Az Utolsó Skót Király (Filmkritika)

Valaki egyszer azt mondta, hogy a munka szabaddá tesz. Bárki is volt az illető, minden bizonnyal nem dolgozott napi 12 órát relatíve alacsony fizetésért. Mert ha megtette volna, akkor valószínűleg tudná, hogy a munka fáradttá, büdössé, és kedvetlenné tesz és teljes mértékben leszedál. Amit csinálni akarnál, ahhoz nincs se elég erőd, se elég időd, ezért szép lassan nem is akarsz már semmit csinálni, csak enni és aludni. A munkától véglény leszel, tizedesvessző egy teljesítménymutatóban, nyugdíjelőleg, kamatláb, és ha szerencséd van, lakáshitel-törlesztőrészlet. Talán 10-15 év után lesz házad, kocsid, feleséged, de ami a legfontosabb, lesz villanyszámlád, gázszámlád, telefonszámlád, tv- és internetszámlád, szemétdíjad, vízdíjad, bankszámla-vezetési különdíjad, étkezési, ruházkodási költségeid. Dolgozol, hogy fizethesd azoknak a javaknak és szolgáltatásoknak az árát, melyeket pont a munka miatt nem tudsz kiélvezni. Aztán jönnek a gyerekek, hogy elköltsék előre nagyjából 20 évnyi fizetésedet, mert a puttóknak kell új Adidas cipő, Armani napszemüveg, iPhone, iWatch, iSpoon, napi pár ezer forintnyi zsebpénz, hologramos matrica, flitteres szemceruza, airsoft rakétavető, háromkerekű bicikli beépített házimozirendszerrel, fedélzeti számítógéppel ellátott made in taiwan iskolatáska, kiskutya, nagykutya, hörcsög, papagáj, cica, robotcica, aranyhal, hangyafarm, pisilős játékbaba, pendrive-ba integrált tamagotchi, és még ki tudja hányféle hülyeség. Aztán amikor végre felnőnek, és visszatérnél oda, ahol még mindig nem tett szabaddá a munka, na akkor kell még 10 évet dolgoznod a nyugdíjig, lestrapáltan, fáradtan és egyre betegesebben. De eljön a nyugdíj is, és yessss!, a munka szabaddá tett! Az állam fizet, te pedig otthon meresztheted a visszeres, aranyeres, narancsbőrös valagadat, amíg le nem visz a Parkinson-kór, Alzheimer-kór, a rák, szívroham, agyérgörcs, vagy a nevetségesen alacsony nyugdíj. De hé, ha mindezeket túléled, még mindig lehet pár boldog, reumás hátú, szürkehályogos, műfogsorral mosolygós éved a genyó unokáiddal, akik csak arra várnak, hogy mikor halsz már meg végre, mert nincs miből finanszírozni az egyetemi bulizgatásokat. Ahhoz minimum diákhitelt kéne felvenni, vagy el kéne menni dolgozni. Az meg tudjuk, hová vezet...
(Go to Africa they said. It will be fun they said.)

Na, most, hogy mindenkinek sikeresen elvettem az életkedvét az elkövetkezendő pár percre, hadd beszéljek egy kicsit az Utolsó Skót Király című 2006-os történelmi filmdrámáról!
Egy nevén nem nevezett fórumon egy nevén nem nevezett illető azt írta, hogy ,,tessék, itt egy film, ahol a britek már megint képtelenek szembenézni a saját történelmi felelőségükkel!". Persze más szavakkal, de a lényeg ez volt. Nos, az esetek nagy többségében egyet tudnék érteni a tisztelt fórumozóval, de az Utolsó Skót Király valamelyest rácáfol erre az állításra.
Történetünk Ugandában játszódik, ahová egy rövidke bevezető után megérkezik az apai árnyéktól menekülő frissen doktorált főszereplőnk, Nicholas (James McAvoy). Egy ideig teng-leng az általa választott missziós kórházban, ahol beteg néger gyerekeket gyógyít, fehér feleségeket szédít, és igyekszik lábon kihordani azokat a gyermekbetegségeket, melyeket az iskolapadból kikerült tankönyvszagú tudása generált. De ez nem tart soká, mert a közeli poros kisvárosba érkezik Uganda új despo... mármint vezetője, Idi Amin (Forest Whitaker), aki nemrég elűz... illetve felszabadította az országot Obate rémuralmától. Szóval a vezér épp mini nemzeti konzultációt tart, és erre a nagy eseményre természetesen el kell mennie Nicholasnak is. A srác piszok jól érzi magát, úgy ujjong és ugrál, mint bespeedezett tinilány a Justin Bieber koncerten. Aztán mikor hazafelé tartanak, megállítják őket a milicisták, és gyorsan segítségül hívják őket, mert ugye Afrikában a fehér ember egyenértékű a tudással. Nem messze tőlük Idi Amin kompániája várakozik: úgy néz ki a nép atyjának sikerült elkaszálnia egy tehenet a dzsipjével, és most kissé meghúzódott a csuklója. Nicholas gyorsan elsősegélyben részesíti Amint, majd az agonizáló tehén haláltusáján felbuzdulva fogja a diktátor pisztolyát, és agyonlövi az állatot. Ez természetesen egy kisebb megrökönyödést szül, de arra pont elég, hogy felkeltse vele Idi Amin érdeklődését. A feszült hangulat ellenére kedélyes csevejbe elegyedik Nicholassal, pólót cserélnek, és úgy búcsúznak el, mint két gyerekkori barát. Másnap már ott áll a kormányzati limuzin a missziós kórház előtt, és Nicholas rövid úton a fővárosban találja magát, ahol Idi Amin olyan ajánlatot tesz neki, amit nem utasíthat vissza: legyen a személyi orvosa, és osztozzon meg vele mindabban a földi jóban, amit ez a gyönyörű és boldog ország adni tud. Mint az sejthető, hősünk rövid hezitálás után bele is megy a dologba, eladva ezzel lelkét az Ördögnek! Dun - Dunn - DUNNN!
(Fangirl face 4 ever.)

Természetesen azért nem ilyen fekete és fehér (heh) a film. Bár kapunk egy véreskezű diktátort, és egy fiatal, idealista orvost, mindkét karakter árnyalódik a jelenetek alatt. Tartottam attól, hogy Idi Amint majd elkezdik démonizálni, de épp az ellenkezője történt. Az Utolsó Skót Király bemutatta a diktátor mögött meghúzódó embert, mert minden valószínűség szerint volt ilyen. Amikor lekerült róla az egyenruha, vagy mentesült a szerepe által rárótt terhek alól, Idi Amin ártatlannak, majdhogynem gyermekinek tűnt. Egy nagyra nőtt gyereknek, aki beszabadult egy hatalmas játszótérre, ahol mindenki neki engedelmeskedik. Látni kell, ahogy egy büszke kisfiú magabiztosságával mutatja be Nicholasnak a feleségeit. Játszótársra volt szüksége, aki nem úgy viszonyul hozzá, mint tejhatalmú úrhoz, hanem mint egy emberhez. Jól láthatjuk a hatalmat gyakorló diktátor személyi kultusza és a valódi személy közötti összeférhetetlenséget. Mint a Hitlert korrektebb módon ábrázoló filmek esetében, itt is azt érezhetjük, hogy a népvezér csak egy, a nép által előretolt figura, szükségszerű áldozati bárány a történelmi ár-apály áramlatok sodrában, akinek végül meg kell hoznia a kritikus döntést, meg kell nyomnia a gombot, előre kell tolnia a térképen a bábukat. De ezek a folyamatok nélküle is megtörténnének, legfeljebb más adná ki a parancsot. Az ilyen fatalista személetmód és az ebből következő dráma nem igazolja és nem is igazolhatja azokat a rémtetteket, melyeket ezek az önkényurak elkövettek: itt is láthattuk, hogy mikor elkezdett kicsúszni a lába alóla a talaj, Idi Amin is elkezdett szétesni, és ide-oda csapongani. De akkor is inkább tűnt mondjuk egy rémült kisgyereknek, mint dühös, tekintélyes vezetőnek. Szinte könyörgött, hogy valaki mondja már meg neki, mit kell tennie ahhoz, hogy megint minden jó legyen...
(I am the nation!)

És Forest Whitaker! Már így is dobogós volt nálam a színes bőrű színészek mezőnyében (közvetlenül Samuel L. Jackson és Laurence Fishburne után), de ezzel a szereplésével hatalmasat nőtt a szememben. Fishburne-t mindenképp beelőzte vele. Szavak nélkül hagy az a természetesség, ahogy stílust vált, pillanatról pillanatra ugrál a "halálosan komoly" és a "nevetségesen könnyed" között. Hátborzongató, hogy mennyire magáévá tudta tenni ezt a szerepet, mennyire azonosulni tudott a karakterrel. Még a száját is úgy görbíti, mint idi Amin az eredeti felvételeken. Kapott Oscar-t, kapott Golden Globe-ot, kapott BAFTA-t, de ezek a díjak önmagukban semmit sem jelentenek, mert Whitaker játéka olyan mértékben parádés, hogy alanyi jogon kiérdemli ezeket. Ritkán esik meg velem, hogy a leesett államat kell keresgélnem az íróasztalom alatt, de most ez volt a helyzet. Hamisan csengenek a szuperlatívuszok, amikkel tovább tudnám dicsérni Whitaker-t, ezért maradjunk annyiban: majdnem mindegy, hogy ezek után mit tesz le az asztalra, ezt a szintet már nagyon nehezen lenne képes megütni. Meghaladnia pedig képtelenség, mert ennél feljebb egyszerűen nincsen. És, ezúttal még a szinkron is nagyon korrekt volt.
James McAvoy bár jól hozza a karakterét, szükségszerűen elsikkad. Eleve, nem igényel komoly beleélést a naiva megszemélyesítése, és ezen túl a forgatókönyv sem adott neki lehetőséget a kibontakozásra. De nem is baj. A többiek pedig lényegében csak biodíszletként funkcionáltak ebben a kétszereplős drámában: Kerry Washington (Kay Amin) szép volt, jó volt, ártatlan volt... meg egy jelenetben meztelen. Simon McBurney-nek hatalmas volt az orra, David Oyelowo pedig hihetően volt bukott, borostás orvos.
(,,-Ő itt a harmadik feleségem, Kay. 2 gyereket szült nekem!")

Forest Whitaker teljesítménye miatt a film maga akár lehetne egy silány, semmitérő celluloidhalmaz, akkor is érdemes lenne megnézni. De Erről szó sincs. A történet ügyes kézzel van kibontva, és bár kiszámítható, mégis leköti a néző figyelmét, mert a karakterfejlődés és a karakterek közti ötközések színt visznek a jelenetekbe. 
Nicholas és Amin között meghúzódó meleg baráti kapcsolat egyes pillanatokban szinte már tényleg melegnek hat, még akkor is, ha ez egy pillanatra sem valós. Hiszen ez a kapcsolatot a félelemre, a kényszerre, és az önérdekre alapul, mégis van benne valamiféle tiszta bajtársiasság, mely átível rangon és bőrszínen. A kifutása pedig, mikor a két "barát" egymás ellen fordul (mi más, mint egy nő miatt?), akkor is Nicholas az, aki az ellenfele elpusztítására tör, Amin viszont kész megbocsátani. Tekintve, hogy akkorra már milyen messzire kész elmenni a tekintélye és a pozíciója védelmében, a mód, ahogy Nicholason példát statuál, igazán enyhének mondható. És Amin csalódott... látszik, hogy a büntetés jobban fáj neki, mint a barátjának, de nem mutathat gyengeséget az emberei előtt. Ami talán kicsit túlságosan romantikus húzás a filmtől, de mindenképp becsülendő, amiért készek voltak ennyi lelket adni egy diktátornak, aki olyan címeket adományozott magának, mint "Őméltósága Al-Hajji Doktor Idi Amin Dada, Tábornagy, Örökös Elnök, VC, DSO, MC, Minden Földi Vadak és Minden Tengerek Halainak Ura, az afrikai Brit Birodalom, és különösképpen Uganda Meghódítója", és nem mellesleg közel félmillió embert öletett meg pár év alatt (egy jó részüket csak azért, mert O-val kezdődött a nevük, mint Obate-nek...).
('Cause we got the streets, suckers!)

Végül térjünk rá az angolokra. Mert az elején ugye szóba került a múlttal való szembenézés, és az én részemről is szőnyeg alá söprés lenne, ha erről megfeledkeznék. Szóval, mivel egy brit filmről beszélünk, ezért elvárható lenne, hogy valamilyen kritikai éllel illessék a saját afrikai ténykedésüket. És ez meg is történik. Természetesen mivel a történet később játszódik, Idi Amin hatalomra jutásának körülményeit, és az azt segítő hatalmak szerepvállalását kitárgyalni kicsit erőltetett lett volna, de még így is szót ejtettek róla. Az angolok szinte csak jelképesen vannak jelen, Simon McBurney személyében, aki tekintélyes orrméretével és hatalmával sejteti az angol befolyást, de nem konkretizálja ki. Mint ahogy az nyilván nem is volt senkinek a képébe tolva. Az angolok jelen voltak, meghúzódtak a háttérben, és hasznot húztak az eseményekből. Biztosították a saját helyzetüket, így mindegy volt, melyik oldal, melyik vezér kerül hatalomra, az ő profitjuk nem került veszélybe. Miért kéne ezt jobban előtérbe helyezni annál, mint ahogy tették a filmben? Könnyűszerrel megérthetjük, hogy Idi Amint is elmozdították volna, ha a ténykedése ártott volna az ő érdekeiknek. A briteket hidegen hagyta a népirtás, a politikai tisztogatás vagy a terror, az ilyen ellen fellépni csak akkor elégséges indok, ha be kell szállni egy háborúba, vagy épp meg kell támadni egy néhány száz évvel fejletlenebb nemzetet. Őket csak az érdekelte, hogy zavartalanul kizsákmányolhassák az országot, természetesen a "Fair Trade" jegyében. Ennél több önkritikát ne várjunk el senkitől. A film egyik legerősebb jelenete, mikor Idi Amin azt mondja Nicholasnak, hogy: 
,,-Azt hitte, ez az egész csak játék? Elrepülök Afrikába, és eljátszom a fehér embert a bennszülöttek előtt? Ez volt a fejében? Nem játékszerek vagyunk Nicholas! Emberek!"
(We do this for dem kids!)

Nagyon ritka, hogy egy történelmi igényű, mégis fikcionális tartalmú játékfilm ennyire szórakoztató, mégis ilyen halálosan komoly és aktuális legyen. Egyetlen hibája, hogy az erős karakterdráma miatt elsikkadnak a történelmi tények, így a film befejezése után nem fogunk sokkal többet tudni a '70-es évek Ugandájának fontosabb politikai eseményeiről, mint előtte. Viszont az Utolsó Skót Király olyan közel hozza neked Afrikát, hogy belenézhetsz a szemébe, és megláthatod benne saját magadat. Mert mindannyiunkban ott lakik egy kicsi Nicholas, közvetlenül Idi Amin, Pol Pot, Sztálin, Hitler, Kim Jong-Il és a többi véreskezű diktátor mellett. A múlttal való szembenézés pedig nem azt jelenti, hogy érezzünk gyűlöletet és jogos felháborodást, hanem hogy megértsük: ez a végletesség és rosszra való hajlam is részét képezi annak, ami emberré tesz minket.

8/10

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése