ábrázolásmód elképesztően egyedi, és nagyon jól harmonizál a játék többi elemével. A sötét itt nem csak homály, hanem sűrű fekete vonalak szövedéke, mely elfed mindent.
Mivel a játék szinte mindig a fekete és fehér színek valamely mély tónusú elegyével dolgozik, a vér és a kiemelt objektumok szabályosan világítanak a képernyőn. Pár cseppnyi piros még sosem ért el akkora hatást, mint itt. És bőven lesz belőlük még, ahogy elszabadulnak a rémálmok. Egyébként ne érjen váratlanul senkit a húsba vágó naturalizmus. Nem a legfinomabb eszköz, mellyel a készítők élnek, de mindenképpen nagyon hatásos. Néhány átvezető jelenet egyenesen gyomorforgató, és talán épp a rajzos stílus miatt. A játék ezen oldala egyszerűen tökéletes. Még most is a hideg futkos a hátamon, ha ránézek ezekre a képekre, annyira erősen belevésődik az emberbe az élmény.
(That awkward moment when you find yourself playing dead Jesus)

Persze nem lehet minden ennyire szép és jó. Egyszerűen képtelenség hosszabb távon fenntartani ezt a hangulatot anélkül, hogy monotonná váljon, ezért a Neverending Nightmares meglehetősen rövid, még egy alkalmi játékos is képes egy ültében végigvinni. Első nekifutásra nagyjából másfél óra alatt ki lehet végezni. A négyféle befejezés miatt újra neki lehet futni (és érdemes is nekifutni). A másik dolog, amit negatívumként meg tudnék említeni, az a lopakodós/"logikai" részek...lényegében léte. Mert teljesen szükségtelenek, sokszor már idegesítőek, és csak arra jók, hogy megtörjék a hangulatot. Mikor már ötödjére harapta el a torkomat egy bevarrt szemű, kényszerzubbonyos ápolt, akkor egy kicsit kedvem lett volna lágyékon rúgni a hősünket, amiért képtelen három méternél nagyobb távot futni anélkül, hogy egy mini asztma rohamot kapna.
Az irányítás átlagosnak mondható, és eltekintve egy-két indokolatlan tereptárgyba akadástól nincs is vele semmi gond. Bugokat nem nagyon találtam, bár volt pár ajtó, melyen kicsit problémás volt bejutni, de ezen kívül nem tapasztaltam semmi olyasmi, amire érdemes lenne külön kitérnem.  A  lényegesebb  dolgok  tehát  teljesen  rendben  voltak.
(Hanging with my family...)

Összességében a Neverending Nightmares igazán nagyon, nagyon erős játék. Nem egy megszokott darab, elismerem, de aki egy kicsit is fogékony az új dolgokra, annak tetszeni fog. Érdemes beszerezni, most azt hiszem 9 euró Steamen, és ugye szép dolog támogatni a kis fejlesztőket. Ne csak az EA meg az Activision zsebelje be a nehezen összekapált pénzünket. Szegény Matt Gilgenbach amúgy is depressziós lett a játéka rossz eladásai miatt, szóval azon túl, hogy jól jársz vele, még egy beteg embernek is segítesz, ha megveszed a programot. És fontos, hogy jó embernek érezhesd magad, pláne ilyenkor az ünnepek tájékán, nem igaz?

9/10

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése