Goemon (Filmkritika)

Nyilván mindenki találkozott már a live action filmek műfajával. Aki esetleg nem, az ne siessen bepótolni. Az ő kedvükért: a live action lényegében a játékok vagy animációs filmek élőszereplős újraforgatását jelenti. A Vuk esetében fognának egy rókát, egy kutyát, és egy pár férfi divatüzletből kölcsönvett próbababalábat, és egy erdei tisztáson egymásnak eresztenék őket. És itt nem retorikai szófordulatról van szó, mert az ilyen remakeknek kb annyi közük van az eredeti történetekhez, mint lekváros buktának az Orbán kormány gazdaságpolitikájához (legalábbis remélem...). Szóval ne lepődjünk meg, ha olyan szörnyszülöttek látnak napvilágot, mint a Dragonball - Evolúció, a Vér: Az utolsó vámpír, Death Note, Tini nindzsa teknőcök és mondjuk a Tekken. Nagyon nehéz méltó live action filmet készíteni. Ez olyan alapvető, kérlelhetetlen életigazság, amit már számtalan sikertelen próbálkozás bizonyított. Egyrészt magas a közönség elvárása, hiszen főleg az eredeti rajongótábora fogja fogyasztani, másrészt meg mintha a rendezők folyton mást akarnának kihozni a történetből, mint ami. Mintha sértené az egójukat a kötöttség, és csak azért is bele akarnának művészkedni a dologba. Általában a színészi gárda sem épp élvonalbeli, és a CGI, maszkírozás és díszlettervezés szinte törvényszerűen ocsmány. Hogy mindez miért van így, arról meglehetősen hosszan lehetne értekezni, de  tény,  hogy így  van. És ezt a szomorú tendenciát a mai filmünk, a Goemon sem töri meg...
(Íme a XVI. századi Japán...)

E 2009-es produktum alapjául egy japán, népi legenda szolgál, de ha kicsit közelebbit akarunk, akkor eredeztethetjük a '98-as Legend of the Mystical Ninjaanimétől is. Amit nem láttam, szóval nem kell attól tartani, hogy valami elvakult fanatikus fog itt frecsegni, mert nem volt hiteles a gravírozás a főgonosz kardján. Anélkül kezdtem el nézni, hogy tudtam volna a hátteréről, de amint kiszúrtam a szokásos tüneteket, már nem volt nehéz kicsocsózni a többit.

Isikawa Goemon egy Robin Hoodhoz hasonló romantikus alak, aki "elvileg" a Sengoku kor vége felé élt. Ugye ez volt az a pár száz éves időszak a japán történelemben, mikor is daimyo-k vezette kis városállamok harcoltak egymással a hatalomért. Goemon, mint minden ilyen figura, lopott a gazdagoktól, és szétosztotta a szegények között, így nagy népszerűségnek örvendett, de ugyanakkor vadásztak is rá. De mivel képzett nindzsa volt, nem tudták kézre keríteni, és egészen addig merészkedett, hogy merényletet kíséreljen meg Toyotomi Hideyoshi ellen. Nem járt sikerrel, elfogták, és amolyan nyilvános példastatuálás gyanánt élve megfőzték. Természetesen a közhiedelemben sokféle változata van ennek a történetnek. Kazuaki Kiriya is beáll a sorba, és kicsit megint másképp dolgozza fel az eseményeket, tovább fényezve Goemon hírnevét, és a maga módján megadva neki azt az elégtételt, melyet  a  valóságban  nem kaphatott meg. Na nézzük miről is szól a film!
 (Oda, az odaadó apa odaadja a kedvenc Darth Maul kardját Goemonnak.)

Mivel e mitikus hős korai évei kicsit ködösek, a forgatókönyvírók fantáziája megszaladt: egyenesen Oda Nobunaga, a híres daimyo udvarába juttatták a fiatal árvát, akit Hattori Hanzo, a nindzsa nagymester képez ki egy másik kölyökkel, Saizo-val együtt és mindketten magas fokra jutnak ebben a titokzatos mesterségben. Napjaik mondhatni idilli nyugalomban telnek, Nobunaga apafigurává nő ki a fiatal nindzsa szemében, és szerelembe esik a hadvezér unokahúgával, Chacha-val is. Ám Hideyoshi árulása következtében Nobunaga meghal, és Goemon menekülni kényszerül. Évekkel később, mint mestertolvaj és bandita lép színre, aki bohém életet él a maga által választott szabadságban, és kissé indokolatlan okokból kifolyólag mások pénzéből jótékonykodik. Egy sikeres rablás után véletlenül a kezébe kerül egy tekercs (és egy kisfiú, akinek nem sok szerepe van...), mely leleplezi a Nobunaga halála mögötti konspirációkat. Ezt persze az időközben elhatalmasodó Hideyoshi nem akarja közkinccsé tenni, ezért útjára engedi egyik alárendeltjének (Mitsunari) Japán szerte híres bérgyilkosát (Saizo-t), hogy ölje meg Goemont, és szerezze vissza a tekercset. Közben Tokugawa is mozgásba lendül, és hamarosan nindenki mindenki ellen harcolni kezd, és hősünk rájön, hogy bármennyire is léhűtő, neki is szerepet kell vállalnia az elkövetkezendő eseményekben. Pláne, mikor Saizo-t kivégzik (Goemonnak adja ki magát) amiatt az ominózus merényletkísérlet miatt (amit Mitsunari szervezett meg Hideyoshi ellen, hogy hatalomra kerülhessen). Goemon megöli Hideyoshi-t (és nagyjából 5000 gyalogos katonát...), így állva bosszút Oda Nobunaga haláláért, majd ellovagol a sekigahara-i csatába, ahol Tokugawa és Mitsunari csapnak össze a Japán felett való uralomért. Hősünk Nobunaga vértjében végiggaloppozik a harcmezőn, végez még néhány száz emberrel, levágja a despota Mitsunari-t, aztán hátraarc, nekiront a Tokugawa tábornak, kicsit kardozik Hattori Hanzo-val, majd a híres vezért csak egy intő legyezőcsapással illeti, hogy emlékeztesse, véget kell vetnie a vérontásnak, és békét kell hoznia az embereknek. Közben a legjobb barátja hasba szúrja, de azért megdicsőülten hagyja el a helyszínt, belegyalogol  a  naplementébe, hogy  aztán  hazafelé tartva  elvérezzen egy  elhagyatott  erdei  úton. És az a jelenet is csöpög a nyálkás pátosztól, kész csoda, hogy nem folyik szét  egy  amorf  takonypocsolyává...
 (Can you handle this shit, Hanzo?)

Mint ebből a kis összefoglalóból is látszik, a film igencsak mozgalmas. Bármelyik XVII. századi palotadráma megirigyelhetné azt a sok áskálódást, összeesküvést és politikai machinációt, ami itt fel lett vonultatva. És nem is indokolatlanul, mert a több száz éves háborúskodásnak ez a rövid lezárása igen bonyodalmas volt, és még ez a viszonylag alapos mozi is csak a felszínét kapargatja a háttérben zajló eseményeknek. Jó, nem is a Spektrum tv szponzorálta...

Goemon karakterét sikerült herkulesi magasságokba emelni. Olyan szuperember ő, aki a legkisebb megerőltetés nélkül képes egy kilométer magasba felugrani, bevenni egy katonákkal telezsúfolt várat, vagy kitérni a muskétákból kilőtt lövedékek elől. Ami nem is lett volna baj, ha lett volna méltó ellenfele. De mindenki, akivel összekerült, amatőrnek tűnt mellette. Még Hattori Hanzo sem tudta megállítani, pedig ha valaki, hát ő aztán megtestesíti a tökéletes, idealizált nindzsát. Zavaró volt, hogy azt kellett éreznem, kedves banditánk csak azért nem old meg minden felmerülő problémát, mert nincs hozzá kedve, és el van foglalva a saját démonjaival való viaskodással. Amikor meg végre elhatározza magát, megy, és egy szál karddal lemészárol egy kastélynyi katonát. Így hiába akarják érzékeltetni az emberfeletti akaratot, mely végül célba juttatja az esendő, de ideáéiba a végsőkig kapaszkodó embert. Mert ha eltekintünk attól, hogy milyen hatásvadász alapszituációból gyökerezett, a film drámáját egész jónak nevezhetnénk, ha nem ábrándítana ki Goemon közönyössége, melyet a lényeges dolgok iránt mutat. Békét akart Japánban? Az első 10 percben megölhette volna az összes bajkeverőt, aztán lazulhatott volna Chacha-val. Ennek ellenére órákig nézhetjük a szenvelgését, túljátszott lazaságból lihegős berzenkedésbe átcsapó hangulatát, majd örvendezhetünk végre valahára megtalált pacifista és humanista elvein, csak azt tudnám, hogy akkor korábban minek osztott aranyat a népnek, ha olyan látványosan nem érdekelte semmi? Nem volt letisztázva a karaktere, s ebből az lett, hogy maga se tudta, mi akar lenni. Manapság divatos cinikus nőcsábász, morális értékrend nélküli bandita, népi hős, forradalmár, vagy hűséges szolga. Esetleg mind egyszerre. És ez a filmre is igaz. Sok minden akart egyszerre lenni: dráma, "valamennyire korhű" történelmi mozi, akció, hősi eposz, tanulságos mese, sőt időnként még művészfilm is, például abban a nagyon elfuserált jelenetben, mikor Goemon és Hideyoshi a palota tetején elmélkednek mindenféle elvont témákról. És majdnem működött is a dolog. Csak a párbeszéd volt gyermeteg, és a korábban már felsorolt dramaturgiai gikszerek miatt nem is volt rendesen elővezetve a helyzet, így súlytalan volt ez a végső leszámolás. (Mitsunari méltatlan és elsietett legyilkolása meg pláne.) A végeredmény tehát sajnos igencsak lehangoló...
 (Birodalmi íjászok és a híres tatooine-i csata.)

A film rengeteg digitális vizuális effekttel dolgozott. Jóformán nem volt olyan jelenet, vagy olyan snitt, melyben ne lett volna valami undorító CGI. Undorító, mert annyira látványosan kilógott a környezetéből, hogy csak bántotta a szemet. Értem én, hogy egy hatalmas fiktív palotát nem lehet némi digitális trükközés nélkül a vászonra varázsolni, de könyörgök, amikor Saizo és Goemon egy mezőn lovagolnak végig, miért kell mindennek olcsó, ezredfordulós digitális látványtechnológia szagát árasztania? Nem lehetett volna kimenni egy rohadt szántóra, és ott felvenni a jelenetet? Nem, nekik egy homályos, zöld "sörteköddel" borított pixeles felszín kellett, amin a két szereplő kardozhat. Vagy amikor Saizo nindzsái elől menekül a háztetőkön. Ronda, elmosódott lemezek, melyeket robbanások és omlások folytán keletkezett szürke füsttel fednek el. És akkor még nem is beszéltem a grandiózusnak szánt CGI városképekről, ocsmány CGI csatajelenetekről, és a kínosan korhűtlen díszletről, melyről csak úgy süt, hogy műanyag, gumi, és aranyra festett alufólia ízléstelen egyvelege. A béna kínai fantasy filmek néznek ki így. Hol marad a tisztelet saját maguk felé? Azt már meg sem kérdezem, hogy hol marad a kötelező tisztelet a közönség felé. Mert az biztos, hogy nem  csak  én hőbörgök  a  rút,  retinagyilkos  effektek  miatt.
 (Whatcha' doin, Chacha?)

Érdemes megemlíteni a zenéket, melyek szerény véleményem szerint igen jól sikerültek, és jól illettek a film alá. Akihiko Matsumoto dallamai elmélyítették a drámát, kigyúrták az akciót, és epikussá tették az egyébként a gyenge látvány miatt nem túl grandiózus csatajeleneteket. Thomas Bergersennek még nem kell félnie, de azért a bokájára jobb, ha vigyáz.

Ami a színészeket illeti, Masato Ibu (Tokugawa Ieyasu), Hashinosuké Nakamura (Oda Nobunaga), és Eiji Okuda (Hideyoshi) egész korrektül játszottak. Ez az uralkodók estéje volt. A többiek feledhetőek voltak. Yosuke Eguchi (Goemon) szinte mindig túlgrimaszolta a helyzeteket, Takao Osawa (Saizo) legtöbbször csak nézett maga elé, Ryoko Hirosue (Chacha) pedig szép volt, aranyos volt, de úgy gondolom vicces japán reklámokban több helye lenne, mint a filmvásznon.
Nagyjából ennyi lenne, aki akarja nézze meg, nem egy nagy eresztés, de egy estére, amolyan audiovizuális történelemleckének megteszi...

5/10

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése