Tökös csávó (Filmkritika)

Úgy érzem, ideje áttérnem a teázásra. Az utóbbi időben kialakítottam magamnak egy komoly, leplezetlen koffeinfüggőséget, és ez nagyon nem jó. Hiába, szeretem a kávé illatát, ízét, és a hatását, szeretem az első kortyot, ami még olyan forró, hogy éget, és az utolsót is, ami már szinte teljesen kihűlt. Szeretem a napot egy kis pohár fekete kávéval kezdeni, és napközben is gyakran iszogatok, tejjel felöntve, édesen. Írás közben felélénkít, zenehallgatás alatt ellazít, belülről melenget.
Mégis, most azt hiszem kénytelen leszek megválni tőle. Kell egy kis szünet, kell a távolság. Hagyunk most némi teret egymásnak, én meg a kávé. Lehet, hogy máshol is megtalálom azt az érzést, amit a kávé okozott nekem. Talán pont a tea érett eleganciájában, ami nem tolakodó, nem erőszakos, nem kíván sokat, de kés sokat adni, viszont lassan, megfontoltan. Ez a szolid, kicsit kötetlenebb függés talán jót fog tenni nekem. Szükség van a változatosságra, mielőtt megsavanyodna az utolsó korty a számban...
(Get ready to feel the long dick of the law!)

Danny Trejo. Sokan úgy ismerhetik, mint a Desperado, az Alkonyattól pirkadatig és a Machete aszfaltarcú sztárját. Más miatt nem is nagyon érdemes beszélni róla. Trejo egy kinézet, a latin-amerikai szikár macsóság védjegye. Színészkedni nem tud, de nagyon keményen fest, és emiatt mindig lesz helye a vásznon, mert elég csak köré építeni egy történetet. Szólni se kell neki, hogy forgatás van, csak történnek az események, ő meg lezúz pár kaszkadőrt, és recsegős szövegeket nyomat csuklóból. Ilyen figura ez a Danny Trejo. A XXI. század mexikói Arnold Schwarzeneggere (amúgy mindig is csodálkoztam, hogy ilyen névvel valaki híressé tudott válni...). A baj csak akkor van, mikor ezt az antiaktort bele akarják gyömöszölni valami olyan szerepbe, ami bárminemű színészkedést kíván. Trejo-t nem lehet igazán komolyan venni, de amint ez megtörténik, akkor elkezdődik a..."Bad Ass"!
(-A latinoknak a busz hátuljában kell ülniük tata!)

Ha azt mondom, ez a film egyszerű, mint egy féltégla, akkor szerencsétlen téglát sértem meg vele. Hősünk, Frank Vega egy vietnámi veterán, aki azt veszi észre, hogy öreg korára a világ elhaladt mellette. Boldogtalan, magának való, és nincs is más vágya, csak az, hogy mindenki hagyja őt békén a francba. Aztán egyszer, mikor a buszon utazik, látja, hogy pár suhanc skinhead beleköt egy hasonlóan idős fazonba. Ő közbelép, és amikor a srácok felpiszkálják a benne alvó oroszlánt, Trejo az utasok és kameráik szeme láttára rommá veri őket. Az esetről készült videó természetesen felkerül az internetre, és hatalmas nézettségnek örvend, ezért az öreg háborús veterán egy pillanat alatt helyi hőssé válik, akibe mindenki belelátja a bűnözéssel szemben síkra szálló tisztes átlagember ideológiáját. Kicsit a film is így van ezzel. Megkapja a Bad Ass (magyar fordításban Tökös csávó) nevet, és amolyan maszk nélküli szuperhősként favorizálja mindenki. De Frank nem nagyon kér ebből, ő csak élni akarja a maga nem túl hősies életét. Persze mint az lenni szokott, ez nem ilyen egyszerű, és az öregnek újra meg újra meg kell küzdenie a teljesen random módon megjelenő bűnözőkkel. Akkora port kavar, hogy már a város maffiavezérei (akiket itt Ron Pearlman és Charles S. Dutton képvisel, megjegyzem egész jól) is felfigyelnek rá, és kezdik őt fenyegetésnek érezni. Ki  tudja  miért, de  látszólag  nincs  jobb dolguk.
(Temetik a '70-es éveket...)

Azok a szemetek megöletik Trejo legjobb barátját. Persze kinek hiányzik egy magányos vénember? A rendőrség tehetetlen, és de leginkább közönyös, így Frank kénytelen saját kezébe venni az igazságszolgáltatást, és utánajárni az ügynek.
Az a baj, hogy érdekes módon ebben a filmben a drámai vonal jobban működik, mint az akció. Mert Trejo valahogy csak-csak összehozza a lepusztult öreg veteránt, bár érződik, hogy ingoványos talajon mozog. Az afro-amerikai anyukával való romantikus kapcsolata kicsit gyengécske, de működik. Persze sem az öreg harcos pátosznak, sem a szerelmi szenvelgésnek nincs háttere, hiszen Trejo nem tud színészkedni, de vicces módon inkább ezt a bénácska karakterdrámát néztem volna, mint az üldözéses jeleneteket és a bunyózást. Mert az sajnos egy tökéletes sikersztori! Hiába fonja körül Frank Vegá-t az ármánykodások és cselszövések hálója, ő magasról tesz az egészre, végigmegy a városon, a rosszfiúkat szarrá veri, az autókat és műemlék jellegű kutakat pedig szarrá töri. A gengsztereknek esélyük sincs ellene, Liam Neeson karaktere az Elrabolva-sorozatból 3x elbújhat mögötte, mert Frank egy elpusztíthatatlan, megállíthatatlan bosszúálló. Itt-ott végül véres lesz az arca, kicsit megcsapják árammal, de amúgy ezt is lábon kihordja, és csak férfiasabb lesz tőle. A történet feléig megpróbálnak felépíteni valami drámait és (ne adj Isten) elgondolkodtatót, aztán fogják az egészet, és teljesen tönkre vágják a film második felében. Súlytalanok az események, mert Frank az irrealitások határán és azon is túlmenően kemény. Ellenfelei "csupán egyszerű földi halandók", hogy is tudnák megállítani a hősünk dicsőséges előrenyomulását, mikor az megjárta Vietnámot? Mint tudjuk, onnan csak a 'szuperemberek, és szadista pszichopaták jöttek haza. Az volt az USA történetének nagy, szimbolikus rostája, mely elválasztotta  a  nemes búzaszemeket az alávaló ocsútól.  Vietnám...  egy  olyan  hely,  ahol  a  fiú  férfivá,  a  férfi  pedig  Vasemberré érik.
(Valamit tenni kell ellene, mert szétveri a szervezetünket!)

A rendőrök ott követték el a legnagyobb hibát, hogy nem negyven évvel ezelőtt fogadták berkeikbe ezt a vietnami veteránt, mert akkor már nem lenne szervezetbűnözés, globális felmelegedés, éhínség, sem Roland Emmerich. Danny Treyo mindent helyrebokszolt volna egymaga, persze minimálbérért, mert ilyen derék kisember. Minden jó, ha a vége jó, mehet a tökéletes latin-afro családi idill.
Basszus, erre a baromságra tényleg kár volt rááldozni másfél órát...
Látszik, hogy Craig Moss nem éppen egy avatott rendező. Nem tudta eldönteni, hogy mit is kezdjen a filmjével. Mindent beledobált, de semmit sem dolgozott ki igazán, és őszintén szólva ilyen forgatókönyvvel és Danny Trejo-val kár is lett volna. Ami működött a Kick/Ass-ben, az elbukott a Bad Ass-ben. Hogy mi a lényegi különbség a két darab között? Az, hogy az előbbi nem veszi komolyan magát, a saját műfajára és a saját infantilizmusára reflektál, ütközteti az idealizált képzeletet a nyers valósággal, vicces, ugyanakkor komoly, van mondanivalója és szórakoztató, míg az utóbbi csak kemény pofával bunyózik, és elvárja, hogy komolyan vegyék. Ha nem lenne hasonló a két cím, méltatlan és sértő lenne az összehasonlítás. Több dráma kellett volna, több pofára esés, valahogy úgy, mint a Defendor-ban. Jó, ott volt egy Woody Harrelson, és egy jó forgatókönyv is, hogy elvigye a hátán a filmet. Hát, majd legközelebb.
Addig is táncoljatok sokat, menjetek sétálni és szedjetek galambokat!

4/10

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése