Dead Synchronicity I. (Játékkritika)

Úgy döntöttem a mai kritikámat egy kis ismeretterjesztő kitekintéssel kezdem, melynek keretében csoportosítom az idősebb korosztály tagjait mentalitás és az általános viselkedési minták variálódása szerint. Természetesen az egész anyag teljesen tudományos alapokon nyugszik, hosszú évek kutatómunkája előzi meg e publikációt, melynek során több egyedet is megfigyeltem saját élőhelyükön, majd egy reprezentatív csoporton végzett kérdőíves felméréssel temérdek információhoz jutottam, melyet rendszereztem, átrostáltam, ismét rendszereztem, kiértékeltem, és most közzéteszek. Mindez 100 százalékig így van, tréfának, humorkodásnak itt helye nincs. Nos, íme az iromány, minden polgártárs okulására!

-A begyepesedett nyugger: belőlük aztán sok van. Főleg panelházas térségben, de igazából bárhol előfordulhatnak. Alapvetően rosszindulatú és kártékony fajta, magasról tesz a világra és a benne lévő emberekre, illetve ha méltóztatik észrevenni magán kívül mást is, akkor az csak amiatt lehet, mert valami nem tetszik neki. Ez az a fajta, amelyik a buszon a négyüléses helyet egyedül is képes befoglalni, míg terhes nők tömegei ácsorognak körülötte. Mert ha már ingyen utazhat bármelyik BKV járaton, akkor azt ki is kell használni, természetesen csúcsidőben. Neki minden alanyi jogon jár, mert nyugdíjas, ebből kovácsol magának identitást, és ideológiát. Képes ökölre menni egy akciós babgulyáskonzervért, előretolakodni a sorban, majd másfél kiló aprót a pultra borítva órákra blokád alá venni a pénztárt. És mindennek úgy kell történnie, ahogy azt ők megszokták. Ha teszem azt, az előrecsomagolt ebédje 10:00-kor szokott megérkezni, felőle akár atomcsapást is mérhetnek az országra, ha nem kapja meg a kajáját tíz órakor, akkor megy és bepanaszol 'aZorbánviktornál. Most pedig képzeljük el ezt a karaktert, és csináljunk belőle közös képviselőt. Olyankor a Hitleri Németország és a Sztálini Szovjetunió egyszerre kel életre, ami végül is egy totális egyenlőséget eredményez, ugyanis a KK nyugger nemre, rasszra, vallási és politikai meggyőződésre való tekintet nélkül mindenkit egyformán gyűlöl. Na jó, a fiatalokat talán egy kicsit jobban.

-A szocreál nyugger: más néven panelnyugger. Közeli rokonságban áll az előbbi kategóriával. Annak a kemény magnak a tagja, amelyik a szocializmusban élte le az élete javát. Így természetesen úgy érzi, jó volt nekünk az az ingyen szolgálati lakás és a műbőrszagú zsiguli. Visszasírja azokat az időket, amikor még mindenki elvtárs volt, ha tetszett, ha nem. Neki tetszett. Lelkiismeretesen eljárt a KISZ gyűlésekre, és árgus szemekkel figyelte a nyugati beszivárgó és bomlasztó elemeket. Ezt a jó szokását máig nem sikerült levetnie. Ő az, aki először rohan az MSZP székházhoz menedékért, ha valaki 'fasisztaveszélyt kiált. Mondjuk mostanában már bennük is megrendült a bizodalma, hiszen még két ciklus után sem sikerült visszacsábítaniuk a ruszkikat az országba. A szegény, megvénült munkás így magára marad, de nem adja fel: ha máshogy nem megy, hát a lakóközösségben igyekszik győzelemre segíteni a forradalmat. Reggelente az Internacionálé-t dúdolgatva kibattyog a közeli nyugdíjasklubba, ahol sorstársaival megvitatja a polgármesternek küldendő elmarasztaló levél tartalmát, majd fogja a megsárgult ételhordóját és elmegy az ebédjéért. Soha ne jusson eszedbe a '45 és '90 közötti magyar történelemről vitatkozni vele, mert egyrészt fejből tudja az összes párttitkár nevét, hivatali idejét és a zokniméretét, másrészről ha sikerül valami emelkedettebb síkra terelni a társalgást, akkor sem lehet igazad, mert a nosztalgia még az orosz tankokat és a csengőfrászt is képes megszépíteni. Hagyjad, aki Katyúsával kel és Gyévuskával fekszik, arról leperegnek az észérvek!

-A turbónyugger: ők talán a legártatlanabbak mind közül. Többnyire friss nyugdíjasok, akikben még mocorog némi energia, és az átdolgozott évtizedek után rájuk szakadt szabadságot teljes mértékben ki akarják élvezni. Napközben sétálni mennek, parkokban lógnak az unokáikkal, futnak a bicikliző lurkókkal mint valami reumagyógyszer-reklámban, túráznak, buszt bérelnek és lemennek Erdélybe, hétvégenként kiruccannak a nyaralójukba...stb. A vonaton könnyen rájuk lehet ismerni, mert ők azok, akik első ránézésre Gyűrűk ura cosplayereknek tűnnek, de aztán rájössz, hogy épp azon igyekeznek, hogy eljussanak a Mátrába, és beledobják a a 13. havi nyugdíjukat a Kékestető szuvenírautomatáiba.  A nap 24 órájában fittek és életerősek, legalábbis az arcukat ráncba fagyasztó grimaszok alapján annak tűnnek, így szinte észre sem veszed a recsegő ízületeiket és azt az ipari mennyiségű gyógyszert, amivel csúcsra pörgetik az amúgy szerényebb teljesítményű testüket. Persze egy kis lelkesedés sosem árt, de azért oda kell figyelni, nehogy túlvállalják magukat. Mert mikor nagyapó infarktust kap az Ironman verseny elején, az elég kellemetlen mindenkinek.

-A modern nyugger:
na igen. Ők azok, akik nem ragadtak le a hetvenes évek technológiai színvonalán. Sosem hallod tőlük azt, hogy ,,...egy pillanat drágám, csak lezárom a tévékészüléket.". Helyette facebookon és Skype-on tartják a kapcsolatot a rokonsággal, bankszámlára kapják a nyugdíjukat, és online átutalással intézik a csekkbefizetést. Időnként végletességekre kapatják magukat (rózsaszín frizura, miniszoknya, pogó egy death metal koncerten), de ez is hozzá tartozik a történethez. Ideális partnerek lehetnek egy League of Legends csapat megszervezésében, sőt, még egy kisebb raidboss leterítésére is csatasorba állíthatóak (természetesen csak healer szerepben...), de ha a klasszikus sütisütögetős nagyikra vágysz, akkor jobb, Karácsonyra egy új tablettel és pár e-book szakácskönyvvel leped meg őket.

-A '20-as évek vámpírja nyugger: igazából ezek nem sok vizet zavarnak. Szépen elvannak a kis lakásaikban meg házaikban, a maguk dolgával törődve. Reggel felkelnek, délre kiérnek a konyhába, ahol elüldögélnek estig, majd lefekszenek. Testüket és egész környezetüket a Kádár kormány óta felgyűlt por fedi, porszívójuk meg ugye nincs, mert ahhoz konnektor is kéne. A vitrines szekrényben a családi képek mellett még mindig őrzik a Felvidék visszacsatolásáért járó emlékérmet. Nincs is ezzel baj. Aki Horthy oldalán vonult be Budapestre, az ne rejtse az ágy alá a katonauniformist vagy a nyilaskeresztes karszalagot. Állandó nosztalgiával tekintenek vissza a múltba, és mindig van pár izgalmas történetük arra az esetre, ha az unokák átmennének látogatóba. De mivel már az összeset hallották, ez csak évente egyszer-kétszer esik meg.

-Az irigy nyugger: meglehetősen álságos fajta. Ők azok, akik valaha normális, dolgos emberek voltak, de aztán látták, hogy Magyarországon milyen megbecsült és kedvezményezett helyet foglalnak el a nyugdíjasok a társadalomban, és úgy gondolták: ,,Basszus, ez nekem is kell!". Ugyanakkor arra is rájöttek, hogy még legalább 10-20 évet le kéne dolgozniuk egy testet-lelket nemesítő munkakörben ahhoz, hogy eme kaszt soraiba állhassanak. Ők pedig azt gondolták, hogy ,,Lóf*szt...". Így hát fogták magukat, és egy körfűrésszel lemetélték pár ujjukat. Sajnos ez nem volt elég csak egy hosszabb betegállományra. Vissza a körfűrészhez, és viszlát jobb láb. Innentől kezdve szabad volt az út a szabadsághoz. Már ha szabadságnak lehet nevezni a gyéren akadálymentesített városban való közlekedést. Mindegy mindenhol jó, de a legjobb otthon: elég egy fejkendő, néhány plecsni a kerekesszék oldalára, és máris eladhatja magát vietnámi veteránnak. Persze az okosabbja tanult ezeknek a kezdeti úttörőknek a hibáiból, és pár szénné égett gyerekre vagy megkéselt nőre hivatkozva kiharcolta magának a korkedvezményes nyugdíjat, majd elmentek biztonsági őrnek.

-A fecsegő nyugger: általában özvegy. Egész nap egyedül ülne otthon a TV előtt, de mivel ez nem pótolhatja maradéktalanul a társas kapcsolatokat, a szociális életét patikákban, boltokban, megállókban, és a háza előtt ácsorogva éli. Előfordul, hogy kisebb csoportokba verődnek, és egymást boldogítják, de általában magányosan vadásznak idegenekre, és a hajlandóság legkisebb jelére ugranak. Lerázni őket az udvariassági kereteken belül szinte képtelenség, hiszen nem hagynak szóhoz jutni, így nem tudod elmondani, hogy épp vizsgára igyekszel, és már így is fél óra késésben vagy. Bármiről képes beszélni, és olyan hévvel, hogy azt hiheted, a világ legizgalmasabb dolgáról van szó. Pedig csak az unokáiról, a szomszédokról, az időjárásról, politikáról, meg hasonló érdektelen dolgokról fecseg. Több alkategóriája is ismeretes, attól függően, hogy melyik tárgykörben mélyíti el a tudását, de messze a legveszélyesebb a Jehova tanúja-típusú fecsegő nyugger. Ha egy ilyen megtalál, akkor jobb, ha nagyon hamar rövidre zárod a beszélgetést, mert különben nem szabadulsz. Soha. Követni fog az utadon, és csak mondja, és mondja, és mondja. Szerencsére a sors hagyott nekünk egy menekülési útvonalat, így ah a végelgyengülés nem végezne velük, még mindig el lehet ijeszteni őket pár sátánista beszólással.

-A NAGYszülők: végezetül itt vannak a szívünkhöz legközelebb álló nyugdíjasok. Jöjjenek bár a fentebbi kategóriák bármelyikéből, számunkra mindig ugyanolyanok. Persze vannak olyan idős emberek, akik valóban úgy viselkednek és olyanok is, mint amilyennek a klasszikus nagyszülőket elképzeljük, de sokaknál ez csak szerepjáték, melyet egy hallgatólagos szerződés pecsétel meg mindkét részről. Bárhogy is legyen, örülünk, hogy vannak. Maradjanak köztünk minél tovább, mert szükségünk van rájuk. Szóval mi a tanulság? Respect your elders. Keep calm and eat cookies. Öregség ≠ örökség. Meg ilyenek...

Nos, ez mind szép és jó, ugye, de végső soron nem erről akartam írni. Te meg, kedves olvasó, nyilvánvalóan nem azért vagy itt, hogy ilyeneket olvass. Már ha egyáltalán szeretnél olvasni. Lesznek képek is, ígérem! Mindenesetre, azt hiszem itt az ideje hogy rátérjek a "Dead Synchronicity"-re.

A játék 2015 áprilisában látott napvilágot, a Fictiorama Studios munkája nyomán és a német Daedalic Entertainment kiadó (Torchlight II, Tales of Monkey Island, Machinarium) és fejlesztő (Deponia, A New Beginning, The Whispering Wood) gondozásában. Az előbbi címek alapján talán nem túl meglepő, hogy egy kalandjátékról beszélünk, egy trilógia első részéről. Jó dolog, ha friss fejlesztőcsapat egyből egy ilyen ambiciózus tervvel áll elő, de persze tudjuk, a végén minden a kivitelezésen múlik. Lássuk tehát, hogy sikerült nekik!
 (Barbed wire- the video game)

Kezdjük talán a történettel. Nem lesz hosszú, ugyanis nagyon kevés dolog derül ki ebből az epizódból, és bűn lenne felfedni őket. Az alapokra azért kitérhetek. Mindennemű bevezető nélkül elkezdünk egy rejtélyes hanggal beszélgetni a sötétben, de mielőtt bármi lényegeset el tudna nekünk mondani, felébredünk egy viharvert lakókocsiban. A karakterünk épp olyan tanácstalan, mint mi magunk, de szerencsére jön a megmentőnk, és vázolja a helyzetet: X idővel ezelőtt az általunk ismert világ összeomlott, mikor is egy "hasadék" nyílt az égen, és ezt követően valamiféle ködös kataklizma söpört végig a bolygón, és egy Mad Max-szerű utópiává változtatva azt. A Nagy Hullám (mert így nevezik) eredményeképp sokan elvesztették az emlékezetüket (akárcsak mi) vagy megbolondultak, de felütötte a fejét egy új, ismeretlen eredetű kórság is, mely úgy tűnik nem érdemelt saját nevet, viszont akik elkapják, azokat Dissolved-eknek nevezik, finoman utalva arra, hogy rövid időn belül szörnyű kínhalált fognak halni, ahogy a testük folyékony halmazállapotúvá oldódik. Azt persze nem lehet tudni, hogy a ragály milyen úton terjed, így mindenki paranoiás. Momentán egy koncentr... úgy értem menekült táborban tartózkodunk, ahová a Nagy Hullám után a városból kiözönlő embereket terelték, csak hát nem akarják őket kiengedni, ugye. Az ő érdekükben. Aki mégis ki akarna menni szerencsét próbálni, vagy valami rossz fát tesz a tűzre, azt a Szégyenfalnak nevezett romnál egyszerűen tarkón lövik a katonák.
 (A tábor, ahol élünk...)

Tehát nem valami rózsás a helyzet. Hősünk, Michael (ennyit azért sikerül összekaparnunk) kicsit tanácstalan lesz, hogy mitévő legyen, de egyből beüt a quest. Vissza kell szereznünk az emlékeinket! Ami nyilván fontos, és később ki is derül, hogy valóban szükséges, de akkor és ott nem hinném, hogy a legkézenfekvőbb teendő. Mindegy. Megmentőnk (már nem emlékszek a nevére, talán Atkinson, de teljesen lényegtelen: szemüveges, középkorú hivatalnok-forma fazon...) tájékoztat minket, hogy ő bizony annak idején a kormánynak dolgozott, és megvannak az összeköttetései, hogy lenyomoztasson minket, így fair trade alapon megígérteti velünk, hogy cserébe az infókért elmegyünk a közeli városba, beszivárgunk egy szigorúan őrzött gyógyszerraktár/laborba, és ellopunk egy adagnyi (valószínűleg nem is létező) vakcinát a fiának, aki egyébként a szomszéd szobában késül húslévé redukálódni. Így hát megkezdődik a nagy kaland, melynek keretében először is ki kell jutnunk a haláltáborból. Ami így utólag visszatekintve természetesen nevetségesen könnyű, pláne  azzal összehasonlítva, hogy milyen idegesítően nehéz például egy rohadt babaágyat összetákolni a szellemi fogyatékos prostituált-csajnak (nem akarod tudni...).
 (Suicide Park. Let the creep be with you!)

Azt hiszem elég lesz ennyi, elvégre a felütéssel már lehet kezdeni valamit. Nos, a játék hangulata nagyon el van találva. A zene depresszív, a képi világ nyomasztó, a random "időtorzulások" pedig még baljóslatúbbá teszik az egészet. Komolyan, emelem a nemlétező kalapomat a grafikusok és látványdesignerek előtt, mert a Dead Synchronicity tényleg nagyon jól néz ki. A karakterek külseje kicsit... szokatlan, de hamar meg lehet szokni. Kivéve a főszereplőt, aki úgy néz ki, mintha a fiatal Salvador Dali-t keresztezték volna az idős Charles Bronsonnal, és indokolatlanul hosszú karokat adtak volna neki. Nem baj, ezen túl kell lépni. Szép lassan megismerjük magunk körül a világot, ami őszintén szólva látványra sokkal érdekesebb, mint tartalomra. Bár lehet, hogy tartalomra is érdekes lenne, ha a készítők beavatnának minket... bármibe is. Egész végig ez volt a problémám: csak a felszínét kapargatjuk az eseményeknek, fogalmunk sincs semmiről, sőt, igazából senkinek sincs fogalma semmiről. Ami életszerű, de akkor is zavaró. Ezt valószínűleg a készítők is hasonlóképp gondolták, mert a játék utolsó 10 percében igyekeznek bepótolni az elmaradást, és egy 7-8 percig tartó monológgal az aktuális 'okosember ránk zúdítja az összes lehetséges információt. Sőt, még annál is többet, ugyanis találgatásokba bocsátkozik, elméleteket gyárt, és összességében bár ne tette volna. Az utolsó jelenet egy hatalmas cliffhanger akart lenni ezzel a sok revelációval, de a végeredmény semmilyen. Lényegében az egész játék alatt egy helyben toporogtunk (aki végigvitte, az érti, hogy mire akarok utalni ezzel...), felesleges köröket futottunk, és a fináléra elértünk arra a pontra, amely semmivel sincs előrébb, mint ahol a kezdet kezdetén álltunk. Persze ez egy másik fajta utazás, és értem én, hogy a karakterfejlődéssel mozdulunk előre, de basszus! Az nem tekinthető valódi karakterfejlődésnek, hogy  emberünk  visszaszerzi  az  emlékeit!
 (Talán azt az utolsó peyote-ot nem kellett volna elrágcsálni...)

Na jó, ez így nem működik. Aki nem akar spoilereket, az ugorjon át két bekezdést. Tehát, lényeg: fotósok vagyunk egy lapnál, és a játék végén találkozunk a főszerkesztő barátunkkal, visszaszerezzük a halott feleségétől a szükséges adatokat, felhajtunk egy áramfejlesztőt, hogy be tudja izzítani a laptopját, így a végén összeáll neki a kép, és megtudjuk, hogy:
(Ide most képzeljetek el egy Morgan Freeman-t) A világmindenség törvényei összeomlanak, az idő természete megváltozik, és minden esemény, ami eddig megtörtént, most történik vagy történni fog, egyetlen időpillanatba sűrűsödik, és minden egyszerre következik be, ez az úgynevezett Dead Synchronicity Point. Természetesen ezt az emberi test nem bírja ki, így egy tócsányi húslevessé változik. Viszont! We still have hope! Mert amikor az idősíkok összecsúsznak és minden elkezd nagyon gyorsan és nagyon zavarosan történni, na akkor majd nyílni fog egy ajtó ennek az egésznek a közepébe (?), ahol visszautazhatunk a múltba, és megakadályozhatjuk azt, ami kiváltja az egész folyamatot, meg nem történtté téve mindent, amit eddig csináltunk. Na, ez nem következik be. A játék alatt folyamatosan látunk képeket a múltból, de a jövőből is (akárcsak a Dissolved-ek), így amikor 'alegevégén kiderül, hogy mi is fertőzöttek vagyunk, és fel fogunk oldódni (hatalmas csavar), akkor mindent megértünk és átkerülünk egy (kb...) túlvilági síkra, ahol találkozunk a feleségünkkel. THE END!
 (♫I'm on the Highway to Hell!♪)

...Mi van? Ajtó? Idősíkok? Időutazás? Underground Highways? Az egész nem áll össze. Jó, lesz még két epizód, de azért egy kicsit szemétségnek érzem, hogy a játék abszolúte nem jutalmaz a 7 órán át tartó szopatásért, hanem a képembe vág egy csomó random információt, aztán kilép a menübe. Mert tényleg nem volt értelme végigszenvednünk magunkat mindenen, ha kiderül, hogy semmilyen hatással nem voltunk a történésekre, sőt, már minden megtörtént (Megtörténik? Meg fog történni? Most?) pont úgy, ahogy mi végigcsináltuk. Abba már bele se megyek, hogy mennyi de mennyi logikátlanság van ebben az egész teóriában, miért kivitelezhetetlen, miért fájdalmasan öncélú és mennyire nagy parasztvakítás. És hülyének néz, érted. A játék úgy csinál, mintha annyira tudományos és mély lenne, aztán amikor meg kéne magyarázni valamit, akkor az összes megmagyarázandó dolgot félredobja, és elkezd hosszasan, szájbarágósan értekezni a kauzalitásról és és az eseményláncolat felbomlásáról, mintha legalább egy fogyatékos óvodás lennék. 
,,Képzeld el, hogy az események... fényképek (mert ugye fotósok vagyunk, tehát mindent csak ilyen kontextusba ágyazva tudunk megérteni.). Megszületsz, egy fénykép. Iskolába mész, újabb fénykép, Megházasodsz, gyereked lesz, meghalsz. Mindegyik szépen egymás után. Na most képzeld el, hogy egy kártyaosztó fogja ezeket a képeket, és egy halomba helyezi őket az az asztal közepén. Akkor nem lenne kronológiai sorrend. Múlt, jelen, jövő. Minden esemény egy adott pillanatban történne."...stb
És utána nagyjából vége is van a játéknak. Letaglózva kéne éreznem magam a készítők zsenialitásától, és értetlenül pislognom, míg szép lassan megértem a látottakat? WOWOMGWTF?! Nem. Csak hiányérzet és csalódottság marad, amiért egy ígéretes történetet elrontanak a rossz történetvezetéssel, felesleges misztifikálással és azzal, hogy túl sokat akarnak. Értem én, hogy ez a Fictiorama Studios első produktuma, de komolyan nem volt egy értelmes ember a társaságban, aki megkopogtassa a többiek fejét, hogy: Hé srácok, ez talán egy kicsit túl sok lesz, nem?. És nem volt. Valószínűleg annyira ökölbe szorult a gyomruk az igyekezettől, hogy eleget tegyenek a Kickstarteres támogatók elvárásainak, hogy észre sem vették, milyen ügyesen tökön tudták ezzel rúgni magukat.
 (The Rever-end)

Szóval... khm. Igen. Hagyjuk a poéngyilkosságot. M. Night Shyamalan forogna a sírjában, pedig még meg sem halt. Menjünk inkább tovább. Azért sajnálom nagyon ezt a játékot, mert igazán jól nézett ki, tartalmasnak tűnt, és egy darabig tényleg elhitette velem, hogy érdemes vele foglalkozni. Persze tele volt idegesítőbbnél idegesítőbb feladványokkal, ahol a logika még csak köszönőviszonyban sem volt a történtekkel, de ennek ellenére élvezetes volt megoldani őket (megoldani, és nem szarozni velük, ha érted az árnyalatnyi különbséget...). A karakterek szinkronhangja első osztályú, a párbeszédek jól meg voltak írva. Piros pont. Ami a történetet illeti, ez a harmad nem volt rendesen felépítve, túl hosszúra nyúlt ahhoz képest, hogy mennyire nem csináltunk semmi értelmeset. De most komolyan, kapunk egy relatíve érdekes környezetet, és arra kell fecsérelnünk az időnket, hogy össze-vissza futkossunk egy deszkáért vagy pár darab üvegcserépért egy olyan világban, ahol mindent törött üvegek és romok borítanak. Az egész játék (eltekintve attól a 2-3 átvezetővideótól) egy hatalmas üresjárat, egészen a befejezésig, ahol meg ránk zúdítanak mindent. Legszívesebben átrohannánk mindenen, csak hogy végre elérjünk az érdekes részhez, és ezt érzed lényegében az egész játékidő alatt. Az ilyesmi megöli a hangulatot is. És továbbmegyek: rendben, ne legyen a program túl könnyű, de mutasson valami logikus irányvonalat, amin végig lehet haladni. Itt nem volt érdemi vezérvonal, csak futkosunk körbe-körbe, és reménykedünk, hogy majdcsak történik valami. Viszont kapunk számos "találd meg a két pixel nagyságú felszedhető apróságot a továbbjutáshoz"-szimulátort és "kombinálj két teljesen összeférhetetlen tárgyat"-feladványt. Rendkívül élvezetesek, mondhatom. Egy idő után már meg sem ütköztem azon, hogy a letört fogdarabunkkal kell megjavítani a fényképezőgépünket, de a fúróval nem lehet átfúrni egy fémlemezt. Seems legit, right?
(Vajon mi lett szegény öreggel?)

Senki sem vágyik ilyen feladványokra. Egy kalandjátéknak két lábon kell állnia: az egyik az okos, szórakoztató, de kihívásokkal kecsegtető játékmenet, a másik pedig az izgalmas és magával ragadó történet, ami a továbbhaladásra ösztönöz. Itt mind a kettő gyengécske volt, és egyedül csak a látványvilág támogatta meg őket annyira, hogy ne húzzam le a programot a sárga földig. Na meg a beígért folytatások. Mert lehet, hogy a végén majd a három epizód kiad valami tényleg tetszetőset, de ez még nem fogja megmenteni az első részt a gyermekbetegségeitől. Kíváncsian várom a második részt, de azért nem fogok az elsők között állni a Steam virtuális pénztárának még virtuálisabb sorában, mikor végül kijön. Szóval összegezve: a Dead Synchronicity tűrhető kalandjáték, de a saját maga által felkorbácsolt elvárásoknak képtelen megfelelni...

4/10

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése