Bíborhegy (Filmkritika)

Kénytelen vagyok pár sorban értekezni az Echo TV-s Ákos riportról, és az azt követő irracionális méreteket öltő pofozkodásról, mert mikró és makroszinten is akkor felfordulást keltett az ügy, hogy lehetetlen szó nélkül elmenni az eset mellett. Elöljáróban pár szó magáról a Kossuth-díjas művész úrról: van az embereknek az a szűk rétege, akik beképzeltségükkel és egomán öntömjénezésükkel kinyitják a bicskát a zsebedben. Ha ehhez még párosul talentum- és tartalomnélküliség, a mérhetetlen kitartás, valamint egy önjelölt lázadó politikai simulékonysága, akkor nagyjából megkaptuk Ákost. Zeneileg langyos, amolyan 'apukarock stílusban dalol a nosztalgiázni vágyó középkorú panelértelmiségnek, és dalszövegeiben is pontosan ezt a színvonalat hozza. Nagyszerű projekciós felületek, ahová a nép egyszerű gyermekei beleláthatnak mindent ájtatos istenimádattól kezdve a patrióta nacionalizmuson át egészen a konzervatív társadalomkritikáig. Az a fajta szolid, visszafogott forradalmár, akit bármelyik nyugdíjas megkínálna mákos bejglivel. És ez jól is van így, hiszen nem mindenki lengethet zászlórudat, vagy szorongathat szablyamarkolatot, kell az 50 feletti "fiatal" demokratáknak is egy nemzeti hős, aki majd átdalolja őket az isten országába. Nincs semmi baj azzal, ha valaki tehetségtelen, és középszerű, hiszen hozzájuk viszonyítva kristálytisztán meg lehet határozni a valódi művészeket, hazafiakat és prófétákat. Mondjuk a zseni önmagában véve is kitűnik, nincs szüksége háttérmuzsikusokra, de azért próbáljuk meg a jobbik feléről megfogni a dolgot, és legyünk kicsit engedékenyek. Ákos olyan (hogy egy banális Bibliai példával éljek), mint egy rosszul sikerült Keresztelő Szent János. Aki mellett ott sorakoznak a megváltók, de a saját messianisztikus egoizmusa révén annyira csőlátású lett, hogy saját magát szenteli fel. Vagy épp hagyja, hogy mások felszenteljék őt Kossuth-díjakkal, díszpolgári címekkel, meg még ki tudja hány és hányadrangú titulusokkal. Egy normális önértékelésű ember legalább megpróbálkozna a szerénységgel, de Ákos minden gesztusából, minden megnyilatkozásából süt a saját vélt nagysága fölötti végtelen elégedettség. Teljesen mindegy, hogy épp énekel, riportot ad, vagy a rajongóihoz beszél, folyamatosan érezteti a partnerével a saját felsőbbrendűségét. Alanyi jogon követeli ki a tiszteletet, mert ő egy 'harmincakárhány albummal rendelkező pop/rock idol, tehát ha ő mond valamit, az egyből égi igazsággá változik. És ez a téveszme vezetett el az Echo TV-s interjúhoz.
A közel 50 perces beszélgetés alatt Ákos számtalan alkalommal sikeresen kinyalja a saját seggét, és sok orbitális baromságot állít, de az egyszerűség kedvéért foglalkozzunk csak a nőkkel kapcsolatos kijelentéseivel, mert hacsak nem kezd el valaki zsidózni (vagy mostanában 'bevándorlózni), akkor a feministákat felpiszkáló, női szuverenitást akárcsak a vita kedvéért megkifogásoló megjegyzések váltják ki a leghangosabb ellenérzéseket. Nos, nézzük sorban, miket állít Ákos, azon túl persze, hogy ,,...egyetértek magammal'', próbáljuk meg zanzásítani a mondókáját, és leoldani a sallangot:

-,,A nőknek nem az a a dolguk, hogy ugyan annyi pénzt keressenek, mint a férfiak." ,,A nők dolga valakihez tartozni, gyereket szülni, anyának lenni."

-A jelenlegi helyzet nem felel meg a normalitásnak (van egyetemes jó és rossz).

-A férfi és női szerepeket a fiziológia és a tradíciók kell, hogy meghatározzák.

-Had lehessen meg a véleménye az embernek a világról még akkor is, ha az nem felel meg vagy ellentétes a jelenleg elfogadott igazságokkal.

Természetesen bele lehetne menni mélyebben Ákos gerendacipelős fiziológia-fasiszta nézeteibe, és elkezdhetném én meg a másik oldalról verni a nyálam mondván, szerintem mennyire degradáló ránk, férfiakra nézve, hogy az erősebb fizikumuk miatt egy ilyen nézetrendszer fizikai munkára és karrier centrikus látásmódra kényszerítene minket (mint ahogy teszi is a társadalom, és ezzel nem nagyon szokott a jogvédőknek baja lenni), megfosztva a gyereknevelés, a kreatív, alkotói célzatú szellemi tevékenységek (melyek egy ilyen antropológiából levezetett világképben problémásan férnének meg...), vagy akár a háztartás vezetésének az örömeitől (a főzés meg a takarítás sem épp férfias tevékenységek, ugye). De teljesen felesleges. Egyrészt mert mint ahogy a mellékelt ábra is mutatja, a férfiakat ért és érő diszkrimináció nem túlságosan sajtóképes téma, másrészt pedig ne legyenek illúzióink: Ákos szerint a hím bármit tehet az életével, a gerendapakolástól kezdve a popszakmán át egészen a politizálásig vándorolhat, a lehetőségek tárháza végtelen, csak a női mozgástérnek kellene lekorlátozódnia az ideális népszaporulatot biztosítani hivatott testnyílássá, és esetleg tejet termelő emlőpárrá, egészen addig, amíg a férfi tudósok ki nem kísérletezik a tökéletes tápszert.
Szóval visszhang ide vagy oda, a nőket ért verbális támadás esetünkben talán fontosabb, így foglalkozzunk inkább azzal. Az első állítás arról szól, hogy mi a nők DOLGA. Igazat kell adnom Ákosnak: a nőknek nem az a dolga, hogy ugyan annyit keressenek, mint a férfiak. Mint ahogy az sem a dolguk, hogy többet, esetleg kevesebbet keressenek. A férfiaknak sem dolguk, hogy többet keressenek a nőknél, vagy egymásnál, nem kell versenyezniük a munkaerőpiacon, és nem KELL hülyére dolgozniuk magukat a nyugdíjig, gerendát, vagy más, akár metaforikus terhet cipelve. Senkinek nem kötelessége, kőbe vésett tiszte ezt vagy azt csinálni. Amikor a feministák azzal érvelnek, hogy a női identitást nem lehet és nem is szabad valakinek a viszonylatában, valakihez tartozva értelmezni, és diplomával, PhD-val meg karrierrel dobálóznak, és nőknek kedvező kettős mércék bevezetését szorgalmazzák, akkor ugyan úgy tévednek, mint Ákos. Mert a társadalomnak az a feladata, hogy teret engedjen mind a férfi, mind a női polgároknak, hogy vágyaikhoz, képességeikhez, és tehetségükhöz mérten a legjobbat hozzák ki magukból. Vagy épp elvesztegessék a tehetségüket, és menjenek gerendát pakolni. Mert ez a szabadság jelenti az igazi egyenlőséget, és nem az, hogy kvótákat hozunk, az egyik felet a másik javára diszkriminálva, és bebetonozott, önkényesen megszabott szerepkörökkel sanyargassuk azokat, akik eltérnek az általunk normalitásnak vett fasisztoid narratívától. Mintha a népességfogyásról meg a családmodell egyetemes széthullásáról a főiskolára jelentkező fiatal vagy pályakezdő nő tehetne. A dolog rafinériája az, hogy tehet is róla. Mert ha megházasodna, és szülne 2-3 gyereket, azzal hozzátenné a maga milliomod részét egy statisztikához, melynek az ég egy adta világon semmi köze sincs a hétköznapok valóságához. Emberi sorsokat, emberi életeket nem lehet diagramok közé szorítani, és a társadalomnak nem az a feladata, hogy a legalsó mikroszinten bűntudatot keltsen a felfoghatatlan makró folyamatokért, hanem hogy olyan élhető körülményeket teremtsen, melyben az áramlatok maguktól megindulhatnak a gyarapodás irányába. És amiatt nagyon elítélendő Ákos érvelése, mert miközben a FIDESZ-es pribék haverjai (akárcsak anno pár ciklussal korábban a balos koalíció) rongyosra adóztatják az embereket, és milliós havi sápot vágnak zsebre, még képes lefelé mutogatni, mert nehogy már a nők is elmenjenek dolgozni, maradjanak inkább otthon gyereket szülni és nevelni arra az egy-két hónapra, amíg a számlák és törlesztőrészletek súlya alatt összeroppan a család, és mindenki éhen hal. Mintha nem kényszerből, hanem 'önmegvalósítani vagy szórakozni járnának el lélekölő és alulfizetett munkák helyett. És ez a létállapot ma Magyarországon milliók sajátja. Nem minden nő engedheti meg magának, hogy csak lóbálja a lábát és érlelje a petesejtjeit, miközben a férje összehaknizza a villanyszámlára valót. De ezt a nagyon égető és nyilvánvaló képzavart félretéve is: nem akarok egy olyan világot, ahol mindenféle önjelölt népnevelők a maguk egyetemes jónak kikiáltott ideológiájával betolakodnak a magánéletbe, belemásznak a bőrünk alá, belerágják magukat a koponyánkon át az agyunkba, megszabva, hogyan érezzünk, élvezzünk és gondolkodjunk.

A karrierista, családalapítástól ódzkodó férfiak is ugyan olyan ellenségei a klasszikus családmodellnek, mint a hasonló mentalitású nők, és Ákos által felvázolt érvrendszert nem lehet úgy kikezdenie a feministáknak, hogy "megmutatjuk, hogy mi is tudunk orvosi diplomát szerezni!", mert ha nem degradáljátok le magatokat arra a szintre, ahová Ákos szeretne titeket, akkor pontosan tudjátok, hogy képesek vagytok rá. Vagy nem. De ez nem a női-férfi különbségekből adódik, hanem az egyének közötti eltérésekből. Nem mindenki való anyának, és nem mindenki elég értelmes ahhoz, hogy egy felsőoktatási intézményt elvégezzen. És ez így van jól. Azok a rossz értelemben vett feministák, akiket megdelejezett az a tévképzet, hogy a hímsovinizmussal és az úgynevezett férfi uralommal le lehet számolni többletpontokkal, bekeretezett diplomákkal, meg zsíros fizetésű állásokkal, nem értik az egész problémának a lényegét: vagyis hogy az anyaság nem megvetendőbb és semmivel sem alávalóbb a karrierépítésnél, és mindenkinek a saját affinitása szerint kell kiteljesednie, nem pedig agyatlanul lázadni fokra pontosan a dogmákkal szemben. Egyébként erről a témáról éppen nem a nyuggereknek, aszkétáknak, divatkeresztényeknek és wannabe-szüfrazsett 'femináciknak kéne vitatkozniuk, mert a végén megint a konyhában kötünk ki, a fiúgyereket meg kasztrálják, munkatáborokba zárják, vagy simán csak ledobálják a Taigetoszról...

A második kijelentés, mely a normalitás kérdéskörét érinti, annyira bagatell, hogy szinte szót sem érdemel. Ha Ákos tisztában lenne a normalitás szó jelentésével (általánosan elfogadott normarendszer, viselkedési formák összessége), akkor tudná, értelmetlen arról vitatkozni, hogy egy jelenleg elfogadott dolog "normális"-e. Hiszen épp azért normális, mert elfogadott, általános érvényű. Ha egy adott társadalomban nem szokás ruhát viselni, akkor az anyaszült meztelenség jelenti a normalitást. Viszont ott, ahol mindenki felöltözve jár az utcán, pont a természetes állapotban lévő, fedetlen test látványa az abnormális. Az megint egy más kérdés, hogy Ákos szerint a jelenlegi viszonyok nem normálisak, de nincs és nem is lehet olyan egyetemes értékrend, mely így és ilyen mélységeiben megszabja, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Ákos a Bibliára hivatkozik, meg hogy nincs benne az, hogy a nők és a férfiak versengjenek a munkaerőpiacon. Ez is igaz, csak épp semmi jelentősége nincs, hiszen a Bibliában nagyon, nagyon sok minden nincs benne, többek közt azért, mert majdnem kétezer éve íródott. Nincs benne például az sem, hogy a nőknek nem szabad belevizelniük a konnektorba, vagy hogy tilos bekötött szemmel BMW-t vezetniük, és valóban nem is tanácsos ilyesmivel próbálkozniuk. Ugyanakkor azt sem tiltja meg nekik, hogy szavazzanak, hamburgert egyenek, bejelöljék Ákost ismerősnek a facebookon, vagy testhez álló farmernadrágot hordjanak, és azért mégiscsak kétlem, hogy kedvenc Kossuth-díjas celebünk megvonná tőlük ezeket a jogokat. Attól még, hogy valami egy 2000 éves tradíció, még nem jelenti azt, hogy helyes is. Nem hinném, hogy a XXI. században is alkalmazzuk az ókori szokásjogokat és útmutatásokat. Nem ez a követendő út. Elvégre nem vagyunk muzulmánok, vagy ortodox zsidók.
A nők képesek szülni, de ettől még nem kötelesek a szülésnek élni. Vagy úgy eleve gyereket vállalni. Van, aki egyszerűen nem alkalmas az anyaságra, annak ellenére, hogy egy gyerek kihordása és felnevelése igazán megbecsülendő dolog. Van, aki alkalmas, de nem akar teherbe esni. Szíve joga. Sokan vannak, akiknek a párjuk nem szeretne gyereket, és akadnak olyanok is, akiknek valamilyen oknál fogva nem is lehet gyerekük. Ki tehet arról Ákos, ha egy széles csípejű menyecskének nem terem gyümölcsöt a méhe? Vagy ha egy szép szál magyar legénynek nem áll fel a gerendája? Gondolom, a bosszú népe...

Mindezek ellenére azt mondom, hogy Ákosnak joga van hinni és vallani ilyen, vagy akár 'ilyenebb nézeteket is, mert egy demokráciában, ahol elvileg gondolati- és szólásszabadság van, ez minden állampolgárnak elidegeníthetetlen, alkotmányos joga. Amíg Ákos nem kezdi el a nőket kidobálni az egyetemekről, vagy amíg nem csökkenti le a fizetésüket a minimálbér alá, addig azt mond, amit csak akar, még akkor is, ha azok egy évszázada elavult, túlhaladott eszmék, és sokan rángógörcsöt kapnak tőlük. Emiatt őt senki nem szankcionálhatja, senki nem koppinthat a fejére. Nem bonthat vele szerződést a Telekom, nem zárhatják el a vezetékes vizét, ugyan úgy ki kell őt szolgálni az ősök szent vérével áztatott földre épített Aldiban, mert én nem akarok egy olyan világot, ahol csak azért diszkriminálnak, mert másképp gondolkodsz. Bontsanak Ákossal szerződést azért, mert tehetségtelen. Vagy mert paraszt. Rossz üzleti partner. Ki tudja, lehet, hogy tényleg az. Ezeket még el tudnám fogadni. De egy véleménybeli különbségért? Ez nem helyes. Mert gondoljunk bele, hol a határ? Ha például olyasmit írok le, ami nem tetszik a Telekomnak, akkor holnap visszamondják az internet előfizetésemet? Elhiszi azt bárki is, hogy a Telekom valami morális érzéktől vezérelve döntött úgy, ahogy, mert éberen őrködik a társadalmi igazságosság felett? Ez csupán egyszerű marketingfogás volt. Vonalzóval kimért, meetingeken kimunkált céges arculattervezés eredménye. Viszont egy demokráciában senki sem élhet így vissza a hatalmával, még akkor sem, ha egy piacvezető nagyvállalatról van szó.

Teljesen mindegy, hogy pont az Ákos propagál ilyen nézeteket a nemi szerepekről, melyekkel egyébként valamilyen szinten akár egyet is lehetne érteni, ha egy kompetensebb illető tálalná őket. A szólásszabadság faji, nemi, vallási és politikai hovatartozástól független, elidegeníthetetlen alapjog, legalábbis addig, amíg nem ártasz vele másoknak (értsd: gyűlölködsz, uszítasz, vagy tagadod a Holokausztot). Elmondta a maga baromságát, és próbált elővezetni pár épületes és megfontolásra érdemes gondolatot, csak épp képtelen volt világosan kifejezni magát. Nem kell keresztre feszíteni érte. Ne essünk bele abba a téveszmébe, amibe Ákosnak sikerült belekergetnie magát: Ő nem képvisel semmit, nem jelent semmit, és nem különb senkinél. Ákos bácsi csak egy a gyorsan fogyatkozó tízmillióból, nem áll különleges helyen, nem népvezér, nem valami prominens figura, csak egy felkapaszkodott popsztár, aki nagyra van magával. A véleménye nem érdemel több figyelmet csak azért, mert egy amúgy kis nézőbázissal rendelkező TV műsorban elmondhatta azt. És mondhassa is el. Nem csak a mindenkori ellenzék kiváltsága, hogy megbotránkoztató, kedélyeket felkorbácsoló kijelentéseket tegyen. Az már megint más kérdés, hogy a FIDESZ-nek ki kellett volna maradnia a francba az egész ügyből, mert azáltal, hogy az állam atyácska óvó keze kihúzta a szarból Ákost, gyakorlatilag állást foglaltak az ügyben. De amúgy milyen abszurd már, hogy egy piti kis párttacskó beszólása miatt a nagy német juhász Telekom elkezd ugatni, majd jön a FIDESZ-es, agyonszteroidozott el-capo puli, és bezavarja a sarokba. Magyarországon tényleg az erősebb kutya b*szik...
(Az Pirosdomb legendája!)

Ez a bevezető olyan hosszú lett, hogy itt akár be is fejezhetném, de még egy rohadt szót sem ejtettem a mai kritikám valódi tárgyáról, vagyis a Bíborhegy-ről. Hagyjuk pihenni Ákost, úgyis kelleni fog neki pár hónap, hogy lekapargassa az arcára száradt szardarabkákat. Majd Kövér László segít neki. Addig viszont nézzük Guillermo Del Toro filmjét: a Bíborhegy ugye egy 2015-ös amerikai misztikus horror. Igazából mit is várunk Del Toro-tól? Kaptunk már tőle jót (Ördöggerinc, Faun Labirintusa), kevésbé jót (Hellboy, Mimic) és egészen tragikusat is (Tűzgyűrű), nagyjából hasonló kronológiai sorrendben, szóval kissé bizalmatlanul fordultam a legújabb munkája felé. Ha lehet ilyen elcsépelt és igaztalan frázisokkal dobálózni, akkor elvárások nélkül. Mert ugye mikor tudsz teljesen elvonatkoztatni mindentől, és úgy leülni egy film elé, hogy semmilyen korábbi tapasztalás nem befolyásol? Soha, de ha sikerülne, akkor is valami jót akarsz látni, ami már önmagában is egy elvárás. Nem számít. Del Toro minden esetben képes egy különleges és nagyon sajátságos vizuális világot teremteni, ami csemege a szemnek. Ha van a történetben misztikum, akkor azzal nagyon jól bánik, ügyesen adagolja a feszültséget, és már a film legelején megteremt egy olyan atmoszférát, ami leköti a figyelmedet. Szerencsére a robotok és zombik után a rendező úr visszatért a gyökereihez, és megint a képességeihez leginkább passzoló stílusban kezd alkotni. A Bíborhegy minden hibája ellenére is egész remek darab lett...
(Találd meg Waldo-t a képen!)

Papíron egy kísértethistóriával van dolgunk, melyet megfűszerez szerelem, gyilkosság, intrika, és némi vérfertőzés. Történetünk hőse Edith Cushing (Mia Wasikowska), aki fiatal írónőként próbál érvényesülni az 1800-as évek végi Amerikában. Apja gazdag és befolyásos üzletember, és van annyira new age szülő, hogy teret enged a lánya hóbortos, álmodozó terveinek ahelyett, hogy hozzáadná valamelyik üzlettársa fiához. Egy nap feltűnik a színen a kicsit sem kimért és modoros angol úriember, Thomas Sharpe (Tom Hiddleston, vagy a barátainak csak Loki), aki némi anyagi támogatást szeretne szerezni Edith apjától és annak partnereitől az óhazai birtokán lévő gazdag agyaglelőhely kiaknázására, és persze néhány steampunk munkagép építésére. Szegényt gyorsan körberöhögik és elzavarják, így mit lehet tenni, ráhajt Edith-re, és olyan gyorsan utat talál a romantikus írópalánta szívébe, mint termit a hungarocell táblába. A dolgok simán és gyorsan mennek, és látszólag Thomas testvére, Lucille (Jessica Chastain) is kész elfogadni a kapcsolatukat. Miután a lány édesapja egy "véletlen baleset" folytán pépesre veri a fejét a mosdó márványperemén, lezavarják a temetést, és azon melegébe össze is házasodnak, majd kiadják a család vagyonkezelőjének, hogy Cushingék minden ingó és ingatlan tulajdonát tegye pénzzé, és küldje el egy európai bankba, és az ifjú pár elutazik a csodálatos Bíborhegyi kúriába. Természetesen Edith-nek csak ott jut eszébe, hogy anno az anyja szelleme figyelmeztette, hogy óvakodjon attól a helytől, és már nem nagyon van visszaút. Rá kell jönnie, hogy a férje nem egészen az, akinek mondja magát, a ház rozoga falai pedig titkoktól terhesek. Végzetes, sötét titkoktól, melyek csak arra várnak, hogy valaki végre felderítse őket.
(-Had látom azt a nászéjszakát!)

Most, hogy letudtuk a professzionális, IMDB-s ismertetőt, a kötelező homályos cliffhangerrel a végén, menjünk bele egy kicsit a részletekbe. Kezdjük a pozitívumokkal. Del Toro végre azt csinál(hat)ja, amihez ért: egy gótikus rémmesét készített nekünk. Persze messze elmarad a Faun Labirintusa mögött, hiszen itt nincs mély mondanivaló, visszafogott a szürrealitás, és nem akar megrendíteni sem. Viszont amit vállal, azt többé-kevésbé korrekt módon hozza is. Lassan hömpölyög a történet, az elején inkább a romantika kerül előtérbe, míg a misztikus elemek meghúzódnak a háttérben, folyamatosan éreztetve a nézővel, hogy nincs minden rendben. Nagyjából a játékidő felénél elhalványul a szerelmi szál, és az addig mellőzött horror-elemek felgyűrűznek a mélyből. A kastélybeli élet már az elején sem tűnik normálisnak, de ahogy haladunk előre, úgy komorodik el a hangulat, egyre groteszkebbek lesznek a jelenetek, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Edith veszélyben van. Már ha ez nem lenne nyilvánvaló mindenkinek az első pillanattól kezdve! A kastélyt le kéne locsolni szenteltvízzel, majd fel kéne robbantani.
Amíg az amerikai miliő színes, elegáns és szemet gyönyörködtető, addig az angol kúria és a környéke egyszerűen nyomasztó, és nem csak azért, mert állandóan köd van. Tapintani lehet az eljövendő tragédiát, és Del Toro nagyon diszkrét eszközökkel el tudta érni, hogy a múlt eseményei is jelenléttel bírjanak. Kár, hogy később kikonkretizálja őket, de mindegy. Érdemes néha megállítani a filmet, és részleteiben megszemlélni a díszleteket. Del Toro olyan magával ragadó gótikus horror színpadot álmodott meg a szereplőinek, hogy legtöbbször nem is a színészek, hanem a környezet adja meg azt a pluszt, ami a hitelességhez kell. A falak korhadtak, és vérvörös agyaglé csorog belőlük. Apró hópelyheket és porszemeket sodor a szél, az árnyékok mélyek, a csend jelentőségteljes, és minden nyikorgásnak, minden reszkető csővezetéknek hangulatteremtő hatása van.
(...Hol van ez a kastély, és hogy lehet megvenni?)

A történet és a látvány tökéletes szinkronban voltak egymással, valamint a zene is jól megtámogatja őket. Nem tudom, mennyi számítógépes animációt használtak a film elkészítése alatt, de úgy tippelek, a szellemeken kívül nem nagyon nyúltak bele a látványvilágba, legfeljebb az utómunkák során kontrasztosították el a színeket. Del Toro semmit sem bízott a véletlenre: jól érezte, hogy a film középpontjában nem a színészek, hanem maga a kastély fog állni, így ahelyett, hogy egy kiválasztott helyszínt cicomázott volna ki, felépítette az egész épületet a saját tervei szerint. Az utolsó csillár, festmény, patinás ajtógomb, minden az autentikusság igényével került bele a filmbe, és CGI-t csak akkor használtak, amikor tényleg feltétlenül szükséges volt. Még a szellemek sem teljesen digitálisak. Abban a korban, ahol már egy rohadt vérpatront sem képes senki eldurrantani, az ilyen alaposság és a hagyományos filmes eszközök felé tanusított tisztelet igazán ritka. Azt mutatja, hogy a rendezőt valóban érdekli, hogy nívós produktumot adjon ki a kezei közül. Nem az az elsődleges cél, hogy a film minél hamarabb a mozikba kerüljön. És ahogy az lenni szokott, az 55 millió dolláros költségvetést is csak döcögősen tudta visszahozni. Úgy néz ki a közönség most sem hálálja meg az odafigyelést...
(Egy gyors, másfél órás fésülködés a felfedezőút előtt?)

Úgy vélem a Bíborhegy legnagyobb problémája, hogy Del Toro korábbi misztikus filmjeivel ellentétben itt nem sikerült a szellemeket a sztori homogén részévé tenni. Szemét dolog ezt mondani, de lényegében teljesen feleslegesek. Mert oké... a múlt szimbólumai. Mint a csontváz a szekrényben. Sekély sírhant, értem én. Viszont amikor a sztori ilyen erősen ráfekszik a karakterek közötti interakciókra, amikor a horror forrása nem a túlvilági gonosz, hanem az emberi pszichében rejtőző sötétség, akkor minek kell béna kísértetekkel riogatni a nézőt? Az Ördöggerinc-ben is nagyjából hasonló volt a felállás, de ott nem a misztikum adta a film arculatát, és nem is akart ilyen szervesen részt venni az eseményekben. Itt viszont lépten-nyomon megjelenik valami hülye szellem, és elkezd kúszni, mászni, hörögni, megkergeti Edith-et, és a nézőt pedig teljesen kiragadja valódi történések hangulatvilágából. Én szívem szerint kihagytam volna őket a filmből, és azzal foglalkoztam volna, ami valóban érdekes és lényeges volt: vagyis a szereplőkkel és a köztük finoman kibontakozó konfliktusokkal. Mellesleg miért van az, hogy a világ összes kísértete Edith-et üldözi, mások előtt még véletlenül sem jelennek meg? És világos, hogy túlvilági lények, meg minden, de egy szellem ne lásson már bele a jövőbe. Kísértet. Itt ragadt. Kísért. Nem kezd el olyanokat mondani, hogy "óvakodj a Bíborhegytől!", mert nem is tudhatott róla, sőt, még a nevét sem ismerhette, hiszen csak a helyiek hívták így. Attól még, hogy valaki meghal, a lelke nem válik szuper entitássá fél nappal később. Vagy ha igen, akkor ne nézzen úgy ki, mint egy rothadó hulla, mert az nem tesz túl jót a megítélésének.
(...mert a forró víz ellazítja az ektoplazmát.)

Az sem egészen tiszta (spoiler), hogy Sharpe-ék miért tartották meg a korábbi áldozataik fényképeit, papírjait, hangfelvételeit (istenem...) egy ládába zárva. Komolyan, ennyire ostobák? Ahelyett, hogy megszabadulnának a terhelő bizonyítékoktól, mindent beraknak egy ládába, és még a hanganyagok lejátszásához szükséges eszközöket is mellékelik, hogy ne kelljen már a nyomozóknak vagy a kíváncsi menyecskéknek túl sokat fáradniuk a bűneset felgöngyölítésével?
A másik, és ez talán kicsit már tényleg szőrszálhasogatásnak hathat, de képtelen vagyok szó nélkül elmenni mellette: miért nem foltozzák be azt a rohadt lyukat a kastély tetején? Az istenit, beesik az eső és a hó, szétrohadnak a padlódeszkák, és valami gyanútlan ember lezuhan a ház alatti agyagbányába! Nem volt egy 2m x 2m-es furnérlapjuk, amit rárakhattak volna a nyílásra? Amúgy meg ki az a hülye, aki pont egy agyaglelőhelyre épít kastélyt? Nem végeztek el előtte valami talajvizsgálatot? Nem ástak neki alapot? Nem tűnt fel senkinek, hogy télen az egész domb vörös az agyag kipárolgásától, vagy hogy zselés állagú pokol-kocsonyára pakolják azokat a rohadt téglákat?
(Ezt sem lehetett jobban elrejteni basszus...)

És a legnagyobb plothole mind közül: hová tűnt a kiskutya? Na jó, komolyan, van egy furcsaság, amit még megemlítenék: a film végén még a stáblista előtt láthatjuk, ahogy becsukódik a Bíborhegy című könyv, melyet Edith írt. Ez vagy annyit jelent, hogy mi Edith regénye alapján készült, vászonra vitt fikciót néztük meg, és az egész sztori csak egy kitaláció volt (elvégre mondta, hogy egy regényen dolgozik, melyben vannak szellemek, de nem kísértethistória, inkább romantikus mű lesz)? Vagy egyszerűen csak az élményei alapján írta meg a könyvet, utólag, a korábbi tervei csak... vázlatok voltak? Mert ha az első variáció az igaz, akkor a filmben látott események közül az első pár jelenetet leszámítva semmi sem történt meg, Edith pedig vagy egy tehetséges írónő, vagy pedig skizofrén, aki nem tudja megkülönböztetni a képzeletet a valóságtól. Bárhogy is legyen, igazából nincs túl nagy jelentősége. Mindenesetre érdekes lehet elgondolni azt a forgatókönyvet, amelyben Edith életébe nem jelent meg Thomas Sharpe, az apja nem halt meg, és Dr. Alan McMichael-lel (aki egyébként egy fontos és méltatlanul mellőzött karaktere a történetnek) együtt élik az életüket. Nem túl izgalmas, de legalább nincsenek benne kísértetek, pszichopaták, perverz kéjelgők, meg rosszul elnevezett domborzati elemek.
(-Húzzá' hátrébb, mert megváglak kötsög!)

Ami a színészeket illeti, Jessica Chastain játéka kiemelkedő volt. Olyan természetes könnyedséggel hozta a hűvös felszín alá lefolytott pszichopatát, hogy egyből elfeledtette velem az Interstellar-ban alakított szürke tudóscsajt. Ez a szerep tényleg jól állt neki, és láthatóan jól is érezte magát benne. Tom "Loki" Hiddleston hozta a karakterét, kezdem elhinné róla, hogy Marvel-es főgenyón kívül mást is el tud játszani. Mondjuk a Halhatatlan szeretők után nem volt nehéz dolga. Mia Wasikowska viszont kifejezetten halovány volt. Miután Angliába került, az amúgy sem túl széles színészi repertoárja leszűkült arra, hogy bamba/megrendült tekintettel és kissé nyitott szájjal meredjen maga elé. És persze nem ő tehet róla, de mikor az éjszaka közepén mindenféle poltergeistek felverik az álmából, ne legyen már halál nyugodt, ne legyen úgy belőve a haja, mintha most lépett volna ki egy L'Oréal reklám forgatásáról, és az Isten szerelmére, ne nyisson be fapofával oda, ahol előbb egy démon visongott, mert ilyet normális ember nem csinál.
(-Érezd otthon magad, csak ne menj be sehova, ne nyúlj a falakhoz, és ne nézz fel!)

Mindent összeve egy élvezhető, egyszer megnézős horrort kapunk, mely a klasszikus értelemben nem is horrorfilm. Vagy épp a klasszikus értelemben véve horrorfilm. Nézőpont kérdése. Mindenesetre úgy érzem ezúttal szükségtelen volt a kísértetekkel is bonyolítani a sztorit, mert nem adtak hozzá semmit a cselekményhez, csak kirakatbábuk voltak, azoknak, akik a finomabb eszközökkel keltett feszültségre nem vevőek. Lehet, hogy csak én vagyok ezzel így, de szerintem a béna, "háttérben elosonós" árnyak nem valami ijesztőek, a jumpscare-ek pedig... nos, mivel számít rájuk az ember, azok sem fognak leborítani a székről. Így (bár tényleg hangulatos és Del Toro mostani munkáihoz mérten kiemelkedő darab), a Bíborhegy pontosan olyan lett, mint egy kezdő regényíró első műve: az ide-oda csapongó ötletek kioltják egymást. Itt tényleg a látvány dominál, hisz a történet viszonylag kiszámítható, még a legjobb pillanataiban is csak közepes élményt nyújt. De legalább véresen erős közepest. Mellesleg ahhoz képest, hogy közel két órás film, helyenként (leginkább a közepe felé) meglepően vontatottnak érződik, pedig nem tudtam volna olyan jelenetet mondani, amely felesleges lett volna (eltekintve persze azoktól, melyekben CGI lidércektől kell félni...). Engem mondjuk végig le tudott kötni, de akik például egy ilyen gótikus környezetbe ültetett Paranormal activity-re számítottak, azok sajnos kissé mellélőttek. Boldog új évet.

6/10

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése