Liz Frey blogjai (Blogkritika)

Érdekel még valakit a tűzijáték? Most komolyan kérdezem. Emlékszem régen, amikor még kicsi voltam, ez valami nagy, monumentális, és szinte misztikus eseménynek számított. Mondjuk akkor még utcánként egy gyereknek volt számítógépe, akit nagyon irigyeltünk, és mikor a kezdetleges kontrollereket lecserélhettük a klaviatúrára és az egérre, rá kellett jönnünk, hogy havonta 50 vagy 100 óra internet kevés ahhoz, hogy a freemailből frissen kiemigrált ifjúságunkat kiélhessük az iWiW-en. Szép idők voltak ezek. Épp a peremén a változásnak, amikor a valóság még nem szakadt két részre. Akkoriban a tűzijáték jelentett valamit. Talán nem az államalapítást, de szép volt, fényes volt, és mindenekelőtt hangos volt. És a miénk volt. Viszont most, hogy megnyílt előttünk a világ, már minden a miénk, de több mint hétmilliárd emberrel kell osztoznunk rajta. Így a tűzijáték elvesztette a jelentőségét. Globalizálódtunk. Világpolgárokká lettünk, és az éjszakai égboltra fellőtt petárdák nekünk már csak elvesztegetett forintmilliókat jelentenek. Aztán, ha a bankisten is úgy akarja, elvesztegetett eurómilliókat. Hamarosan kihalnak mögülünk az öregek, és mi leszünk Magyarország...

Abban a szerencsében lehet részünk, hogy pennavégre kaphatjuk Liz Frey blogjait. Ez a mai kritika rendhagyó lesz, hiszen egy rendhagyó kérést teljesítek vele. Egy szerző, három blog. Igazi kihívásnak ígérkezne, és azt hihetnénk, hogy valami monumentális méretű írást kell produkálnom e hatalmas tartalom körülölelésére, de fájdalom, erre sajnos hiába készítettük be a kakaót és a mézes puszedlit. A mai kritikám során az fogja az egyetlen kihívást jelenteni, hogy ne veszítsem el a türelmemet. 
Nem is tudom, melyik végén lenne érdemes megragadni a problémát. Kezdjük talán az Álmaimban láttalak-kal... Igen, ez lesz az! Nagyon áldásos ez így, mert ha a végére hagynám, akkor garantáltan úgy fogalmaznék, ahogy az "írónő" megérdemli. Nos...

Fogalmazzunk megfontoltan! Ez a blog üres. És nem abban az értelemben, hogy amit kapunk, az fantáziátlan, sablonos és érdektelen. Jön majd az is. Nem, ez a blog tényleg nem tartalmaz semmit. Van egy borzasztóan ronda, alacsony felbontású fejléc, egy pixelpöttyös kék háttér, és egyetlen bejegyzés, melyben Liz közhírré téteti, hogy majd alakít a kinézeten, jönnek majd a fejezetek, de addig is iratkozzunk fel, és/vagy olvassuk a másik két blogját. Nem értem.
Miért kér valaki ilyesmiről kritikát? Mit lehet ezen véleményezni? A nívótlanságot? A lustaságot? Azt a pár röpke sort a történet vázlatának vázlatáról, és hogy honnan lett merítve az ötlet? Oh, igen, van még egy kis szösszenet az oldalsávon arról, hogy két ember alszik. Vajon miről álmodnak? Kiderül a folytatásban! Nyilván volt valami igény a kérés mögött, akkor viszont kénytelen vagyok azt megtisztelni legalább egy bekezdésnyi értékeléssel, mert egyébként még szó érné a házam elejét.

A kinézet, mint már fentebb is utaltam rá, elmondhatatlanul igénytelen. Ha van totális ellenpólusa a dekoratívnak, akkor valami hasonlót kell elképzelni, mint az Álmaimban láttalakdesign-ja. Rendben, nyilván változni fog. Talán még javul is valamicskét. De ha így is van, nekem a jelenlegi, szánnivaló állapotát kell látnom, és ez nem jó érzés. Nagyon nem. Ahogy Dsida Jenő is mondotta volt: ,,Fáj a földnek és fáj a napnak s a mindenségnek fáj dalom, de aki nem látta még Liz Frey blogját, az nem tudja, mi a fájdalom!" Talán a költő kissé elragadtatta magát, de ennyit meg lehet engedni egy olyan kaliberű művésznek, mint Dsida Jenő

Ami a történetet illeti: egy Larry Stylinson blog? Na, ilyet se hallottam még! Ilyen vadonatúj, ropogós, átütően egyedi témafelvetéssel már rég nem találkoztam! Mindig is becsültem, ha valaki kész letérni a már sokak által kitaposott ösvényről, és valami sajátságosat alkotni! Sajnálatos módon az Álmomban láttalak ettől igencsak távol áll. Már most is tökéletesen kiszámítható az egész sztori, pedig még el sem kezdődött. Amíg az egyik szereplő nem kattan be, és nem kezdi el álmában felkockázni a másikat, azt mondom, hogy ez egy végtelenül csöpögős, sablonos és egy dimenziós történet. Azon túl, hogy egy ilyen prológus valószínűleg a 10-12 éves lánykákon kívül senkinek sem érdemes a figyelmére, egészen pontosan mit lehet belőle kihozni? Egy srác, és egy lány. Az előbbi természetesen egy jól ismert színész és karakter, mert így le lehet spórolni a karaktere jellemrajzát. Álmukban enyelegnek, aztán felébredve elfelejtenek mindent, és csak fáj a szívük. Szegények. De rossz nekik. Egészen addig, amíg valahogy szagot nem fognak, elkezdik keresni egymást, csak hogy a végén a valóságban enyeleghessenek. Ez lenne a logikus lezárási pont, de ide nagyjából 10 fejezet után el lehet jutni, már ha az események normál tempóban haladnak, és az "írónő" nem lassítja be őket mindenféle sminkelések meg hiteltelen lelki vívódások ecsetelésével. 10 fejezet, aztán vége. De persze nem lesz vége, mert muszáj folytatni, nyújtani a sztorit. Így hát hozzá kell vágni a szereplőkhöz mindenféle misztikus terepakadályt, gonosz varázslókat, pont most életre kelt démonurakat, ősi vámpírokat, egy-két idegen civilizációt és szerelmi riválisokat, akik látszólag mind azért szövetkeztek, hogy ezt a két semmirekellőt szétválasszák. Lesznek problémák.... veszekedések, talán még egy-két szakítás is (,,sohatöbbénemakarlaklátni!"), de aztán persze minden rendeződik, mert a l'amour utat talál magának. Már most kavarog a gyomrom. Kár is erre több szót vesztegetni. Nekem is, meg a szerzőnek is.

Térjünk át a Menekült című blogra, ahol már 2, azaz kettő fejezetet kapunk kézhez! Itt már az én kukacoskodó jellemem is falba ütközik. Kivételesen kapunk valamit, amiről lehet és érdemes is beszélni, nem igaz? Mi baj lehet? Nos, kezdjük ott, hogy ez megint egy fanfiction. Ezúttal Dylan O'Brien kerül terítékre, várva, hogy éhes tinilányok széjjelszaggassák az élesre fent kis tejfogaikkal. Rendben, ne legyünk előítéletesek. Olvastunk már jó fanfictiont is. Én személy szerint egy kezemen meg tudnám számolni, hogy mennyit, és maradna pár ujjam ennek a kritikának a legépelésére is. Na de komolyra fordítva a szót. Legyen bármilyen elvetemült és nívótlan a műfaj, az még nem fogja kivívni magára az istenek haragját. Arra ezúttal is, mint minden alkalommal ott van az író...

A kinézet ezúttal elfogadható. Már ha el tudjuk fogadni, hogy egy kicsit ki kell törnünk a nyakunkat, ha szemtengely ferdülés nélkül akarjuk olvasni a blogot. A menüpontok és a bejegyzések túlságosan jobbra tolódnak, hogy helyet adjanak az indokolatlanul nagy és kontrasztos fejlécnek. Ami amúgy nem is nézne ki rosszul, ha nem pózolna rajta (legalább) 3x ugyan az a srác. Értem én, hogy nagyon sármos fiatalember, meg minden, de ha ennyire tetszik, akkor állíts neki egy kis oltárt a szobád sarkába, vagy tedd a képén a fehérneműs fiókodba. Diszkréció. Értjük, hogy a blog erről a srácról szól. Nem kell még a valagát is az arcunkba dörgölnie. Nekem személy szerint nincs igényem erre.
Kétszer lettem figyelmeztetve, hogy itt mindent szerzői jog véd. Általában amikor ilyen figyelmeztetéseket látok, mindig megjegyzem, hogy az ég világon senki sem akarja ellopni a gyermeteg kis blogodon közzétett fantáziálgatásaidat, szóval felesleges aggódni. De ha kétszer jön elő ez a hülyeség, akkor már kicsit elkezd rángatózni az ideg a szemem alatt! Legyen indirekt gyanúsítgatás, vagy túlfejlett egoizmus, nem érdekel. Azon túl, hogy BÁRMI más értelmesebbre lehetne használni az oldalsávon lévő kevés felületet, inkább írnod kéne a blogot, és nem azon aggodalmaskodni, hogy valaki ellopja a produktumodat. Mit gondolsz Liz, valaki egész nap a gép előtt ül, és árgus szemekkel figyeli, ugyan mikor írsz meg végre egy fejezetet, hogy gyorsan kiollózza, majd rohanjon a legközelebbi kiadóhoz? Egyenlőre örülhetsz, ha sikerül valakinek az érdeklődését felkeltened, hogy olvassa a blogodat. Ne legyünk nagyra törőek. Először le kell tenni valamit az asztalra, és csak utána aggódni az esetleges plagizálási kísérletek miatt!

,,A prológus a fülszöveg is egyben, amit el tudtok olvasni a jobb oldali menüsávban."- nincs jobb oldali menüsor. A bal oldalon viszont ezt találhatjuk:
,,Mit tennél, ha Téged gyanúsítanának egy olyan dolog miatt, amiről még csak nem is hallottál ezidáig? Mit tennél, ha rejtőzködnöd kéne a szabadságod megőrzéséért? Mit tennél, ha minden fenekestül felfordulna egy aprócska ballépés miatt? Mit tennél, ha az emberek elfordulnának Tőled, és csak Te lennél az, aki tisztázni tudná ezt az egész helyzetet, de senki nem hallgat meg? Rejtőzködnél, vagy még nagyobb port kavarnál, és csak aztán lépnél le? Dylan az utóbbit választotta, és csak reménykedhetünk, hogy sikerrel jár..."
Megint csak tanúi lehetünk annak, hogy hová vezet a lelkesedés, ha nem párosul némi fantáziával. Ez egy nagy nulla. Ha nem Dylan O'Brien lenne a főszereplő, senkit sem érdekelne. És ez a legolcsóbb húzás. Eladni az unalmas, végtelenül közhelyes történetedet egy ismert névvel. Persze minél primitívebb a megoldás, annál többen használják. Buta formula, buta embereknek. És igazából be is válik. Mert a tömegeknek mindig szüksége van a szarra. Kultúrát még távolról se látott az ilyen produktum, és a művészeti értéke is olyan alacsony, hogy mellette egy félig teli kutyakonzerv avantgárd szobornak tűnik, de hé! Miért érdekelne ez bárkit is? Amíg eldöcög a szekér, és van hely a hátulján, addig kapaszkodjon fel rá mindenki, aki bírja a szagot!

Viszont! Itt van nekünk Dylan, aki épp a saját vérében fuldoklik, de ez ugye nem valami érdekes, ezért ugorjunk vissza két hónapot, amikor is hősünk sátrát készül felverni, és nem a jobbik értelemben. A kesztyűtartóban drog, a saját keze által készített titkos lyukban (I made this hole with my bare hands, baby!) pedig pénz, valahol pedig több hétre elég konzerv főzelék. Úgy látszik itt valami hardcore kempingezés készülődik. Bár a szemfüles olvasó a visszatekintés és az elejtett megjegyzések alapján kitalálhatja, hogy itt nem valami kirándulásról van szó, hanem Dylant bizony üldözik! Ugye milyen izgalmas? Vadállatok, ismeretlenek, és ismeretlen vadállatok. Pompás. Most, hogy megkaptuk a felütést, a sátor áll, mint a cövek, ideje lefektetni a főszereplőt, hogy egy csillaggal átvezessük az olvasót a következő jelenetbe.
Ahol épp egy Hans csapkodja az asztalt, mert a monitorán nem látszódik egy nyomkövető villogása sem. Mégis hány embert követtek, ti rohadékok! Majd következik egy kis bájcsevej, melyben a szereplők külsejének bemutatása helyett Liz egy-egy tulajdonságukkal jellemzi őket minden párbeszéd végén. Így szép lassan kiderül, hogy Hans egy bajszos, kopasz férfi, társa pedig egy nő...
Úgy tűnik Fray fantáziavilágában a gonosz karakterek mindig káromkodnak, így ezek a szerencsétlenek nem tudnak egy mondatot sem elmekegni anélkül, hogy azokat szükségtelenül meg ne tűzdelnék trágár kifejezésekkel. Ez az elején még vicces, de nagyon hamar idegesítővé válik, és a két nyomorult csak nem hagyja abba, érdektelenül locsognak a semmiről. A gonoszok már csak ilyenek. Semmi agy, semmi jellem, csak egy csomó modern nyomkövető berendezés, ami nem működik. És amilyen sivár és egysíkú a beszédük, olyan üresek és primitívek a gondolataik:
,,Azt hitte, hogy senki nem fog az útjába állni, és nem próbálnak neki sakkot adni.
Azt gondolta, hogy ő fog mindenkinek mattot okozni..."-persze nem lehet rájuk haragudni ezért. Alaktalan masszák, kocsonyás kontúrvonaluk remeg a nemlétező, ki nem dolgozott élettérben, ahol leledzenek. Fray kárhoztatta őket erre a létre, aki nem vette a fáradtságot arra, hogy rendes leírásokkal vagy jellemrajzokkal színesítse a szöveget. Talán el tudnám hinni, hogy ezek a fél dimenziós karakterek létezhetnek valahol, talán valamelyik Super Nintendo-kazettán, de inkább arra voksolok, hogy az írónőnek fogalma sincs arról, hogyan kell fogalmazni. Látszik, hogy nem tudja, miről beszél, mert amikor ki kéne fejteni, körül kéne írni, be kéne mutatni valamit, akkor egyszerűen nem teszi meg. Legfeljebb megpróbálja elvonni a figyelmünket egy kis ribancozással, de ennél többet kár remélni.

Aztán Dylan reggel felébred, összeszólalkozik egy vadállattal, ami megharapja, ő meg gyorsan elhajt a kocsijával. Tiszta sor. És most, hogy kiért az erdőből, látszódik a műholdakon, a nyomkövető berendezés jelet fog, és megkezdődik a biztató pittyegés a monitoron, mire Hans és a nő (Nina...) elégedetten dörzsölhetik a markukat. Tehát, csak hogy mindenki számára világos legyen: vagy arról van szó, hogy a nyomkövető berendezés akkor indul be, ha Dylan beröffenti a rozoga tragacsát, vagy az a pár csenevész fa leárnyékolta a jelet, melyek között hősünknek volt szerencséje tábort verni. Még szerencse, hogy ilyen modern nyomkövetési módszereket alkalmaznak. Mihez is fog kezdeni a hős, ha ennyire komoly technológia dolgozik ellene? Na, köszöntem... ez nevetséges.
Hogy lehet valami ennyire pitlák és kisstílű? Ennyire amatőr, átgondolatlan, és ostoba dolgot már régen nem olvastam. Értem én, hogy Fray nem tudja, miről beszél. De akkor ne dobálózzon műholdakkal, nyomkövetőkkel, titkos szervezetekkel, hanem fogjon egy gonosz vadászt, adjon a kezébe egy rohadt puskát, aztán gyerünk, kergesd a hőst! Bugyuta lenne, persze, de még mindig hitelesebb ennél! Az író feladata, hogy kialakítsa a történet világát az olvasó számára, ezért ismernie kell azt, amit el akar mesélni. Tökéletesen ki kell magában körvonalaznia. És még ez is kevés. Mert nem elég, ha az író látja a víziót. Ha megértette a történet konklúzióját. Képesnek kell lennie arra, hogy továbbadja a magában leképeződött valóságot. Liz erre képtelen. És nem csak azért, mert tapasztalatlan író, szegényes szókinccsel és ismeretanyaggal, hanem mert nincs meg benne a saját történetének a víziója. Hogy is lenne, ha egyszerre három blogot ír?
Elköteleződés. Lendület. Tehetség. Ez a három tényező adja az öntőformát, melybe belehelyezheted az ötletet. Fray csak a lendülettel rendelkezik, így hiába kanalazza bele a három ötletének nem túl homogén matériáját, az szétfolyik, összepacsmagolva mindent. Nem lehet eldarabolni a lendületet, a csírázni vágyó tehetséget, mely minden alkotó szellemű emberben ott lapul. És hol van ez elkötelezettség? Aki így dolgozik, az nem író, de még csak nem is iparművész. Hanem kisiparos. Gyári munkás. Zöld gomb, piros gomb. Kész a történet, mehet a polcokra! Friss, finom, dobozos kakaóval máris fogyasztató! De ez rohadtul nem így működik. Az így kapott termék lélektelen. Üres. És értéktelen...

Érdemes ezek után a harmadik blogról beszélni? Egyáltalán nem. Az is egy sablonos futószalagmunka. Together Again. Ezúttal 5 fejezetben, Larry Stylinsonnal, a mutáns One Direction fantáziaszüleménnyel a főszerepben. A design ezúttal is csúnya, de legalább nem annyira, mint az első volt. A történet a változatosság kedvéért unalmas, de az elbeszélésmód legalább már megüti az átlagos (általános iskolás...) színvonalat. Persze ne várjunk kiforrott karaktereket, érdemben tálalt érzelmeket, érdemi konfliktusokat vagy bármi olyasmit, ami egy silány alapötletet megmentene a teljes érdektelenségtől. Hogy őszinte legyek, elég volt átfutnom az első fejezetet ahhoz, hogy elmenjen a kedvem a többitől. De azért becsületből kivégeztem még kettőt, csak hogy kiderüljön az, amit már eddig is tudtam.

Több szempontból is mérges vagyok Liz Fray-re. Egyrészt elmarasztalom a lustasága miatt, amiért konzerv-ötletekből akar történetet formálni. A lustasága miatt, amiért ilyen hanyag munkát végzett a design terén. Azért, mert látható módon meg sem próbál belehelyezkedni az írásaiba, erőfeszítéseket tenni. De mindez eltörpül amellett, hogy elaprózza az amúgy is kiforratlan képességeit arra, hogy ilyen szennyes, 12 egy tucat blogokat kreáljon. Ha nem minősítenék az írásai, akkor megtenné helyettük a mentalitása, ahogyan hozzááll az íráshoz. Nem vagyok az a fajta ember, aki mindenféle csipp-csupp ügyön fennakad, de az azért egy kicsit túlzás, hogy valaki odacsap elém félkész, meg el sem kezdett történeteket, és elvárja, hogy véleményezzem. Nem is tudom, mit gondoljak. Ennyire nincs képben az alapvető illendőségi szabályokkal kapcsolatban? A saját írói kvalitásaival kapcsolatban? Esetleg nem olvasta a figyelmeztetést, amit épp ilyen esetekre írtam ki az oldalsávra? Itt nem buksisimogatás folyik. Nem vagyunk karitatív szeretetszolgálat. Időt és energiát fektetünk a kritikáink megírásába, még akkor is, ha az alany ezt nem érdemli meg. Ha ilyen blogokkal rendelkeznék, nekem nem lenne képem kritikát kérni róluk. És nem azért, mert rosszak. Még csak nem is azért, mert fanfictionok. Hanem azért, mert nem állnak készen a kritizálásra. Sem az írás, sem az írója. Kész vagyok elsiklani afelett, hogy ilyen semmitérő írásokat kellett véleményeznem. De ha valakinek ilyen mértékben problémái vannak az önértékeléssel, és ennyire nem képes önkritikát gyakorolni, azt már nem tudom megbocsátani...

Talán felesleges, de lenne egy tanácsom: a háromból szüntess be két blogot. Még ma. Teljesen mindegy, hogy melyik marad, és melyik megy a kukába. Az a lényeg, hogy válaszd ki a neked leginkább tetsző történetet, és foglalkozz azzal, de ezúttal teljes gőzzel! A legrosszabb, amit magaddal tehetsz, hogy elaprózod a képességeidet. Ehhez még nagyon kevés vagy. És ha így folytatod, mindig is az maradsz.

Kitahito

Megosztás:

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

3 hozzászólás:

  1. Hogy írhatod le valakinek, hogy mindig is kevés marad? Sosem voltam 1D rajongó. Nem is leszek. De ez nem kritika. Semmi pozitívum nincs benne! Nem azt mondod meg neki, hogy hogyan tehetné jobbá a blogját, neem. Inkább a kukába dobatod vele. Szerintem annyira nem rosszak, biztosan meg lesz a saját kis táboruk. Szerintem lehetnél egy kicsit kedvesebb. Vissza olvastam a kritikáidat, most pedig én kritizálnálak. Szerintem túlontúl negatívan szemléled a dolgokat. Javítsd ki őket, írj pozitívumot is, mert ez így nem kritika, hanem ócsárolás.
    Az én blogomra sem írtál egy jó szót sem, most megnyugodtam, mert úgy tűnik neked semmi sem tetszik, szóval nem is baj hogy lehúztad.
    Szerintem olvasd el az ÉPÍTŐ kritika fogalmát, majd írd újra ezeket! ;)

    Laura és az L&L Beauty

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hopszi, inkább úgy írom alá, hogy Laura, az L&L Beauty igénytelen bloggere, hivatásos Topshop reklámozó :D

      Törlés
    2. Kedves Laura!
      Úgy látom rendre gondod akad a szövegértéssel. Nem azt írtam, hogy a blog írója ,,mindig is kevés marad", hanem hogy ha elaprózza a tehetségét és az idejét, akkor nem tud majd fejlődni, és érdemi munkákat letenni az asztalra (ennél jobb tanácsot nem adhatok neki...). Ugyanígy nem téged neveztelek igénytelennek, hanem a blogod kinézetét. Továbbá teljesen félreérted az építő jellegű kritika, meg úgy eleve a kritika lényegét. A kritikának nem az a célja, hogy méltatlanul dicsérjen, mert akkor hiteltelenné válik. Nem vagyok sem az anyucid, sem az apucid, akinek az a feladata, hogy átöleljen, esti mesét olvasson, és kiragassza a zsírkrétarajzodat a hűtőszekrényre. Ha egy írás rossz, akkor le kell írni, hogy rossz. Ha van pozitívum, leírom, hogy mi az, ha hibákat látok, akkor rámutatok a hibákra. Egy kritika "megkomponálásakor" nem lehet azt szem előtt tartani, hogy az alkotónak milyen hatással leszel a lelki világára, mert akkor egy büdös szót sem fogsz tudni leírni. Azt kell megérteni, hogy aki alkot, az a való világ mezőnyében indul el. A való világban nem fog senki finomkodni, és pláne nem fog hosszú köröket lefutni azért, hogy a végén bedobjon egy kicsike apróságot, amin esetleg javíthatnál, de nem muszáj. Nekem csak azzal van bajom, ami rossz. Mindennél többre becsülöm a tehetséget, és a jó alkotásokat. Teljesen ellentétes a meggyőződésemmel, hogy becsméreljek valamit, ami értékes, de még az értéktelent sem ócsárolom. A rossz ötleteket viszont igen is el kell vetni. Ezért is javasoltam, hogy Liz a három blogja közül töröljön kettőt, mert még az elején van mindegyiknek, és van lehetősége komolyan foglalkozni valamelyikkel.

      Figyelj, én teljesen megértem, hogy ideges vagy, mert nem azt kaptad, amire vártál. És felőlem nyafoghatsz itt kedvedre, tehetsz nagyon szellemesnek tűnő vagy nagyon frappánsan cinikus megjegyzéseket, ettől még a világ nem fog megváltozni, Örülök, hogy van önbizalmad, mert az én szememben az mindennek a legalja, ha valaki az első bírálat után felhagy az alkotói munkával. Most nyugodj meg szépen, aludj egyet-kettőt. Hidd el, utána letisztul az egész, és meggyőzöd magad, hogy egy rosszindulatú, alkalmatlan és gonosz ember vagyok, aki abban leli az örömét, hogy ártatlan kis írópalántákat pocskondiáz. Áldásom rá. Ezután visszatérsz majd a munkához, és folytatod ott, ahol abbahagytad, pontosan úgy, egy arasznyival sem másképp, dacból és elvakultságból.
      Gyerek vagy még, és ezért is nem tudok haragudni rád :)
      Üdv:

      K.

      Törlés