Pozitív vonzás (Blogkritika)

Azt mondta az öreg Kis: végső stádiumú májbetegségem van, valószínűleg pár hónap múlva meg fogok halni. És hirtelen mindenki szájában megsavanyodott a rozébor...

Elég régen volt már, hogy utoljára blogkritikát írtam. Azt hiszem kellett egy kis lelki feltöltődés, hogy ne csússzanak egymásba a történetek, és ne alkossanak alaktalan masszát a fejemben. A cél még mindig az, hogy megmaradjak szubjektívnek az objektivitásban. Vagy valami ilyesmi. Szóval itt van előttem WhiteCafe blogja, a Pozitív vonzás (bármit is jelentsen...),  én  pedig  már  fenem  is  a  metaforikus  késeimet...

Nos, akkor kezdjük a külsőségekkel.
Amikor megérkezünk az oldalra, az első benyomásunk az, hogy jól néz ki. Nem átütően, csak szolidan. Diszkrétnek nem nevezném, mert a sok rózsaszínes árnyalat túlságosan domináns, mindenesetre összhatásilag rendben van. Viszont ha külön-külön megvizsgáljuk egyes elemeit, akkor felsejlenek a hiányosságok. A hátteret nyilván nehéz jól belőni a monitorok különböző felbontása miatt, de nálam látszottak a háttérkép választóvonalai a széleken, ami kissé zavaró. Maga a kép olyan, mintha egy rózsaszín szűrőn át fényképeznénk a kocsi ablaküvegén lévő vízcseppeken megcsillanó lámpafényt, majd ráküldenénk egy erős blur-effektet. Az én ízlésemnek kicsit semmitmondó, de legalább nem tolakodó.
Ami a fejlécet illeti, itt is a rózsaszín dominál, de már felfedezhetünk mindenféle figurákat, melyek kevesen vannak és érdektelenek, így az lehet az érzésed, hogy a fejléc üres. A blog neve elsikkad a jobb alsó sarokban, ráadásul a színválasztás is előnytelen, mert nem határolódik el jól a hátterétől.

Mindezek apró kellemetlenségek amellett, hogy nincs menürendszer. Egyáltalán nincs. Persze turkálhatsz a blogarchívumban, és az oldalsávon megtalálhatod a szereplők beállított stúdiófotóit (a srácok akár testvérek is lehetnek, szóval kis hibaszázalékkal be lehet lőni az "írónő" zsánerét...), de ez marha kevés. Így képtelenség normálisan közlekedni a blogon belül. Az epizódok mindenképp megérdemelnének egy külön oldalt, már csak azért is, mert a folytonosságukat mindenféle közérdekű közlemények szakítják meg. Ez a forma a mostani állapotában működhetne, ha WhiteCafe egy amolyan online napló szerű blogot vezetne, ahová rendre feltölti gondolatait, aranyköpéseit, meglátásait a világról, kedvenc filmjeit...stb. Mert ott nem lenne szükség tematikai folytonosságra (mondjuk akkor meg egy kulcsszavas kereső kéne...), azon a ponton csatlakoznál be, ahol akarsz, és onnan csemegéznél, ahonnan épp kedved van. De ehelyett kapunk egy folytatásos történetet, csak úgy áttekinthetetlenül behányva elénk. Ez nagy hiba, és mindenképp érdemes korrigálni.

A szereplőknek is kéne egy külön menüpont, nem beszélve a bemutatkozásról, a cserékről, meg a kritikákról. Mert ha egy elvetemült olvasóhajhász lennék, eltántorítana a kritikám megírásától az, hogy a kész szöveg semmilyen formában nem lesz elérhető az alany oldalán. Persze engem személy szerint hidegen hagy ez a szempont, de könnyen el tudom képzelni, hogy másokat ezt másképp látják. És ami azt illeti, az illendőség is megkívánná, hogy az ilyen írások rendesen elkülönítve kapjanak helyet az oldalon. Na de elég volt ennyi, térjünk rá a történetre!

,,Minden egy levéllel kezdődött......

Egy szerelmes könyv mely mindennek a kulcsa ,melyben a fő szereplő névtelenül leveleket ír a lánynak akit szeret...

Egy lány aki ennek a könyvnek a rabja....

És nem utolsó sorban 4 fiú....."

Mi van?! Mi akar ez lenni? Azon kívül, hogy valami szánni valóan gyenge próbálkozás? Ja igen, a prológus. Ezt most képzeljem el úgy, mint egy filmben, ahol a sorok beúsznak a képbe, majd eltűnnek? A bevezető nem arról szól, hogy fogjuk a történet fontosabb elemeit, minden körítés nélkül csak odacsapjuk az olvasó elé, teszünk négy pontot a végére, és kész! Ez igénytelen. Üzenem mindenkinek, hogy ha prológust akarsz írni, akkor áldozz rá az életedből 2-3 percet, és csináld meg rendesen! Amikor bevezetőt komponálsz a történetedhez, nem a könyved borítójára szerkesztesz kedvcsináló ködösítést, és nem is a hátuljára egy rövid tartalomleírást. A prológus szerves része a történetnek, ENYHÉN távolságtartó, de mindenképp az a funkciója, hogy átvezessen az olvasás előtti állapotból a könyv világába, felkészítsen a sztori befogadására. Ami azt jelenti, hogy nem lehet négy mondat. Persze a ponyvairodalomban is vannak ilyen szakadár próbálkozások. Don Winslow A gandzsa uraic. könyvének első fejezete például csak annyi volt, hogy ,,A kurva anyját." Ő letett már valamit az asztalra, de még tőle is rettentően modoros és mesterkélt húzás volt. Szóval a jövőben tessék tartózkodni az ilyen blődségektől. Na, de jön a folytatás, az (effektíve) első fejezet, mely így indul:

,,Bárcsak minden olyan lenne mind akkor."

Lehetséges, hogy a blogger hibajavítója nem riaszt be piros hullámos vonalakkal, de azért vegyük észre, hogy a mind és a mint nem ugyan azt jelenti. ,,...a karjai mind a bilincs kapcsolódnak a derekamra." Tévedés. És félredéve minten nyelvdandankönyv szagú kiokdadást, nem lehed úgy írni mindha nádhás lennél. Tessék kétszer, négyszer, ötször átolvasni a leírtakat, és kirostálni az esetleges hibákat. Vagy ha ez nem megy, bármikor meg lehet kérni műveltebb barátainkat, szüleinket, vagy egy hajléktalan diplomást, hogy egy automatás kévéért cserébe elvégezze helyettünk a feladatot.
Mert érted, elnézek egy-két félreütést, na de ennyi helyesírási hiba már arcpirító. Még nekem is, pedig csak olvasom WhiteCafe írását. Amely jelenlegi formátumában nem több, mint egy buszon összefirkantott vázlat. Tagolatlan. Meg kell szerkeszteni, mert még nincs kész. Egy magára valamit is adó író (vagy inkább blogger, mert ne sértsük már meg a valódi írókat azzal, hogy írónak nevezünk mindenkit, aki ír...) soha sem ad ki ilyen munkát a kezei közül!

-,,Megvárom míg a boszorkány hallás távolságon kívülre kerül"

-,,A nevetés és a fájdalmas kiáltás közti hang olyan ,mint igen, olyan ,mint mikor a szamár iázik."

-,,A pad társam aki egyben a gyerekkori legjobb barátom Benji finoman,olyan barátian oldalba lök."

Nem akarom teleollózni a kritikámat ilyen mondatokkal. Még egy fórumokon nevelkedett nyelvtantanár is agyérgörcsöt kapna, ha nagy mennyiségben adagolnák neki ezeket a gyöngyszemeket. Kíméljük meg hát magunkat a további szenvedéstől, és koncentráljunk a történetre. (Persze ettől még továbbra is ráng az arcom a Google-fordítót megszégyenítő szófordulatoktól, de mindegy...)

Szóval van egy homályos cseresznyefa-virágzás előtt pózoló kirakatszépségünk, Sophie, aki épp valami erotikus álmodozásba réved a matekóra közben, mire a tanárnő fejbe vágja, visszamegy a táblához, majd pár perc múlva leszidja. A lány padtársa és barátja Benji persze önti az olajat a tűzre, és teljesen helyzetidegen módon elkezdi a tanárnő hangját utánozni, amiért a vén satrafa megint leteremti... Sophie-t. Nyilván. Mostantól egy hétig ő végzi a hetes feladatait. Neki kell letörölnie a táblát és jelentenie a hiányzókat az óra elején? Wow, thug life. Ennyire azért ne büntessétek már meg szerencsétlent. Aztán vége lesz az órának, és a fejezetnek.

A folytatásban: egy lány sír a könyvtárban! Vajon mi lehet a baja? Kit érdekel, mert jön egy srác, aki leguggol hozzá, és meleg hangon nyugtatja. Aztán sokat találkoznak, egészen addig, míg a lány meg nem tudja, ,,...hogy elütötték és... és meghalt". De volt nála egy könyv, benne egy levéllel, hogy mennyire szereti a lányt, és neki akarta adni a könyvet. Ez persze senkinek sem tűnik gyanúsnak. És így kell megölni egy névtelen, de amúgy fontos karaktert egy fejezet alatt. Ez annyira szánalmas. De mit üzen nekünk ez a bejegyzés? Azt meséli, hogy a nő szerelmének a tárgya, mint anyagi valóság nem lényeges, meg is semmisülhet, mert valójában a dramaturgia szempontjából csak a hozzá fűződő érzelmek számítanak. Van a férfiaknak egy bő rétege, akiket az öntudatos nők előszeretettel festenek le felszínes, önző, testiség-központú véglényeknek. Na, amit itt láthatunk, az még náluk is alávalóbb. Mert egy férfi, aki "csak azt akarja", legalább valóban a nőre vágyik, a nő valóságára, a nő húsára. Az ő birtoklási vágya tisztán materiális, de legalább igazi. A történetben felvázolt (és az "írónő" személyiségét nyilván egyáltalán nem tükröző) lány viszont egy illúzióba kapaszkodik, egy már nem létező dolgot akar magának elbitorolni. És a történet felépítése adja alá a lovat. Mert maga a srác vajmi kevéssé lényeges. A neve sem lényeges. A karakterisztikája és az érzelmei sem lényegesek. Az egyetlen dolog, ami számít, az a lány vágyódása, ami az egész létezését elrabolja a fiúnak, így ideát kovácsol belőle, ami fölött lehet keseregni, és amihez képest meg tudja határozni magát. Történetvezetési szempontból a szerencsétlen barna szemű Casanova annyit sem ért, hogy jellemezzék. Csak azért kellett, hogy utána önkényesen meg lehessen öletni. "Hogyan birtokolhatnálak teljes mértékben anélkül, hogy felzabálnálak?"- hát így. Ha valakinek az egész létezését egy önéletrajzi adattá silányítod. Ez nem romantikus, hanem rettentően felszínes. Köszönjük kettős mérce.

Aztán a lány teljesen szétcsúszik, beletemetkezik az önsajnálatba és a gyászba a hihetetlenül mély és tartalmas nem-kapcsolata fölött. Majd a halott srác sírjánál találkozik az öccsével, és egyből megtörténik a szikrázás, a halott testvér összehozza a két gyászolót. Együtt sírnak-rínak, imádkoznak, ölelkeznek, és Chris (mert egyszer csak nevesítve lett...) megígéri Sophie-nak (Basszus, egész végig ő volt? Nem is gondoltam volna!), hogy meg fogja védeni, és boldoggá teszi. Mert állítólag a bátyjának is ezt ígérte.

Mi van? Figyelj, ember... most halt meg a testvéred, te meg egyből rámozdulsz a nem-barátnőjére. És Sophie, te meg ne kellesd magad, elvileg annyira bele voltál zúgva a még mindig anonim idegenbe, aligha fair az emlékével szemben (de még Chris-sel szemben sem), hogy a hasonlóságok miatt megint bedobod a szerelem kártyát. Persze hogy is várhatnánk egy nőtől korrektséget? A férfi végső soron állat, egy ösztönlény, aki csak arra tud gondolni, hogy meghágjon valakit (kivéve az ilyen feminin Chris-félék, akiket a női fantázia rendre a saját képmására formál... a nemlétező álompasi, ugye.). A férfi bűnössé tehető a saját "ragadozó ösztönei" miatt, de a nő... a nő fejében mindig valami csodálatos, valami különleges játszódik le. Valami, amit mi, egyszerű péniszlengetők nem érthetünk. Őket elsodorja az érzelmek árja, és ez mindent igazol. A férfi tevőleges, és felelősségre vonható, míg a nő csak elszenvedője a saját lénye szeszélyességének. De még azok a szeszélyességek is milyen csodálatosak, igaz?

Csak úgy pörögnek a fejezetek (már ha 20-25 sort lehet annak nevezni). Sophie már két hete ismerkedik Chris-sel, mikor hirtelen ,,Csak egy éles villanásra emlékszem és már csak egy idegen fiú arcára." Aztán kórház. Az ismeretlen fiú sajnálkozik, a tapintatlan orvos meg közli, hogy hősnőnknek balesete volt, és az egyik lábában összetört a csont, ezért levágták... mind a két lábát. Mi-mi-mii van?! Várj, lehet, hogy rosszul értettem... ,,a balesetben annyira összetört a lábamba a csont ,hogy kénytelenek voltak eltávolitani, mind két lábam." MI VAN?! Nem, ez nem lehet komoly. Eleve, ha eltörik a lábad, nem fogják levágni. Ahhoz nagyon roncsolódnia kell, de még akkor is többnyire meghagyják, amolyan dekorációs célból. Még akkor is, ha történetesen nem tudod többé mozgatni. Gondolom láttatok már kerekesszékeseket. Na, de ki az a szociopata, elmebeteg sebész, aki levágja MINDKÉT lábad, ha az egyik eltörik? Már a töröttet sem kellett volna levágni! Arra gondolt, hogy "basszus, akkor már legyen szimmetrikus", vagy mi? Úr Isten, ekkora orbitális baromságot. Már el is felejtettem, hogy a blogok mindig tudnak meglepetést okozni. Mikor azt hiszed, ennél nagyobb agymenést már egyszerűen nem lehet kitalálni, valaki rádob még három lapáttal. Ó, emberi fantázia, te alábecsült és meg nem értett!
Szóval... huh, nehéz innen folytatni. Keményen masszírozza ez a sztori a nevetőizmaimat. Tehát, a srácot, aki elgázolta Sophie-t a motorjával, Prince-nek hívják. Emelt fővel tűri a szidalmak nyűgét s nyilait, és szép lassan megkedvelik egymást a lánnyal. Hősünk elvesztette a lábait, de nyert egy barátot! Hurrá, fair trade!

,,...abba az időben sokminden változott körülöttem ,de 3 barátom is volt akikre támaszkodhattam és számmithattam."- támaszkodni. Érted, mert nincs lába. Rájuk támaszkodik... na mindegy. A szüleiről szó sem esik, azok nem fontosak egy hárem-történetben...

Új fejezet. Sophie a kórházban poshad, nincs jobb dolga, mint bratyizni a három (vagy hárem?) sráccal, és kibámulni a néhány méterre lévő ablakon. Egészen addig, míg meg nem jelenik egy negyedik srác, aki csak úgy köszönés nélkül leül mellé az ágyra, és mosolyogva nézi. Nem pszichopata, á nem. Teljesen hátköznapi dolog. Ha nekem ülne valaki mosolyogva az ágyam szélén, én lerúgnám a pi...ja igen, de nekem van lábam.

,,-Szia, tudom nem ismersz ,de szerintem nincs más dolgod vagy tévedek?
-Nem,nem tévedsz.Sophie vagyok.
-Szóval Sophie ,olyan vagy mint egy tündérke szóval mostantól így foglak hívni.-na ez picit meglepett ,de tetszett is. "

Érted, mostantól! Eddig (míg nem is találkoztunk) Voldemortnak hívtalak, de most már tündérke leszel, mert kis pisze orrocskád van! Az emberek a való világban nem beszélnek így. Egyszerűen nem. Lehet, hogy WhiteCafe fejében, Teletubbie földön, vagy a piros pöttyös könyvek lapjain az ilyesmi megszokott, de ez csak kamu, elhinni pedig önámítás. Nyilván nagyon jó lenne, ha minden egy (13 éves tinilány által) megírt forgatókönyv szerint történne a világban, de sajnos, csajok, rossz hírem van: ez egy rohadt nagy HAZUGSÁG! És még ha nem lenne az, akkor is nevetségesen modoros lenne. Most képzeljétek el, hogy egy srác így szövegel. Eleve, figyelni kell, hogy becsukj minden ablakot, ha a közeledben van, mert egy apró szellő is elbillentheti a kartonpapír-testét. De még ha megtettünk minden szükséges óvintézkedést, akkor is eláztatja magát a nyáladzásával, és egy nedves kartonpapír halommá omlana össze. Viccet félretéve, ha léteznének is ilyen bénán tradicionális gavallérok, akkor is rettentően bizarr lenne a velük való érintkezés. Ne vágyjatok ilyenre. A férfiak pornófilmekre és sportkocsikon pucsító modellekre onanizálnak, de ti lányok elvileg különbek vagytok, nem? 

Ez egy vicc. Vagy inkább skicc, amivel a fronton harcoló katonák csiklandozzák a szépérzéküket. Ott még érthető, mert 5 perccel később úgyis fennakadnak a szögesdróton, vagy legéppuskázzák őket, de ti, magasabb rendű, angyali lények, ne legyetek ennyire ellentmondásosan felszínesek. Tudom, hogy a feministák most fognak sikítógörcsöt kapni, de jöjjön a napi hímsovinizmus és nemi sorsközösség: mi férfiak legalább egy valós dolog után vágyódunk a magunk olcsó, állati férfitermészetével, és nem egy teljesen kitalált, absztrakt ideát, egy fiktív, tökéletesen kerek archetípust keresünk. ("WhiteCafe" is érzi, hogy ez azért nem működik, ezért vonultat fel négy fiúkaraktert, akik között szétszórja a tökéletes pasi tulajdonságait...vagy csak előkészít egy gang-bang jelenetet...) A mi elvárásunk egyszerű: legyél szép. Esetleg legyél értelmes is, már ha erre még van valakinek igénye. Míg a tiétek már csak az önellentmondásossága miatt is lehetetlen: legyél férfias és nőies, jó sármos és lezser, gyengéd és erőszakos, szerény és magabiztos, biztonságot nyújtó és veszélyes, értelmes és könnyen érthető, határozott és alakítható, független de elkötelezett, jó ízlésű de nem sznob, jó modorú de nem TÚL jó modorú, tiszteletteljes de bevállalós...stb. Hazudtok magatoknak, és emiatt kell nektek is hazudni. Végső soron minden visszavezethető a női nem teljes önértékelési csődjéhez és szereptévesztéséhez. Mert a mai nő alanyi jogon akar mindent, és kegynek tekinti, ha ad is valamit. A tökéletes boldogság csak a romantikus komédiákban létezik, de a mi életünk nem ér véget a stáblistánál. És tisztelet a kivételnek, vagyis azon keveseknek, akik két lábbal állnak a földön... érted, KÉT lábbal állni. Mert Sophie-nak nincsen lába... na mindegy.

Látható, hogy a blog nem túlzottan köt le, hiszen akkor ahelyett, hogy a komplett női nemet savaznám, inkább a Pozitív vonzás koporsójába vernék verbális szögeket.
Haladunk. A tökéletes srác jellemzésekor kihagytam a rejtélyességet. A misztikumot. Mert az aztán tényleg nagyon fontos. Ebbe kapaszkodik mindenki. Biztos ott van a többi tulajdonság is, amit nem talál. Az ingujjban, a kalapban, a füled mögött. Kell a varázslat (a kiábrándultság előtt). És itt is van. Sophie ágya mellett egy fehér rózsa pihen egy üzenettel valami rejtélyes White (?!) nevű illetőtől. Dobj a nőnek egy gumicsontot: rejtély. Rá fog harapni. Minden esetben. Ha nem is egyből, de rá fog. Ez már csak így működik. És mikor a levél írója azt mondja, hogy a válaszát rejtse el a kórház kertjében álló kút tövénél, Sophie ezt nem trollkodásnak veszi (mert ugye mit lábatlankodna odalenn pár héttel az amputáció után...), hanem csavarint egyet a bizsergő mellbimbóin, megírja a levelet, és leviteti magát a kúthoz. Miután ily módon leadta a rendelést egy adag vaníliás palacsintáért, alig várja a holnap reggelt, mikor is nagy meglepetés: a nővér a kívánt desszerttel várja. ,,...elkezdtem falatonként enni a finomságot."- nem tudom, hogyan máshogy lehet, mindenesetre Sophie egy falósejt lelkesedésével kebelezi be az ingyen kaját, majd jön Leó (tudod, a tündérkés srác...), évődnek kicsit, majd a lány egy puszira válaszul lekúr neki egy pofont, mert biztos bal lábbal kelt fel (heh)! Aztán persze sírás, megbánás, a tipikus érzelmi hullámvasutazás. Nyűgés, nyögés, romantikázás, egy kis barizás, üres dumálgatás, szitkom. Talán természetesen az is kiderül, hogy ki ez a White. De azt én már aligha várom meg...
(Sophie-sztikált zuhanás...)

Sablonos. Ezzel tudnám jellemezni a Pozitív vonzás-t. Érdektelen, sótlan, tele unalmas tucatkarakterekkel, mesterkélt párbeszédekkel és kiszámítható szituációkkal. Azon túl, hogy nem több mint egy fiatal lány nyilvánosan kiteregetett képzelgése, még rosszul is van megírva, ami nagyon rontja az élvezhetőséget. És a stílus később sem lett jobb, de legalább már rutinosan igénytelen. A legszomorúbb az egészben, hogy az egyetlen morzsányi egyediség, a láblevágós-kerekesszékes twist is teljesen önkényesen bedobott, logikátlan, ostoba és minden elővezetést nélkülöző fordulat volt. És ami az eseményt követi? Gondoljunk bele, mekkora trauma, ha valakinek levágják a lábát. Nekem egyszer MAJDNEM le kellett vágni a jobb mutatóujjam első ujjpercét, és már önmagában az baromi kellemetlen volt. Hónapokig gyógyult, és folyamatosan fájt. Ennek a lánynak viszont tényleg levágják mindkét lábát. Soha többé nem tud majd járni. Sosem lesz normális élete, és nagy valószínűség szerint egészséges párkapcsolata sem. Ez egy elmondhatatlanul komoly dráma, és nem egy éretlen, írni és fogalmazni alig tudó fiatal lánykának kellene ehhez nyúlnia! Egyáltalán, hogy veszi valaki a bátorságot ahhoz, hogy (ez egyértelműen látszik) mindennemű utánajárás nélkül egy ilyen komoly dologról írjon? És ráadásul így! Nem a karakterdrámát, a trauma lélektani vonzatait vagy az elképzelhetetlen testi nyomort helyezi előtérbe (meg sem említi őket), hanem a tinifiúkkal való évődést és az éretlen szerelmet. Nem is tudna mást, mert nincs meg hozzá a tapasztalata, a tudása és a lelki érettsége. Mégis miért volt szükség erre? Ez méltatlan, sértő, és hazug, és WhiteCafe-nak szégyellnie kéne magát, amiért egy valós és komoly problémát lealjasítja a saját nyálas, érzelmileg ingatag fantáziálgatásaihoz, és felhasználja, mint valami hatásfokozó elemet. Lehet ezt korrekt módon is, hiszen az egymástól idegen ízeknek is megvan a maguk harmóniája. De ez semmilyen esetre sem a korrekt mód. Nem lehet önkényesen felhasználni ilyen dolgokat csak azért, hogy keretet adj a történetednek. Vagy ha megteszed, akkor olvass utána, járd körül a témát, és bonts ki rendesen, legalább olyan mértékben, mint a romantikát, mert egyébként hazug és igaztalan lesz.

A fent leírtak miatt egyszerűen képtelen vagyok megbocsátani a Pozitív vonzás-nak, és WhiteCafe-nak sem. Aki a komoly mezőnyben indul, az viselje el a következményeit. Ha nem lett volna amputáció, és a hétköznapi mederben robogott volna az ötös fogat, akkor azt mondtam volna, hogy kaptunk egy átlagos történetet, átlagos karaktereket, és átlagon felüli mennyiségű helyesírási hibát és magyartalan szófordulatot. De így a jó ízlés és az egyetemes kulturális normák nevében vagyok kénytelen elmarasztalni a blogot és annak szerzőjét. Komolyan, szégyelld magad...

Egyetlen létező mentség van erre a saját testi fogyatékosságod lehet, és bár messze nem hiszem, hogy szó lenne ilyesmiről, de azért a fairplay kedvéért elmondom, mi lenne a vélekedésem abban az esetben. Elnézném a vágyakozás ezen formáját, és megérteném, amiért valaki, aki tényleg átesett ezen a testi-lelki traumán, nem akarja azt úgy feldolgozni, hogy feleleveníti az intim részleteket. De ez semmit sem javítana a mű irodalmi értékén, és nem lenne élvezhetőbb sem. A hazugság akkor is hazugság marad, ha kerekesszékből írod le őket. És kérlek kímélj meg attól, hogy a PC és a tolerancia álszent álarca mögé bújva én is hazudjak neked egy biztató "csak így tovább"-ot meg néhány smiley-t. Sajnálom. Így ne haladj tovább. Mert rossz az alapkoncepciód. Egy társadalmi igényű tényező még nem viszi el a hátán a lapos hárem-romantikát. Nem fog működni. Semmiképp sem működhet, mert nincs kapcsolata a valósággal. Én a helyedben... bele sem kezdtem volna egy ilyen történetbe. Tudod, emiatt nehéz beleélnem magam a helyzetedbe, de azt hiszem törölném a blogot. Mert egyrészről egy szegénységi bizonyítvány, ami az empátia és az érzékenység fundamentális hiányosságairól tanúskodik (én sem a testi fogyatékosságon poénkodok, ugye, hanem a annak a bugyuta ábrázolásán), másrészről viszont egy kövér hazugság, amit úgy átszőtt az igaztalan alapötlet érrendszere, hogy nem lehet leválasztani a szövegről. Foglalkozz inkább a másik blogoddal. Nem olvastam bele (csak remélni tudom, hogy nem olyan, mint ez), de szinte biztos épületesebb iromány, mint amit ma kénytelen voltam végigszenvedni...

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése