Jöjj és lásd! (Filmkritika)

A következő kis, fényképpel ellátott cikket találtam a ''Képes Kurír'' nevű hetilap 1947. szeptember 18.-i számában: ,,ÖREGEBB ÜGYVÉDEKHEZ mint házvezetőnő állott alkalmazásba a 24 éves Sz. Anna háztartásbeli. Kenyéradói legbelsőbb bizalmába férkőzött. Később...'' - úr Isten, most jön a magyar pszicho! Később egy hegyesre köszörült cipészárral halálra szurkálta az egész családot, majd végtagjaikat egy kis kerti fűrésszel eltávolította, a kezeket és a lábakat véletlenszerűen felcserélte, majd visszavarrta? Később levágta az öregebb ügyvédek péniszét, és groteszk zoknibábokat készített belőlük? Később álmukban lelocsolta őket kerozinnal, és élve elégette mindet, majd megette a szenesre sült testüket? Később egy húsklopfolóval addig verte az arcukat, míg csak pép maradt a fejükből, majd az így keletkezett hús- és csontmasszát szétkente a mellein, miközben vadul önkielégítést végzett a fejetlen hullák fölött? Nos... nem. ,,Később ékszereiket és más értékeiket ellopta. Több feljelentés érkezett ellene. A rendőrség hosszas nyomozás után elfogta a veszedelmes leányt." Veszedelmes leány, basszus! Vigyázzatok, öregebb ügyvédek, mert az ördögi Sz. Anna eljön értetek, és ellopja az ezüstneműt! Kár, hogy az akkori média még nem volt annyira elemében, mint manapság... kaphatott volna valami beszédes nevet is. Sz. Anna, a Budahümmögői fenevad! Sz. Anna, az ékszerek (és más értékek) réme! Egyébként bírom, hogy a rendőrség csak egy hosszas nyomozás árán tudta csak leleplezni ezt a furmányos bűnöző géniuszt. Valahogy úgy képzelem ezt a nyomozást, mint a Brian életec. filmben, amikor 20 római katona bemasírozik egy konyha méretű házba, terroristákat keresve, és találnak egy fakanalat. Régi szép idők...

Na de kezdjünk el lassan a mai kritikám témája felé gravitálni!
Ha háborús filmről beszélünk, alapvetően 3 főbb típust különböztethetünk meg:

-A háborút fetisizáló tesztoszteronszagú erőszakpornót,
-A háborút pacifista vagy humanista okokból elmarasztaló emberi drámát,
-Vagy a szuperpatrióta nemzeti eposzt, melyben a háborúban megdicsőül a hazafi. 


Persze vannak még közönyös dokumentarista próbálkozások is, nem beszélve a "war is a party"-féle hülyeségekről, de főként a fenti három a jellemző. Na, a mai filmünk leginkább a második kategóriába sorolható. 1985-ös orosz csúcsproduktum, és nagyon elítéli a háborút, miközben nagyon naturalista, már-már szürreálisan  groteszk  módon  ábrázolja annak embertelenítő hatását. Íme a Jöjj és lásd!, a háborús filmek koronázatlan királya.
(Pózolj orosz partizánnal)

Hősünk egy 12 éves belorusz fiú, Florya, aki egy kis falucskában él anyjával és testvéreivel. Sajnálatos módon épp a II. Világháborút választotta ki erre, mely köztudomásúan nem a legideálisabb idő arra, hogy valaki gyerek legyen. A sztálingrádi csata után visszavonuló német csapatok ugyanis sorban dúlják fel a falvakat, megölve és kifosztva a helyieket. Florya egy betemetett lövészárokból puskát szerez, és mész is használni, ha ezzel leteríthet pár fritzet. Elkötelezettségében nincs semmi ideológia vagy gyűlölet, csupán egy gyerek izgalma, aki a háborút valami nagyon izgalmasnak és romantikusnak képzeli el, és a világért sem ülne a fenekén, míg az lezajlik körülötte. Ez a kölyök annyira gyermeki, annyira szerethető, mosolygós, mit sem tud a világról... legszívesebben megsimogatnád a kis buksiját, olyan kis palánta. Anyja minden könyörgése ellenére a partizánokhoz szökik, ahol rövidesen megismerkedik Glashaval, a fiatal menekült lánnyal. Nehéz megállapítani, hogy Glasha milyen szerepet tölt be az ellenállók táborában, de igencsak valószínű, hogy valami egyoldalú szerelmi viszonyban van a tábor parancsnokával. Mindenesetre a fegyveresek kirajzanak, hogy rajtaüssenek a németeken, de az kedves, újonc Florya-t és Glasha-t hátrahagyják a biztonságban őrködni. A két gyerek hamar összemelegszik, de balszerencséjükre megtámadják őket a németek, így kénytelenek menekülni. Sokáig bolyonganak az erdőben, miközben gyermeteg örömüket lelik a természet szépségében: táncolnak, félmeztelenül fürdenek az esőben, futkosnak össze-vissza, vagyis azt teszik, amit bármelyik tisztalelkű gyerek tenne a helyükben- Nem fogják fel a veszélyt, a körülöttük tomboló valóság kívül marad a látókörükön. Legalábbis egy igen rövid ideig. Nemsokára visszatérnek Florya falujába, mely teljesen elhagyatott. A fiú hazamegy, látja a feldúlt házat, de mintha nem venne róla tudomást, nem akarna róla tudomást venni. Gondtalanul kanalazza a tűzhelyen még mindig meleg ételt, üldögél, mosolyog Glasha-ra, aki persze érzi, hogy valami nagyon nincs rendben. Florya elindul megkeresni a családját, akik csakis a közeli szigeten lehetnek. Miközben a két gyerek távolodik a háztól, láthatjuk, ahogy a halomra lőtt emberek némán fekszenek a házfal mellett. A lány is látja, mégis követi társát, át a mocsaras tavon, ki a szigetre, ahol természetesen nincs senki. Így Florya-nak észre kell vennie végre, hogy mi történt. Teljesen kiborul, megtörik. Láthatjuk az arcán is, ahogy a sima bőrön elmélyülnek a ráncok. Találkoznak egy idegennel, aki elvezeti őket a túlélők szedett-vedett csoportjához. Éhesek, sírnak, jajgatnak. A különböző hangok kakofóniája olyan mérhetetlenül szomorú, hogy a nézőnek összeszorul a szíve tőle. A tömeg egy merő gyász és kétségbeesés. Páran életre hívnak egy karikaturisztikus Hitler bábút, melyen az elkeseredett helyiek kitöltik haragjukat: leköpködik és átkozzák, de az egész helyzet szánalmas a maga értelmetlenségében. Mikor Florya kicsit összeszedi magát, csatlakozik egy kis csapat férfihoz (lényegében magukkal rángatják...), akik elindulnak élelmet keresni. Az égen rendre feltűnik a német felderítő repülő (az egész film alatt visszatérő motívum), mint a kérlelhetetlen és kiszámíthatatlan halál damoklész kardja, úgy csüng a fejük felett. Bármikor bárki meghalhat, minden előjel nélkül kitörlődhetnek és ki is törlődnek karakterek a létezésből, és ennek a bizonytalanságnak az állandóságában nézzük a filmet. Hosszú az út a következő faluig, és csak a fiú és egy társa éli túl. Nyomasztó a kihalt táj, melyet csak néhol szakít meg valami ember alkotta, viharvert tereptárgy. Mikor végre elérik a falut, és sikerül eltulajdonítaniuk egy tehenet, kiderül, hogy a németek időközben megszállták a települést. Nem jutnak túlságosan messzire, mert a faluban állomásozó nácik kiszúrják őket,  és  néhány  hanyag  géppuskasorozattal  megölik  Florya  társát, és  azt  a  szerencsétlen állatot. A jövő jelképét, a remény egyetlen megmaradt morzsáját.
  (Milka no more...)

Az állat haláltusája megrázóbb, mint az ember elmúlása, mert a tehén maga volt az élet, a remény, és ahogyan rángatózó szemekkel kimúlik, a jövő is meghal vele. A fiú feladja, lefekszik a tetem mellé, és elalszik. Hajnalban viszont tovább próbálkozik, bár az arca még elgyötörtebb: el akar lopni egy szekeret, hogy azzal szállítsa el a parlagon heverő hústömeget, de a kordé tulajdonosa, egy öreg parasztbácsi jobb belátásra téríti, ugyanis a németek kirajzottak keresni őket, és nem menekülhetne. Kiadva magát az papa unokájának visszamennek a faluba, ahol a nácik épp arra készülnek, hogy összetereljék a lakosságot. Ellenőrizni a papírokat, beszolgáltatni a gabonát...stb. Mind tudjuk, mi fog történni. Látjuk azt a személytelen, olajozottan gördülő gépezetet, mely szemrebbenés nélkül tereli be a parasztokat a temploma, hogy aztán rájuk zárják az ajtót. A film utolsó fél órája annyira megrázó, hogy azt látni kell. Gusztustalanul embertelen, ugyanakkor mérhetetlenül emberi, gonosz, de megdöbbentően természetes az, ahogy a katonák eljárnak. Teljesen mindegy, hogy most épp a németek teszik, mert ez a kegyetlenség univerzális, nemzetektől és népektől független grandiózus rémképe. A rémült emberek sikítanak félelmükben, majd mikor azt mondják nekik, hogy csak a gyerekek nélkül mehetnek ki az épületből, teljesen ledermednek. Minden a gyerekekkel kezdődik. Egyedül Florya és egy nő jut ki, a többiek nem képesek otthagyni a gyermekeket. A bent maradottakra rágyújtják a templomot, gránátokat hajigálnak a félőrült emberek közé, majd géppuskával is közéjük lőnek. A kimért pusztítás folytán más házak is tüzet fognak, és... nem is tudom. Nehéz szavakba önteni ezt az élményt. Mintha az idő felpöndörödött volna, és minden esemény egyazon pillanatban történne, amely nem halad előre, hanem a tűréshatár küszövéig, majd azon is túl kitart. Florya arca szinte már egy halotti maszkká sorvad a szemünk előtt. A németek nevetésével keveredő halálsikolyok, melyeket időnként elnyom a hangszórókból recsegő jódlizás, miközben a háttérben lángol a falu. Ezek a földi pokol képei. Elmondhatatlanul megrázó. Elemi erővel csap arcon. Nem akarod látni, de mégis nézed, ahogy a film címe, mint valami parancs kimondja. Nagyon ritkán sírom el magam egy filmen, de itt hullottak a könnyeim. Nem szégyenlem bevallani. Csak úgy a hecc kedvéért életben hagynak egy öregasszonyt, akit a katonák kivisznek az ágyával együtt a főtérre, gyönyörködjön csak a lángoló faluban. Majd végül a németek összepakolnak és továbbálnak (mint egy rémségek cirkusza), de magukkal viszik  azt  az  egy  szem szerencsétlen templomi túlélő nőt, csak hogy egy tucat náci agyba-főbe verje és véresre erőszakolja a  csapatszállító kocsin. 
 (De előtte még megölték a kisfiát...)

Ők sem jutnak messzire, ugyanis a partizánok rajtuk ütnek, és lemészárolják őket, a vezetőiket pedig elfogják, majd egy híd alatti rögtönzött bírósági tárgyalás keretében élve el akarják őket égetni. Az ember szinte kívánja, hogy a parancsot kiadó főtiszt, a népirtó idealista parancsnok, és a parancsot teljesítő, feletteseire ujjal mutogató pribék a falubeliek sorsára jusson, de akkor megérkezik a józan ész egy géppuskás lány képében, és megkíméli őket a szenvedéstől. Mielőtt az ellenállókkal továbbindulna, Florya koravénné ráncosodott arccal mered a sárban hagyott Hitler portréra. Kezében a puskájával újra és újra belelő a gyűlölt arcba, aki mindezért felelős. Visszafelé peregnek az archív felvételek, miközben Florya tüzel, és Mozart Rekviemje alatt vele együtt éljük meg a végső revelációt. Ahogy rámered az anyja karjaiban ülő ártatlan, bűntelen Adolf Hitlerre, képtelen újból meghúzni a ravaszt, mert megérti az a szörnyű ellentmondást, hogy a mészárlás megfékezése csak újabb mészárlással lehetséges, és az emberi értékek megőrzéséhez el kell embertelenednünk. Feltárul a bosszú és az erőszak végtelen, megszakíthatatlan spirálja, mert a gonosz benne van mindenkiben, minden nőben és gyerekben, és magát az embert kéne gyökerestül kiirtani ahhoz, hogy az értelmetlen népirtásnak gátat vethessünk. Ideológiák, jelszavak röpködnek, egyre modernebbek lesznek a fegyverek és egyre hatalmasabb lesz a gyilkolás. A háború borzalmas. A háború embertelen. De a háború örök, kortalan, mint valami emberi lét mögötti egyetemes igazság. Florya megfosztatik minden illúziójától, egy életre megsebződik és eltorzul a lelke, akárcsak a teste (az utóbbi ugye tükre az előbbinek). Csak néz ránk (!), azokkal a nagy, könnyes szemeivel. Nem vádlón vagy kérdőn, csak a megértéstől kétségbeesetten és végtelenül kiábrándultan. Aztán elindul  ő  is  a  partizán katonák után, akik elmenetelnek  a  semmibe a Rekviem dallamaira.
(Come and see!)

A Jöjj és Lásd egy mestermunka. Az a háborús film, mely feleslegessé teszi a többit. Ami után nincs szükség szóra vagy magyarázatra. Elem Klimov alkotása bemutatja az ártatlanságot és a szépet, majd kegyetlenül bemocskolja és elpusztítja őket. A halál itt nem nemesít meg senkit, csak megóv a további szenvedéstől. El lehet nézni Alekszej Kravcsenko (Florya) helyenként túlzásba vitt játékát, a viszonylag lassú tempót, meg a "vérszegény" brutalitást, mert nem ez a lényeg. Hanem az esemény. Még ha nem is így történt, még ha nem is ez történt, akkor is ez a valóság. Ez az igazi horror, frontális kameraállásokkal prezentálva. Nem kellenek démonok, zombik, konyhakéses pszichopaták és szellemek, csupán egyszerű emberek egy olyan élethelyzetben, mely kihozza belőlük a legrosszabbat. Vagy csak teret enged annak, hogy feltörhessen? Nem vagyok elég jó ahhoz, hogy erre rácáfolhassak...

10/10

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése