Ultimate Boob Wars 2 (VN Kritika)

Nemrég a városban jártam (na de melyik városban?), és voltam olyan elvetemült, hogy a kedvenc füstölőimet nem az őstermelőktől, hanem egy gonosz kapitalista boltból vettem, egy még nagyobb, még gonoszabb és még sokkal kapitalistább épületben, a bevásárlóközpontban. Szégyen rám. Mindenesetre oda és visszautam során volt szerencsém áthaladni egy székekkel sűrűn rakott nyílt térségen, ahol a különböző gyorséttermek vályúinál éhségérzetüket csillapító és beszélgető emberek ültek.
Nos, ezután a teátrális felvezetés után jöjjön a lényeg: a tömeg közepén, mint az anyaság húsból való szobra állt (illetve ült) egy terebélyes fiatal nő. Ez az éteri inkarnáció épp nagy hévvel lapátolta magába a sült krumplit, és tüntetett el emberes hamburgereket olyan gyorsasággal, mint ahogy más egy oreó kekszet pusztít el. Miközben lakmározott, belőle más lakmározott: a gyermeke ott csüngött a karján, szájában egy puffadt emlővel. Olyan erősen szorította hozzá a szerencsétlen csecsemőt, hogy a mell egészen szétlapult, magába szívva a baba fejét. Olyan sokáig bámultam ezt a groteszk látványt, hogy az már messze túlment az illendőség határán. Nem a hölgy kövérsége, nem az étvágya, és még csak nem is a tejet szürcsölő pólyás mellhez nyomódó feje okozott ekkora megrökönyödést számomra, hanem az a tökéletes természetesség, ahogy mindez... ott volt. És a helyén volt. Az anya úgy volt jelen ebben a konzum-kompozícióban, mint egy metafora, egy zeitgeist, mely akár egy utcai performanszként, amolyan élő plakátként hordozza az önnön nyilvánvaló üzenetét és megkérdőjelezhetetlen igazságát. A gyermekét szoptató elhízott, sültkrumplit zabáló anyuka látványa, a háttérben homályosan látszó McDonald’s felirattal olyan erőteljes, mellbevágó hatással volt rám, hogy csak álltam, és néztem. Azon ritka alkalmak egyike volt ez, mikor tényleg át tudtam érezni a wabi sabi-t. Az ilyet nem lehet eltervezni, csak úgy megtörténik. De ha valaki eltervezte volna, biztos gratuláltam volna neki.

Így öröklődik a fogyasztói társadalom szellemisége, egyik generációról a másikra. A McDonald's élmény az anyatejen át szivárog bele a potenciális fogyasztókba. Már gyermekként beleég az agyunkba az érzettársítás, és elég csak egy illat, egy kép, máris beindul bennünk a dallam: padapapapaaa...I'm lovin' it! Egyszerűen csodálatos. De tegyük félre ezt az aspektust. Mindezeken túl... mikor vált ilyen természetessé az, hogy valaki előveszi a mellét egy nyilvános helyen, és beledugja azt egy baba szájába? Kíváncsiságból elkalandoztam mindenféle oldalakra, ahol a szoptatással foglalkoznak, és a legérdekesebb gondolatokat (értsd: legnagyobb, legelborultabb demagóg baromságokat) a La Leche Liga magyar honlapján találtam. Íme egy kis ízelítő:
,,Mit tegyen hát egy anya? Ahogy gyakran említjük a La Leche Liga csoportokban: „tedd azt, ami neked megfelelő, a többivel pedig ne foglalkozz.Az anyáknak, különösen a pici babák édesanyjának (függetlenül attól, hogy az első vagy az ötödik gyermekről van szó) támogatásra és információkra van szükségük ahhoz, hogy olyan döntéseket tudjanak hozni gyermekük gondozásával kapcsolatban, ami javára van mind az anyának, mind a babának, mind a családnak és bizonyos fokig a társadalomnak is. Találja meg a saját komfort - zónáját a gyermeke gondozásával kapcsolatban! Akár úgy dönt, hogy megszoptatja a babát akárhol, függetlenül attól, hogy ki van jelen, akár elkerüli az etetést más személyek jelenlétében, tegye ezt magabiztosan, és ne mentegetőzzön! " (forrás: http://www.lll.hu/)

Legyél büszke, ne mentegetőzz! Ez a baba érdeke, és a kettőtök magánügye! A baba igényeit ki kell elégíteni! Másokkal ne foglalkozz!...mi van? Tudom, hogy egy gyerek olyan dolgokat művel az emberi aggyal, mely után a racionális gondolkodás igen nehezére esik minden érintettnek, de azért alapvető kulturális és civilizációs normákat ne sértsünk már meg! Ilyen alapon, ha valakinek ürítési ingere van, akkor ott álló helyzetében végezze el a dolgát, mindenki szeme láttára? Vagy ha egy férfira rájön a merevgörcs, teperje le az első arra járó nőt, és tegyen rajta erőszakot? Mert az, ha valaki előtted szoptatja a gyerekét, erőszakot tesz a szemeden. Nem arról van szó, hogy undorító a bármilyen női test látványa, vagy épp a szoptatás, hanem maga az egész aktus egy olyan intim, annyira személyes dolog, hogy a szemlélő érzi kellemetlenül magát amiatt, hogy az egész obszcenitás elkövetője nem érzi kellemetlenül magát. Most komolyan, elszárad a baba, vagy lerobban a pici fejecskéje, esetleg Down-szindrómás lesz, ha várnia kell másfél percet, míg az anyuka talál egy félreeső helyet, ahol elvégezheti az etetést? Muszáj mindenki szeme láttára, demonstrative szoptatni? Bele kell dörgölni mindenkinek az arcába azt, hogy nő vagy, anya vagy, és ott szoptatsz, ahol épp kedved tartja? Épp a fent említett McDonald’s próbálta nemrég szankcionálni ezt a baromságot, egyből jött egy csapatnyi nő, és betelepültek az éttermekbe szoptatni. Mert ez ilyen társadalmi ügy, egy kivívandó szabadságjog! Basszus, szinte már forradalmárnak érzik magukat! Petőfiék felszabadították az országot '48-ban, a kismamák meg felszabadították a 'Mekit 2015-ben. Gyönyörű. Tényleg, erre van szükség, ez az a védbástya, amit már nem lehet feladni. Szinte hallom William Wallace beszédét a Rettenthetetlen-ből. Elvehetik az életünket, de a szoptatást, azt sohasem!

Legyen joga egy nőnek arra, hogy ne csak a gyerekét, hanem mindenkit megszopathasson maga körül. Mert aláírom, persze, vannak helyzetek, amikor nem lehet diszkrétnek lenni. Például a buszon. Mondjuk akkor is el lehet fedni a dolgot valami ruhadarabbal. Na de álljunk meg, a La Leche Ligának erről is megvan a maga véleménye: ,,Jó megoldás egy kis takaróval letakarni a babát, amíg szopik, ha önt zavarja, hogy nyilvános helyen kell levetkőznie. Esetenként a takaró olyan, mint egy zászló „éppen szoptatok” felirattal." Ja, esetenként. Esetenként a blúz és a melltartó is olyan, mint egy zászló, hogy ,,mellem van". Tessék levenni! Minek fárasszuk magunkat ilyen ostobaságokkal? Amúgy bírom, hogy az fel sem merül ebben a helyzetben, hogy másokat zavar a szoptatás, és esetleg amiatt kéne kicsit diszkrétebbnek lenni. Nem, ha a nőt zavarja. A nőnek joga van ahhoz is, hogy lasszóként lóbálja a mellét a feje fölött, ha akarja. De miért akadunk fent ilyen kis fogalmazásbeli apróságokon? Itt van nekünk például ez a gyöngyszem: ,,Egy másik gyakran ajánlott megoldás a baba házon kívüli megszoptatására, hogy vigye ki őt az édesanya a mosdóba, és etesse meg ott. Egy felnőttnek viszont senki sem ajánlaná, hogy a nyilvános WC-ben költse el az ebédjét."- Most akkor döntsük már el, hogy egy kalap alá vesszük-e a tudatos, akarattal rendelkező embereket az ösztönlényi szinten lévő újszülöttekkel, vagy sem! Mert egy felnőtt (jobb esetben) nem csinálja össze magát ad hoc módon, nem kezd el hányni, üvölteni, vagy nevetni minden különösebb ok nélkül. Igen, egy felnőttnek valóban nem ajánlanánk, hogy a WC-ben költse el az ebédjét. De egy felnőttnek nem is egy másik felnőtt testéből kell azt kiszívnia. Szemléljünk mindenkit ösztönlényként? Oké. Rengeteg dolog van az étkezésen és az ürítésen túl, teljesen természetes emberi dolgok, melyeket mégsem illik nyilvánosan és büszkén művelni. Ilyen például a nemi közösülés is. Vagy az orrtúrás, fenékvakarás, szellentés, böfögés, krákogás, vagy épp a nőknél egy tisztasági betét felhelyezése, a férfiaknál meg mondjuk a Mian Kampf olvasása. Persze játszhatom a cinikust, és direkt félreérthetem az egészet, de ennek ellenére számomra is teljesen világos, hogy mire megy ki a játék: a nő önmagában is egy éteri numinózum, aki egyenlőbb az egyenlőknél, de ha gyereke van, akkor automatikusan joga van... MINDENRE. Mert az anyaság, és minden, ami ezzel jár, az valami más... azt te nem értheted. Még akkor sem értheted, ha épp aznap szültél, mert az a mód, ahogy ő (és itt az ő behelyettesíthető minden anyával) a mellbimbóját a kicsi szájába teszi, az nemcsak egyedi és különleges, hanem az egyetlen helyes módja a mellbimbó babaszájba való behelyezésének. Ez az élet értelme. Hogy merjük mi, egyszerű földi halandók, lerángatni ezt a gyönyörű eseményt a puszta tetszések és nem tetszések talajára? Ez valami magasabb rendű! És persze jöhetünk a jó ízléssel, meg az etikettel, de mind tudjuk, hogy ha egy kisgyerekes anya az orrod előtt cseréli ki a szeme fényének szaros pelenkáját, miközben te épp a Big Mac-ed élveznéd, egy rohadt szót nem fogsz szólni, mert azzal kiírnád magad a társadalomból. Ugyan így, a köztudatban 6 millió zsidó elgázosítása egy szinten van azzal, ha valaki belerúg egy szomorú szemű kiskutyába. Mert a kutyák olyan 'édik! Ez lesújtó és nagyon sekélyes, akárcsak az, hogy a nőknek már tényleg nincs jobb dolguk, mint hogy ilyen értelmetlen célokért protestáljanak. És ott tartunk, hogy egy anyuka nyugodtan szoptathatja a gyerekét ahol akarja, akinek meg nem tetszik, az bekaphatja. ,,Mennyé máshová 'Mekis kaját zabáni, kötsög!" És mit tehetsz? Lábad közé csapott farokkal elkullogsz, különben szétvernek a feministák mindenféle transzparenseikkel...
 (U got milk?)

Kicsit gondban vagyok. A mai kritikám alanyául a 2012-es Ultimate Boob Wars 2 nevű visual novelt választottam, és aggódok, hogy lesz-e lehetőségem annyit beszélni erről, mint a bevezetőben körüljárt szoptatási banalitásról. És valószínűleg nem lesz. Mert az UBW 2 egyszerűen... sivár. Játszottam már jó pár nukige játékkal, és elmondható, hogy nagyon, nagyon nehéz elrontani őket. Mert miről is van szó? Össze kell dobni egy legalább 2-3 mondatból álló történetet. Kell egy főszereplő (általában férfi, de néha szörny...), és egy csapat potenciálisan 'megfarkalható nőstény. És nem ereszkednék az alpári verbalitás ilyen mélységeibe, ha nem tényleg erről lenne szó. Minimális felvezetéssel, behazudott romantikával vagy olyan irgalmatlan női nemi ingerülettel felvértezve (ami ha létezne, a lányok lépten-nyomon villanypóznához dörgölnék az ágyékukat) ezek a jelenetek csak és kizárólag arra mennek rá, hogy a monitor előtt ülő hímet felizgassák, és pár ízléses grafikával és hangeffekttel rávegyék az önkielégítésre, illetve elősegítsék annak... ideális végkimenetelét.
Mondanom sem kell, ez nem egy emelkedett műfaj. Nem is próbál meg az lenni. Épp akkor döbben meg az ember, ha egy ilyen játéktól kap valami értékelhetőt. Itt is meglepődtem, de amiatt, hogy mennyire... illúziótlan és lelombozó volt ez az egész.
(This continent is a little bit... odd.)

Történet? Történet! Van egy mellcentrikus kontinens, amely szív alakú, és minden tájegység valamilyen szinten a mellekhez kapcsolódik. Értem? Ennek a kontinensnek a két istene... franc tudja már, hogy hívták őket. Az egyik egy nagymellű sárkány volt, és a nagymellű nőket felvonultató népet vezette, a másik meg egy kis mellű, aki a laposabb szépségek élén állt. Na, ez a két fogyatékos szentség összeveszett valami sütin (!), és emiatt kirobban egy háború a nagymellűek és a kis mellűek között. A normál méretű emlőkkel ellátott szerencsétleneket meg szolgasorba döntötték, de belőlük eleve nem volt túl sok, és igazából a történet szempontjából sem fontosak. Eltelt x év, és a hülyék még mindig harcoltak. Ebbe a miliőbe született bele a hősünk, Haruto, aki egy perverz, mell-fetisiszta barom, és emellett az egyetlen nevesített, és láttatott férfi szereplő. Nincs se karaktere, se különösebb háttértörténete, csak úgy volt, míg a sztori nagyon görcsösen be nem rántotta az események központjába. Képes a mellekből energiát nyerni, és olyan mágikus erőt...mindegy. Teljesen lényegtelen. Összeismerkedik a két istenséggel, akik ilyen mini sárkányalakban repkednek, és megkapja a küldetést, hogy békítse meg a háborúskodó népeket, mentse meg a világot...stb. Mellérendelik a közeli templom papnőjét, akinek a melléből némi, nos... gyömöszölés után nyerünk egy kevés naftát, aztán útnak indulunk, hogy még több mellet fogdossunk. Találkozni fogunk számos karakterrel: a két birodalom hercegnőjével, valami bolond máguscsajjal, egy boszorkánnyal, erdei vadlánnyal, egy katonacsajjal, sőt, még a húgunkkal (!) is. Persze mindegyiknek van egy rövid route-ja, amit 3-5 látogatás és erotikus interakció után be is végezhetünk, és ezzel a játékot is, ugyanis mindegyik út végén egy ideális végkimenetel áll. A fő konfliktus ugyanis, hogy az egész kontinenst meg akarják szállni a seggimádók, akik...nos, nem szeretik a melleket, és mindenkit le akarnak igázni. Így a sok gyökérnek egyesítenie kell az erejét, hogy visszaverjék a világot fenyegető hatalmas... fenyegetést. A Mass Effect bekaphatja, itt tényleg minden kockán forog!
(Ezek a sárkányok nem teljesítenek kívánságokat...)

Ez talán így elmondva még nem is hangzana olyan rosszul. Oké, tudom, így is nagyon siralmas, de figyelj, milyen lesz nemsokára! Haruto mell energia gyűjtögetése abban merül ki, hogy melleket fogdos. És kész. Persze össze-vissza ovulál és ejakulál mindent, de ez legalább egy jó apropó lett volna valamiféle fejlődési rendszer kialakítására, új tartalmak feloldására, de ehelyett csak egy nagy kövér indok, hogy öncélúan gyurmázzunk a női idomokon. Végeredményben nincs semmi értelme. Azt hihetnénk, hogy ez egy paródia, valami könnyed, humoros hülyeség, ami még magát sem veszi komolyan, de erről szó sincs. Illetve igyekszik humoros lenni, meg minden, de emellett megpróbálja elmélyíteni ezt a nyilvánvalóan ostoba és szükségtelen történetet, megtölteni érzelmekkel, drámával, hősiességgel, amire pont nincs szüksége. Aki egy ilyen jellegű játékkal játszik, az nem akarja 10 percen keresztül azt olvasni, hogy az erdőben elvadult vad lánynak (aki egyébként a kis mellűek királyságának nagymellű hercegnője, akit pont emiatt a genetikai rendellenesség miatt hagytak a vadonban...) mennyire jó nevelőapja vagyunk, és mennyire szeretünk együtt játszani. Erre senki sem kíváncsi. Az UBW 2 valami olyasmi akart lenni, amit senki se várt tőle, és mintha a készítők nem is tudták volna eldönteni, hogy mit akarnak kihozni ebből az egészből. Egyszerre akar paródia, dráma, epikus hősi eposz, mély humanista tartalommal rendelkező moralizáló tanmese, és erotikus játék lenni, de egyik elemet sem sikerült a megfelelő módon kezelni. A paródia egy idő után önismétlő erőlködésbe fúl, a dráma már az elején hiteltelen, akárcsak az epikum, az erkölcsi tanulság egy óvodás számára is egyértelmű, az erotikáról meg majd később, de annyit már most is elárulhatok, hogy az sem lett kifogástalan. És akkor marha szofisztikáltan fogalmaztam...
(A kis állatkák szeretik, ha a hasukat simizik.)

Mi a morális üzenet? "Szeressük egymást, gyerekek! Mindenki úgy jó, ahogy van! Mindenki különleges!" Tolerancia mindenekfelett. Csodálatos ez az egy szempont alapján levezetett világszemlélet! De most komolyan, a toleranciát és az egyenjogúságot képesek onnan levezetni, hogy minden mell csodálatos, és egyiket sem lehet a másik alá vagy fölé rendelni, egy kicsit primitív. Mikor volt a diszkrimináció csupán csak ízlés dolga? Mikor mondta azt bármelyik rasszista, hogy azért nem szeretem mondjuk a cigányokat, mert szerintem a sötétebb bőr esztétikailag nem annyira nyerő? Mennyire olcsó hülyesége már ez!? Egyetlen egy előítélet hangzik el, hogy a nagymellűek durvábbak, mert ugye nagyobb termetűek. Persze ez sem törvényszerű. Olcsó érv. Egy magára valamit is adó konspirátor el se kezd lázítani anélkül, hogy bele ne menne mindenféle javak egyenlőtlen elosztásába, árja, nemes gének meggyalázásába, faji alsóbbrendűségbe és különböző történelmi sérelmek ízes taglalásába! Hol marad a túlszaporulat, a munkanélküliség, munkakerülés, a munkahelyeink elvétele, vagy a segélyekért való sorban állás? Ezek nélkül tényleg elég a hülye hősünk és pár megtapizott mell, hogy világbéke és hatalmas 'heppiség legyen mindenhol.
(A narancs juice. Hát igen. Minden férfi álma.)

De hagyjuk ezt. A történet és a körítés vacak, de ez még megbocsátható lenne annak ellenére is, hogy ekkora hangsúlyt fektetnek rájuk... ki tudja miért. De amit nem tudok elnézni, az az, hogy a szereplők mind unalmasak, sablonosak, és végtelenül idegesítőek. Nem is emlékszek, mikor voltam úgy, hogy én ezekkel a csajokkal nem akarok semmit. Hagyjanak engem békén. Iszok inkább Red Bullt, az is ad energiát, nem kell nekem a melletek. Ha nem határoztam volna el félúton, hogy ebből én még kritikát fogok írni, a szereplők háromnegyedével szóba sem álltam volna. Erős késztetést éreztem, hogy hagyjam a francba az egészet. Fájdalmas volt minden szó, ami elhagyta a szájukat, minden gesztusuk mű és mesterkélt hatást keltett, mintha egy rossz szitkom szereplői lettek volna.
Sajnos elég sokszor vagyok kénytelen azzal előhozakodni, hogy egyes történetekben mennyire kétdimenziósak a karakterek. Itt viszont már az egydimenziós jelző is erős túlzás lenne. Vállalhatatlanul unalmasak voltak. Talán a mellben gazdag hercegnő, Estraea érte el azt a szintet, hogy nyugodt szívvel sablonosnak nevezhetem, a többiek olyanok voltak, mint a nagyon hasonló színű, egymásra és egymásba folyó pacák. Nem lelkesedtem, hogy mélyebben megismertessem velük Haruto-t vagy akár saját magamat.
(Estraea éppen... szendvicset készít...valakinek.)

És ezekért kellene a játékosnak ingerületet éreznie. De jóindulatú leszek, és azt mondom, hogy még ezt az égbekiáltó semmilyenséget is megbocsátottam volna, ha maguk az aktusok jók lettek volna. Mert hát erre hegyeződik ki az egész, nem? Vigyük le a játék értékelési szintjét oda, ahol a célközönség nívószintje van. Na, hát az UBW 2 még itt is elhasal. A jelenetek sterilek. Ordít róluk, hogy a készítőknek nem volt egy szemernyi fantáziájuk sem. Most nem a csápos szörnyeket hiányolom, lehet normál antropomorf lények között is izgalmas a nemi együttlét, nem kell hatlábú, szárnyas, rovarszerű partnereket is behozni a képbe ahhoz, hogy izgalmas legyen a dolog. Csakhogy akkor meg érdekes karakterek és/vagy szituációk kellettek volna. A szereplőket már mondtam, hogy sikerült kartonpapírból kivágott sztereotípiákká silányítani, és azokat is ellehetetleníteni a személyiségjegyek eltúlzásával, de a szexre okot adó helyzetek is olyan banálisak, olyan mesterkéltek, hogy sokszor egy idő után már csak átpörgettem a szöveget, hogy legyen már vége a szenvedésnek. Szövegből pedig sok van. Nagyon sok. És a nagy részüket ilyenek teszik ki. Szabadjon idéznem: ,,Hauu, nnn, I feel all fuzzy... uuhnn! Nyaa... ahh...! Papaa, ah, ah, I'm scared... I'm scared... hyaa...!" vagy mondjuk ,,You! Uuuhh... Nuchu, pecho... puu... fuu, nn, nnn... chupochupo.. nn! Mipuchuchu!". Aki ebből ért valamit, vagy kitalálja, hogy épp mi történik, annak veszek egy tábla Boci csokit. És ez, vagyis a torokhangú gurgulázások, nyögések, és inkoherens hablatyolások teszi ki az aktus alatti szöveg felét. A többi persze tudósítja a különböző... hadicseleket, de olyan száraz tárgyilagossággal, mintha egy rohadt curling bajnokságot közvetítene valami unott sportkommentátor. Maguk a grafikák nem lennének rosszak, és a többségük animálva is van, de egyszerűen túl kimértek, túl letisztultak. Olyanok, mintha egy tankönyvben akarnák elmagyarázni, hogyan közösülnek az anime karakterek. Élettelen, sótlan dörgölőzés az egész, lelombozó és nyomorúságos. Abba már bele se megyek, hogy a saját húgunkat meg egy ránk apaként tekintő félig fogyatékos kislányt is megfektetünk, ami még érdekes is lehetne, ha az ember mondjuk ilyen perverziók irányába hajlik. De az egész esemény valahogy annyira súlytalan volt, hogy még ezek az amúgy megbotránkoztató dolgok sem tudták érdekessé tenni az adott együttléteket. 
(He grabbed the younglings too!)

Ezek után nem kell meglepődni, hogy minden más is szánnivaló. A zenék repetitívek, nincs bennük egy cseppnyi egyediség sem, és ahelyett, hogy jól aláfestenék az eseményeket, kilógnak, idegesítőek (vagy idegesítően gyorsan ismétlődnek) és 10 másodperccel a játékból való kilépés után egyikre sem fogsz emlékezni. Viszont marad utánuk egy bizonyos kaparó érzés a koponyád belső falán. Nem is tudom miért van ez. Talán mert olyan, mintha 1.5x sebességgel játszanák le a dalokat, és emiatt egy táncoló Duracell nyuszi rémképét rajzolják lelki szemeink elé. A hősünk néma, viszont cserébe a női karakterek folyton beszélnek, szinkronszínészek által. Vagy talán jobb lenne azt mondanom, hogy A szinktonszínész által, mert szerintem csupán egyet sikerült felhajtaniuk, és az mélyíti vagy vékonyítja el rendre a hangját. Így is úgy is marha idegesítő, de legalább változatosan és többféleképpen idegesítő. Enélkül se szívesen találkoztam volna ezekkel a szereplőkkel, de így, hogy hallom is a bugyuta rikácsolásukat, kicsit meg tudom érteni azokat, akik acélbetétes bakanccsal rúgnak szájba embereket. Persze a nőkkel ilyet nem illik csinálni. A szebbik nem szájának betömésére van egy nagyon jól beágyazott, társadalmilag is elfogadott módszer is. Hősünk itt-ott él is vele, de persze szakértő figyelmét főleg a mellkasokon található kisebb-nagyobb domborulatokra koncentrálja, a játékos legnagyobb bánatára.
(Kérlek, húzz már el a vérbe!)

Összegezzünk! Az Ultimate Boob Wars 2 egy semleges PH értékkel rendelkező futószalagtermék, ami csak azért készülhetett el, mert valószínűleg valaki megfogadta azt a latin szólást, hogy ,,Navigare necesse est.", vagyis ,,Hajózni kell!". És itt a hajózást értsük úgy, mint egy önmagát igazoló tételt. Az UBW 2 azért létezik, mert létezhet. Gyanítom, hogy még csak különösebb igény sem volt rá. Egyszerűen volt egy nagyon minimális energiamennyiség, amit át kellett konvertálni valami kézzelfoghatóvá, és jobb ötlet híján megszületett ez a játék. Megtestesíti az alkotási vágy hiányát, a tökéletes fantázianélküliséget, a sablonosságnak és a körhelyességnek azt az állandóját, ami időnként lecsapódik, szükségszerűen desztillálódik, de továbbra sem lesz több a nullánál. Ha van iskolapéldája az idő haszontalan eltöltésének, akkor az UBW 2-vel való játék lehet az. És ez a második része valaminek, amit csak utólag vettem észre. Tehát a softhouse-seal GRANDEE stúdió előttem ismeretlen szempontok alapján úgy gondolta, hogy érdemes folytatni egy ilyen történetet. Ennyire érdekesnek találták az általuk megteremtett világot. Azt a világot, ahol mellekből lehet mágikus energiát kimasszírozni, és nagycsöcsű sárkányok verekszenek süteményekért. Hát ez tényleg fantasztikus! Ez az alibisztori tényleg megérdemelt egy folytatást...

2/10

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése