Maniac (Filmkritika)

(Figyelem, az életút nyomokban igaz állításokat tartalmazhat!)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Elijah Wood. 1981-ben született egy gazdag kisiparos és egy szélsőséges politikai eszméket valló tanárnő ötödik gyermekeként. A kis Elijah dolgos gyerek volt: már 2 éves korában segített az apjának a nyusztbőrök cserzésében, és 3 évre rá átvette az egész üzletet, mivel az öreg tőzsdézésre adta a fejét, és nem sokkal később egy végzetes kimenetelű fogadás miatt elveszítette a bal lábát. Aztán a sorkatonai szolgálat elől Mexikóba szökött, és sosem látták viszont. Így a családfői szerep szegény Elijah-ra szállt, aki zokszó nélkül tűrte az ezzel járó kellemetlenségeket. Mire 15 éves lett, felfuttatta az apja által ráhagyott üzletet, és az egész keleti partot az ő tenyészetéből kikerült nyusztbőrökkel látták el. Számunkra ismeretlen körülmények miatt 1997-ben üzleteinek többségi tulajdonrészét egy csinosabb összegért átengedte a Feldmeier nyusztbőr-konglomerátumnak, majd családjával együtt átköltözött a keleti part egyik csendes vidéki kisvárosába. Több évnyi sikertelen próbálkozás után, hogy betörjön a helyi hörcsögprém-piacra, végül úgy döntött, hogy kipróbálja magát a filmszakmában. Első szerepe nem volt épp impozánsnak nevezhető: egy Oreo reklámban tűnt fel, és csak annyi volt a dolga, hogy élvezettel rágjon egy kekszet, majd a kamerába nézve annyit mondjon, hogy "Mmmmm... fincsi!". Természetesen már erre az aprócska szerepre is példás lelkiismeretességgel készült. Több hónapig Oreo kekszen élt, és 55 kilót hízott. De megkapta a szerepet, és Hollywood kitárta előtte a kapuit. Az első igazi filmszerepére talán nem sokan emlékeznek, ami nem is csoda. A Szél fiai című kevéssé ismert olasz filmben volt Bud Spencer dublőre. Testalkata miatt tökéletesen megfelelt a feladatra. Miután több rendező is látta, hogy a fiatal Elijah milyen tehetséges a lóról való biztonságos földre esésben, végül egyikük, Stephen Sommers szárnyai alá vette. Elküldte egy intenzív aerobik-táborba, ahol a színész szinte varázslatos módon megfiatalodott, így nyugodtan rá lehetett bízni a 'Huckleberry Finn kalandjai'-nak címszerepét. Ez volt az igazi áttörés. A polgárjogi aktivisták méltányolták, hogy a fehér bőrű protestáns zsidó kész egy tutajon evezni egy afro-amerikai rabszolgával (vannak egyáltalán másmilyenek, Señor Nike?), így petíciót írtak a kongresszusnak, hogy Elijah kaphassa meg a lassan körvonalazódó Gyűrűk Ura című epikus mozi főszerepét. Ekkor azonban még senki sem sejtette, hogy milyen hosszú és fáradtságos harc elé néznek. Ugyanis nemcsak Elijah pályázott a szerepre, hanem Robin Williams és Mickey Rourke is. Az előbbi igyekezett a hobbit-lét humoros oldalát kidomborítani a castingokon, így szóviccekkel és különböző közéleti személyiségek hangjának utánzásával próbálta lekenyerezni a zsűrit, míg Rourke szakadt ruhában jelent meg, a összeverekedett Viggo Mortensennel, majd megpróbált Shakespeare-től idézni, de nem ment neki, ezért hazament. Szoros volt a verseny, de végül Elijah került ki győztesen. Innentől már dőltek a felkérések. Volt focidrukker, férfi prostituált, nőgyűlölő farmer, kiégett újságíró, drogdealer, sőt egyszer még Morgan Freeman is. És végül, de nem utolsó sorban 2012-ben eljátszhatta azt a szerepet, ami talán a legjobban illett a személyéhez: szociopata!
(What should I do with all these naked dolls?)

A Maniac egy nagyon jól sikerült és gyönyörűen felépített pszichológiai horror. Főszereplőnk, Frank egy próbababákat készítő, restauráló és értékesítő bolt tulajdonosa, és mint ilyen, természetesen kissé zakkant. Hogy is lehetne normális, mikor a nap nagy részében gyanúsan figyelő bábuk veszik körül az üzlet félhomályos belterében. Az emberi kapcsolatai ennek megfelelően háttérbe szorulnak, és láthatnánk, ahogy szép lassan belesüllyed a kényszerképzeteibe és illúzióinak világába, de már a film legelejétől ott tartózkodik. Aztán megismerkedik egy Anna nevű fiatal művésznővel, aki egy kiállításához kéri Frank segítségét. A heveny szakmai jellegű ismeretségből hamar ártatlan, naiv barátság lesz, mely igen gyorsan átfordul rajongássá és megszállottsággá a férfi részéről.

Belemehetnék a történetbe részletesebben, de igazából felesleges. Nem olyan egyedi, hogy érdemes lenne többet beszélni róla, és azt a kevés csavart, amit tartogat, nem szeretném lelőni. Tereljük inkább más irányba az elemzés verbális vektorait. Beszéljünk a technikai megoldásokról. Szerintem mesteri húzás, hogy egy ilyen visszataszító és egyáltalán nem kedvelhető (Hello, Dexter) gyilkost úgy hoznak közelebb a nézőhöz, hogy az ő szemén át látjuk az eseményeket. Szó szerint beülünk a szemei mögé, is kitekintünk a koponyájából. A film igen jelentős része alatt ebből a perspektívából követjük nyomon az történéseket, melynek következtében a jelenetek kapnak egy olyan bensőséges, szinte intim szájízt, hogy akkor is bevonzza az embert, ha nem akarja. Márpedig nem akarja. Kellemetlen látni Elijah Wood neurotikus mindennapjait, ahogy szépen-lassan kibontakozik a benne lévő gyilkos.
(Disz iz tru lov!)

Nem tudom eléggé dicsérni ezt a first person-nézetet. Mert nem arról van szó, hogy azonosulsz a szereplővel, hanem te magad léphetsz az ő helyébe. Több érzés kavargott bennem, mikor az Elmebeteg-et (kicsit azért súlyos fordítás...) néztem. Egyrészt átragadt rám is a karakter szorongása, másrészt kínosan éreztem magam az arcpirító helyzetek miatt, majd szabályos émelygés fogott el a durvább jeleneteknél. Ugyanakkor... éreztem benne a kukkolás izgalmát is, egy amolyan második John Malkovich-menet volt, csak több vérrel, és kevesebb csavarral. Tehát nem arról van szó, hogy Franck Khalfoun kitalálta volna a spanyol viasz celluloid alapú megfelelőjét. De én még nem találkoztam olyan alkotással, amely így használta volna fel ezt filmes húzást. Láttunk már rengeteg, rengeteg embert meghalni a filmvásznon, de egyik sem volt annyira kézzelfogható, annyira bűnös, mint az itteniek. Mert ezeket kivételesen mi öltük meg. A nézők. Látjuk a szemükben a félelmet, a fülünkbe hörögnek, a mi arcunkra fröccsen fel a vérük. És a halál nem izgalmas, nem felemelő, de még csak nem is tiszteletreméltó mint ahogy egyes filmek igyekeznek beállítani. Végtelenül kisstílű, pitiáner, és legfőképpen mindennemű illúzióitól megfosztottan testi esemény. A zihálás, a nyögések és sikolyok már szinte szexuális színezetet adnak a haláltusának, még jobban elmélyítve a helyzet abszurditásba  hajló  groteszkségét...
(You have the makings of a fine manekin, baby...)

És mindemellett... hát, sosem gondoltam volna, hogy ilyet mondok, de le a kalappal Elijah Wood játéka előtt. Ezúttal tényleg sikerült letennie valamit az asztalra. Nagyon hamar elfelejtjük, hogy milyen barátságos kis hobbitarca van Frodónak. Frankkel még fényes nappal sem szívesen futnál össze. Félelmetes, és nem csak azért, mert olyan, mint egy ketyegő időzített bomba, hanem mert tudod, hogy amikor felrobban, akkor nagyot fog robbanni. 

A befejezés is külön szót érdemel: ilyen jól elővezetett, átgondolt lezárást már rég nem láttam horror esetében. Szabályos pszichológiai erupció volt. Olyan tetőpont, ami méltó minden egyes képkockához. Nem akar felvezetni egy folytatást, nem akar még az utolsó pillanatban a képedbe ordítani egy szellemmel vagy ötödszörre feléledt főgonosszal. Ez a befejezés megtisztel téged (és saját magát is) azzal, hogy nem akarja többnek mutatni magát, mint ami, és épp ezért ver köröket az összes görcsösen ütni akaró lezárásra. 
A Maniac maga tényleg nagyon elborult, rátelepszik a nézőre, szóval 18 év felett is csak óvatosan vele! Érdemes megnézni, de aki nem bírja a komolyabb darabokat (maradjon meg ennél a jó szokásánál!), az tényleg tartsa magát távol tőle!

8/10

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése