Cannibal Holocaust (Filmkritika)

Van a tévképzeteknek az a nagyon speciális fajtája, mely ha egy picit is belegondolsz, automatikusan megszűnik létezni, mert egyből rájössz a dolog önellentmondásaira. Ezek idővel kikopnak az emberből, ahogy szépen egyre többet él és él meg, egyre jobban megismerve a világot maga körül. Viszont előfordul, hogy valamiért sosem kerül előtérbe a kérdés, így csak nevetségesen soká tisztázódik a félreértés. Valahogy így történhetett meg, hogy egészen 21 éves koromig azt hittem, hogy a nők egyszerre menstruálnak. Igen, tudom. Fájdalmas. Viszont akkor valahogy úgy képzeltem, hogy van minden hónap közepén 2-3 nap (hogy pontosan mikorra esnek, arra sosem tudtam rájönni...), amikor az összes nőnek egyszerre indul meg a menzesze. Rosszkedvűek, ingerlékenyek lesznek, és nem értékelik sem a bókokat, sem az obszcén vicceket. Milyen egyszerű is lenne a világ, ha így működnének a dolgok! A férfinem szereti a rendet, és a racionalitást. És az én férfiagyam teljesen evidensnek vette, hogy a világ egy könnyedén leírható és megérthető, racionális rend szerint működik. Csakhogy akárcsak a havibaj (milyen illetlen kifejezés...), a világ maga is rettenetesen rettenetesen kaotikus, mert minden egyén és minden eset különböző. Nem lehet a mindenséget egyetlen képlet szerint értelmezni, legyen ez bármennyire is kényelmetlen. Fel kell nőni a világ komplexitásához. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy a hónap minden egyes napján óvakodni kell a menstruáló nők haragjától...
 (Kill or be eaten!)

De hagyjuk ezt, és térjünk rá a kritikára, oké? Nagy hagyományai vannak az áldokumentumfilmeknek, melyeket a Blair Witch Project tett híressé, de a gyökerei sokkal régebben gyökereznek. Ma egy egészen különleges darabbal foglalkozunk. Ez pedig az 1980-as Ruggero Deodato rendezte Cannibal Holocaust.

Történetünk szerint 1979-ban egy fiatalokból álló forgatócsoport (AllenFayeJack és Mark) eltűnik a Dél-amerikai dzsungelben. A New York-i egyetem és a Pan American Broadcasting Co. keresőcsapatot küld Monroe professzor vezetésével, hogy találják meg őket. Lényegében ez a keresés teszi ki a film első felét. Útja során mr. Monroe kannibál törzsekkel és bennszülött indiánokkal találkozik, és bár a stábot nem tudja megmenteni (bár a maradványaikra rátalál), az általuk készített dokumentumfilm szalagjaira sikerül rálelni. Mikor a csapat hazamegy és megnézik a filmet, feltárulnak előttük a történtek a maguk borzalmas valójában. Láthatjuk azokat az elmondhatatlan és elképzelhetetlen atrocitásokat, melyeket a forgatócsoport a bennszülöttek (és az alapvető kulturális normavilág) ellen elkövetett. Alászállunk hát  az  emberi elme legsötétebb bugyraiba.

Mi a szörnyű és hátborzongató a Cannibal Holocaust-ban?
Az, hogy itt szó sincs arról, hogy a társadalom valami emelkedettebb, morálisan felvilágosultabb állapotba hozná az embert. A film üzenete, hogy a kulturális máz csak egy vékony héj, mely a felszínen jobbnak tűnőnek állít be minket, viszont belül megmaradtunk ugyan azoknak az állatias, vad ösztönlényeknek, melyek az Amazonasi dzsungelekben rohangálnak. Sőt, a film ennél is továbbmegy. Ugyanis azok a szerencsétlen bennszülöttek, melyek ennek a forgatócsoportnak a kvázi áldozatai, a saját és környezetük természetes és elemi szükségletei, működési miatt brutálisak, de moralitás nélkül nem gonoszak. Nincs kitekintési pontjuk, ahonnan meg tudnák határozni a saját cselekedeteiket valamiféle erkölcsi skálán. Az ő közegük az a természetes, Hobbes-i állapot, melyben a lét alapvető velejárója a kegyetlenség. Az úgynevezett civilizált ember viszont létrehozott maga közé egy vallási, morális, és törvényi szabályrendszert, mely legátolja és védelmezi őt. Meg van határozva a viselkedésnek az elfogadott, a tolerált, a megtűrt, és az elfogadhatatlan formája. Lemondunk bizonyos előjogokról, átruházzuk őket az államra, hogy az végezze el helyettünk, és koordinálja annak folyamatát, és ezáltal minket. Ez tart vissza minket az őskáosztól. Ezt nevezzük társadalmi szerződésnek. Na a Cannibal Holocaust szerint ez a keretrendszer olyan mértékben elidegenedett a kifelé mutatott értékektől, olyan undorítóvá és visszataszítóvá vált, hogy még a saját kontextusában is elborzaszt, de ahogy kontrasztba állítják egy törzsi nép puritán viselkedésével, végtelenül  sátáninak  tűnik. 
(Celluloid halhatatlanság...)

Egy civilizált ember tudja, hogy a bennszülötteket élve elégetni, karóba húzni és megerőszakolni nem helyes, de a forgatóstáb mégis mosolyogva megteszi mindezeket. És egyszerű lenne annyival elütni a dolgot, hogy ezek elborult, beteg állatok voltak, akik végre kitombolhatták magukat a védtelen vadembereken. A film üzenete nem az, hogy a társadalmi már elkendőzi a szörnyeteget, hanem hogy egy másféle, magasabb rendű gonoszt teremt, mely tudatában van a saját tetteinek súlyával, és mégis kész önként megmártózni a bűnben. Mi más bizonyítaná jobban ezt az állítást, mint az a mérhetetlen lelkesedés, ahogy "hőseink" a hatalmas profit és hírnév reményében előkészítik az izgalmasabbnál izgalmasabb helyzeteket. Az ősi, civilizáció előtti gonosz primitív, ösztöni és ártatlan, míg a civilizált gonosz viszont messzemenőkig mesterséges és kiszámított, miközben a saját tettei fölött érzett állatias izgalomban, gerjedelemben dagonyázik. Képes a kamera lencséje mögé bújva, egy operatőr higgadt lelkesedésével mustrálni a sárba taposott magzatot (,,...nevezzük egyszerűen társadalmi műtétnek! Tartsanak velünk!''), közönyös távolságtartással vizsgálni a folyóparton oszladozó női holttestet, majd közösülni egy csapat falubeli szeme láttára, akiknek most égették el élve a társait pár hatásos snitt kedvéért. Kegyetlenül elborult.  Szörnyetegek  Levis  farmerben és szafari kalapban.
(Lassan kezdődik a Natgeo Gang-rape pornó.)

Esetükben a terror gyakorlása nem valami nemesebb célt szolgál. Míg egy ideológiai alapon működő erőszakszervezetnek kell valamilyen morális alap, mely a többiek fölé helyezi őket, és ezt el is kell hinniük, itt a civilizált ember felsőbbrendűsége olyan magától értetődő az egyetemi forgatócsapat számára, hogy meg sem fordul a fejükben, hogy a bennszülötteket egyáltalán embernek tekintsék. Az elpusztításuk olyan jelentéktelen a szemükben, mint kilocsolni egy zacskó művért. Ez a borzasztó ebben, hogy a civilizált lét itt az az univerzális érv, ami mindent igazol. Megtehetnék, hogy elhozzuk nektek a demokráciát-felkiáltással ölnék halomra a szerencsétlen kannibálokat, az sem lenne igaztalanabb. Bármit megtehetnek velük, egyszerűen csak azért, mert nem tartják őket embernek. Teljesen védtelenek és kiszolgáltatottak. Ártani nekik olyan, mint petárdát dobni egy vödörben kuporgó kismacska alá. Láthatjuk, meg is bűnhődnek érte. És elmarasztalhatjuk a főszereplőket az embertelen (ugyanakkor nagyon is emberi) gonoszságuk miatt, de sokkal inkább elítélhető az a társadalom, mely intézményesítette és állandósította ezeknek az egyedeknek a kitermelődését azáltal, hogy ő maga sarkallja őket a bűnre, és a kegyetlenségre az ösztönök, a vágyak és úgy eleve az egó végtelenségig való felmagasztalásával .
(Wow, ez de avantgárd!)

Az átlag filmfogyasztónak akció, vér és izgalom kell a szórakozáshoz, mely igényre egy egész kiszolgálóágazat épül, és ennek csak az egyik végpontja az, amit a filmben láthatunk. Mert ugye a kedves TV néző nem tud mit kezdeni a békésen éldegélő, halászó, vadászó előemberekkel. A stáb rá akarja húzni erre a célirányosan erőszakos közegre a maga elfajzott ál-reality sablonját, vagyis nem várja meg, hogy egyszer majd megtörténjen, aminek meg kell történnie, hanem megrendezi az egészet, méghozzá a legrosszabb forgatókönyv szerint. Mintegy önigazolása ez a civilizált embernek, vagyis egy végletekig elállatiasított dzsungel-reality keretében meghamisítják a valóságot. A producerek otthon Amerikában erre azon vitatkoznak, hogy ki merjék-e adni a felvételt, mert bár baromi jó anyag, és biztos sok érdeklődőt vonzana, azért itt-ott kicsit durva, és meg kellene vágni. De azt sem azért, mert bármennyire is érdekelné őket a bennszülöttek sorsa, vagy akár a forgatócsoport kegyelete, hanem mert ezek a jelenetek esetleg valakit elriasztanának, és csökkenne a profit. A kereslet és a kínálat a végtelenségig duzzasztja egymást egy őrült, önpusztító haláltáncban, egészen addig, míg  az utolsó  tyúkszaros  szalmakunyhót  is  felégetik a kamera lencséi  előtt. 
(Ez nagyon izmos kis jelenet lesz!)

A film elképesztően cinikus és időszerű képet fest erről az álszent világról. Annak az ultrakapitalista Amerikának a kritikája ez, mely csak akkor és addig lát valamiben értéket, amíg abból profitot lehet kitermelni. Minden alá van rendelve ennek a pénzközpontú személetnek, és minden csak annak vonatkozásában létezhet, legyen szó környezetvédelemről, vagy nacionalizmusról. Csak ez szülhet olyan groteszk helyzeteket, mint amiket a filmben láthatunk. Zseniális húzás, hogy a legborzasztóbb, leggyomorforgatóbb események alatt csendül fel a Cannibal Holocaust méltán elhíresült idilli betétdala, mely alá szőke, frizbiző kisgyerekeket képzelnél el, és nem haláltusájukban vergődő, vagy ropogósra sült bennszülötteket. És ami hab a habon, hogy a filmet nem a kegyetlensége, nem a snuff-gyanús halálesetei, és nem is a társadalomkritikus felhangja miatt tiltották be kb. 50 országban (köztük Magyarországon is), hanem mert a film forgatása alatt több állatot is megöltek (egy teknőst, egy pézsmapatkányt, egy malacot, meg valami pókot). Szinte látom a döntéshozók szájából kilógó csirkecombot, mikor ezt összehozták.
Csak akkor lehetne nagyobb pofon a modern nyugati társadalomnak a Cannibal Holocaust, ha tényleg megölték volna azokat a vadembereket. Mert akkor még jobban bevonnák a nézőt ebbe a kollektív kulturális bűnösségbe: amiatt haltak meg, hogy te ott a kényelmes foteledben ülve jól szórakozhass.

9/10

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése