One-Punch Man (Anime kritika)

Úgy döntöttem a mai kritikám bevezetőjét az ASMR-nek szentelem. Felmerülhet benned a kérdés: mi is az az ASMR? Egy nemi betegség, ami prosztatamasszázs és szembenyalás útján terjed? Szíriai bevándorló ellenes zóna? Esetleg valami új érdekvédelmi szervezet a transzneműeknek? A retorikában járatos olvasó bizonyára kikövetkeztette, hogy ezek közül egyik sem. Az ASMR a magyarra nehezen lefordítható Autonomous sensory meridian response rövidítése, és egyfajta kellemes, bizsergető, csiklandozó érzést jelent a tarkó környékén, melyet halk, lágy tónusú beszéd, különböző neszek, és a mindezeket még némi inger gazdag látvánnyal megtámogató videók váltanak ki. Sokan egyfajta agyi orgazmusként írják le a jelenséget, és mielőtt belecsúsznánk valami száraz, sótlan, és távolságtartó ismertetésbe, inkább írok egy kicsit a személyes élményeimről. Az ASMR elképesztő. Ha azon szerencsés kevesek közé tartozol, akik képesek ennek az élménynek a befogadására, akkor tedd össze a kezeidet, és mondj hálát valamelyik istenségnek, mert ez a legjobb dolog a szexualitásod felfedezése óta. Olyan, mintha lenne egy multifunkcionális G-pont az agyad hátsó részén. Tantrikus szex, időn és téren át, mindennemű fizikai kontakt nélkül. Meditáció, mely a legtisztább alfa állapotba repít. Őszintén, ha valaki pár évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy fél órán át fogok egy angol lányt hallgatni, ahogy kekszet eszik és teát szürcsölget hozzá, valószínűleg kerestem volna egy ilyen videót Youtube-on, és tettem volna vele egy próbát. Azt hiszem az első ilyenre teljesen véletlenül találtam rá: valami spanyol lány suttogott benne binaural mikrofonba, újra és újra elismételgetve ugyan azokat a szavakat, és közben a maximumra tekert fejhallgatón át szinte érezni lehetett a leheletét, és csukott szemmel könnyű volt elképzelni, hogy a hátam mögött áll a fülembe suttogva. És hirtelen ott volt az az érzés. Mintha kést szegeznének az agytörzsemnek, a hegye alig egy milliméternyire van a bőrömtől... nehéz körülírni. Az agyam elhitte a másik személy jelenlétét mögöttem, valóságot teremtett. Valós izgalmat, vegytiszta tapasztalást, mintha csak láthatatlan ujjak masszírozták volna a lelkemet. 

Természetesen egy alkalom után rendszert csináltam a dologból, egyfajta szertartássá vált. Tisztán transzcendentális élmény tud lenni az is, mikor egyszerű, hétköznapi zajokat hallgatsz. Egy körömkefe sörtéinek a sercegése, asztalra ejtett fogpiszkálók kopogása, körömmel megkocogtatott üvegpoharak csendülése... van bennük valami egyszerű szépség. Steril hangok. Az érem másik oldalán a nagyon organikus hangok állnak: az egyszerűség kedvéért nevezzük fül-fellációnak, mert technikai értelemben tényleg erről van szó. Nyaló, nyelő, rágó hangok ezek, tele forró nedvességgel, olykor sóhajok kíséretében. Ez sokkal inkább az állati ösztönlényünkkel lép kapcsolatba, viszont rendkívül hatásosan teszi.
Annak, aki még nem tapasztalta az ASMR gyönyöreit, mindez csak ködös szövegelés. Tudom, hogy manapság minden sarkon áll valaki, aki miszticizmussal, megvilágosodással, meg zen-buddhista meditációval házal. Ősi tibeti praktikákkal megnövelheted az IQ-dat, leszokhatsz a dohányzásról, vagy akár növeszthetsz egy harmadik szemet a hátadra. Tanfolyamok, know-how oktatókönyvek, banki átutalás, miegymás. Nem nem nem. Ilyet nem játszunk. Hagyjuk meg az akciós Jézus Krisztust vagy az "amíg a készlet tart!"-Buddhát azoknak, akik turistabusszal akarnak a Mennyországba jutni. Ez valós. Nem vallás, sőt, szerintem még a hitnél is elemibb, mert nem a tudatos énünkön keresztül kommunikál a szellemünkkel. Vagy legalábbis az enyémmel. Lehet, hogy te, kedves olvasó, csak egy kekszet ropogtató angol nőt fogsz látni, aki 2-3 falatonként hörpint egyet az előtte lévő earl grey teából.
(One punch, one kill!)

Mielőtt még túlságosan elmerülnénk a transzcendentális világ koponyabelsőt nyaldosó hullámaiban, tüzeljük fel magunkat valami jó animével. Az utóbbi időben elég sok érdekes darabbal találkoztam, és szívesen írnák egy-két gondolatot róluk, viszont az utolsó olyan mély benyomást tett rám, hogy fontos volt előre vennem a sorban. Szóval ma a 2015-ös One-Punch Man kerül terítékre. A Tokyo Ghoul és az Attack on Titan után ez lesz a harmadik nagy népszerűségnek örvendő seinen mű, melyet kiteszek a verbális választóvizem próbájának, de aki savazásra számít, azt már most kénytelen vagyok kiábrándítani. Ezúttal egy értékes animét választottam ki, és komolyan erőlködnöm kell majd, hogy ne kezdjek parttalan ömlengésbe vagy ízléstelen méltatásba. Persze annyira nem fogom megerőltetni magam, így valószínűleg át-átcsöpög majd némi személyes vélemény is a pártatlanság latex szado-mazo malacálarcán, de fájdalom, az ilyesmi elkerülhetetlen. Tegyük hát fel a polcra Jusztícia mérlegét, és vegyük a saját zsíros, szalonnaszagú kezeinkbe az ítélkezést!
(A hős, aki kopaszra edzette magát...)

Érdemes egy kicsit kitérnünk a One-Punch Man előtörténetére, mert nagyon inspiráló. Pontosan úgy kezdődött, mint a Bibliai teremtéstörténet. Kezdetben volt a ONE... egy amatőr mangaka, aki a saját szórakoztatására megteremtett egy oneshot mangát, mely később webes képregénysorozattá nőtte ki magát. Ez volt a One-Punch Man. Manga egy olyan férfiról, aki hobbiból 'szuperhősködik, egy olyan férfitól, aki meg hobbiból ír és készít mangákat. Rajzolása kiforratlan volt, de humora és története friss volt, mint a tavaszi szellő. Tehát nagyon friss. Persze ez még nem hozta volna meg ONE-nak a sikert, viszont volt annyira szerencsés, hogy egy neves grafikus, Murata Yusuke felfigyeljen a munkájára, és meglássa benne a lehetőséget. Az internetes kapcsolatfelvételt személyes találkozó követte, melynek eredményeképp a felek megállapodtak egy alkalmi partnerkapcsolatban. Yusuke újrarajzolta ONE addig elkészített epizódjait (sok helyen megtartva az eredeti...naivan amatőr stílusjegyeit), és vállalta, hogy a későbbiekben is átülteti ONE agyszüleményeit a gyakorlatba. Nem kellett sok idő, míg a sztori széles körben is ismertté vált, és onnan már csak egy lépés volt az anime adaptáció, mely végül el is készült.
(...a rohadt technofób szúnyog mindenedet!)

Történetünk szerint egy olyan alternatív világban járunk, ahol a városokat csak betűkkel jelölik, és mindennaposak a természeti katasztrófák, szörnytámadások, és időnként földönkívüli lények is el akarják foglalni a bolygót. Ebben a közegben, egészen pontosan a szép lassan elnéptelenedő Z városban él Saitama. Egy hétköznapi srác, aki nem stresszeli magát a mutánsokkal, óriás robotokkal, meg utcákon masírozó paramilitáris csapatokkal, csupán munkát akar találni, és apró fogaskerékként megkeresni magának a napi betevőt. Ám egy nap tanúja lesz, amint egy hatalmas ráklény meg akar ölni egy kisfiút, akinek herezacskóálla van, és az alacsony gyermekszületési arányra hivatkozva közbelép, hogy megmentse a fura törpét. Nagy nehezen győzedelmeskedik, és ez az esemény sorsfordító lesz mind az ő, mint a világa életében, ugyanis Saitama a konfliktus hatására elkezd edzeni (100 fekvőtámasz, 100 felülés, 100 guggolás, és 10 km futás minden nap), és legyőzhetetlen szuperhőssé válik, míg a kis hereállú srác apja megalapítja a Hős társulatot, melybe később Saitama is felvételt nyer. Viszont hiába lett 'szupererős, megmaradt ugyan olyan habókos alaknak, mint amilyen volt. Jobban érdeklik a leárazások a közeli szupermarketben, mint mondjuk a föld alatt élő vakondlények inváziója, ugyanis, mint azt ahogy az anime címe is mutatja, minden ellenfelét egy ütéssel pusztítja el, így semmi sem jelent neki kihívást.
(♫♪ Oops I did it again! ♫♪)

Viszont ennek ellenére azért rendre belekeveredik különféle csetepatékba, melyek mindegyike elmehetne egy-egy külön történet epikus végharcának, de itt csak úgy mellékesen zajlanak le, mert Saitama mindenkit lepofoz. És emiatt van a One-Punch Man-nek egy érdekes tematikája, ugyanis sok esetben nem Saitama harcol (ő többnyire otthon van, mangákat olvas vagy a virágait öntözi), hanem a barátai és ismerősei, akik közel sem olyan erősek, mint ő, és meg kell szenvedniük az összecsapásokat. Jó példa erre Saitama kéretlen-kelletlen felfogadott android tanítványa, Genos, akit (bár nem épp gyenge) a történet minden lehetséges alkalommal alkotóelemeire szaggat, és hősünknek kell megmentenie az életét. Vagy ott van mondjuk Mumen Rider, a biciklis, szuperképességek nélküli hős. Bármely más animének ő lenne a főszereplője, mert ő az az átlagos arc, aki akaraterővel, az emberek iránti elkötelezett szeretettel képviseli azt, amit a legtöbb japán mű a protagonistájától elvár. Itt ellenben hiába nyom le egy megható, hősies monológot, hiába hozza ki magából a 110%-ot, lecsapják, mint a szart, és ha Saitama nem lépne közbe, akkor meg is halna. Az volt egyébként az anime egyik legerősebb jelenete, ami megmutatta, hogy a humoros és komolytalankodó felszín alatt ott van a dráma, csak épp nem az kerül az események fókuszába, és ha nem figyelünk, akkor teljesen elsikkad. 
(No time to waste, I have bargain to do!)

Azt hihetnénk, hogy van az animének valamiféle vezérfonala, mely összeköti a látszólag inkoherens történéseket, és ha nagyon meg akarnám erőltetni magam, akkor mondhatnám, hogy Saitama az epizódok alatt egyre feljebb mászik a Hős társulat ranglétráján, de ez is teljesen mellékes. Besorolják C-kategóriásnak mindenféle jelmezes átlagember közé, és onnan kell kiverekednie magát, miközben mindenki lenézi és csalónak tartja, pláne a megmentésre váró nyárspolgárok tömege, akik előbb ünnepelnek meg egy izompólós fogyatékost, mint őt. Persze ez az egész teljesen hidegen hagyja hősünket, és lazán szétüt egy meteort vagy tengeri halkirályt, aztán hazamegy TV-t nézni. Szóval valójában nincs komolyabb történet azon kívül, hogy Saitama rendre összeakad valami magát nagyon erősnek tartó (és nyilván erős) ellenféllel, aki elkezd menősködni, de még be sem tudja fejezni a shounen-animés öntömjénező monológját, mert az emberünk kivégzi egy jobb egyenessel. Érezhetjük a szándékosságot, mellyel görbe tükröt tartanak az átlag shounen animék elé. Ez már önmagában is annyira frenetikus, és annyira vicces, hogy igazából többre nem is lenne szükség a szórakozáshoz. Viszont megkapjuk a szokásos verekedős, szájkaratézós jeleneteket is (hála a többi hősnek), melyek olyan látványosak, hogy kifolyik tőle a néző szeme. Ebben is ott bujkál az irónia: a harcok túlanimáltak és elnagyoltak. Itt nincs "fejlődés", nem a kis harcok felől haladunk a nagyok felé. Már az első részben városok pusztulnak el, háztömbök emésztődnek el ad hoc robbanásokban, és ez csak fokozódni fog. Itt nincs olyan érzése az embernek, hogy az egész világ a főszereplő kedvéért épül fel, míg végül kifut valami dramaturgiai klimaxig. Fenét, itt egymástól függetlenül és párhuzamosan zajlanak az egész bolygó sorsát meghatározó csaták, de olyan sok, hogy azt már maguk a karakterek is furcsállják, de persze egy vállrándítással letudják a dolgot és harcolnak tovább.
(Az X jelöli a kin... becsapódás helyét.)

Sokat gondolkodtam a negatívumokon, mert ha nem pro-kontra alapon osztályozol, akkor megvádolnak azzal, hogy elfogult vagy, és nem a különben elérhetetlen objektivitás jegyében értékelsz. Hát, aki az érem másik oldalára kíváncsi, az... benézte. Ugyanis nem nagyon van másik oldala. Egyszerűen nem tudok olyasmit felhozni, ami igazán hiba vagy hiányosság lenne az animében. Talán túl rövid. Bele lehetne menni némileg szőrszálhasogató módon abba, hogy az eseményeknek nincs valódi súlya, de ugye a One-Punch Man a legjobb értelemben vett paródia, így csak rontana a hangulaton a túlzott komolykodás. Mert ott a dráma, ott a feszültség, és felbukkannak valós morális problémákat feszegető helyzetek, mint például a tudós, aki az emberi faj genetikai nemesítése érdekében titkos szervezetet alapít, és úgy végzi a kutatásait. Amikor a szemünk elé kerül az agyon szteroidozott, félbolond, mutáns szörnyszülött, aki az emberiség génjeinek kvázi legjavát hordozza, nem jut időnk rá, hogy a mélyére vájkáljunk ennek az üzenetnek, hiszen Saitama fél perc alatt leöklözi a szerencsétlent, és lelép. De most komolyan, én aztán tényleg oda meg vissza vagyok a jól felépített történetért és az elgondolkodtató mondanivalóért, viszont itt felesleges lett volna ilyesmivel gátat vetni az iróniának és a humornak. Ráadásul a sorozat szánt szándékkal nem teregeti ki a lapjait (a Hős társulat legerősebb tagja Blast például meg sem jelenik...). Felépít egy világot, bemutat egy csomó önmagában is érdekes karaktert, majd bohóckodik velük egy kicsit, hogy fricskázza az önmagukat túlságosan komolyan vevő shounen animéket. De minden pillanatban benne van a lehetőség, hogy a komédia tragédiába forduljon, és ha Saitama nem tűnne fel, hogy lángoló felkiáltójelként világító deus ex machina-ként megoldja a helyzeteket, akkor ez be is következne...
(Everyday heroes for everyday monsters.)

A One-Punch Man vizuaitás terén is remekel. A karakterek rajzolása kiváló, hol realisztikus, hol elnagyolt és karikaturisztikus, de mindig illeszkedik az adott jelenet kívánalmaihoz. A környezetnek mélysége van, több dimenziós, így nem fogod úgy érezni, mint néhány animében, hogy a szereplők egy 2D-s sík felületen mászkálnak. Az effektek, mint már korábban írtam, nagyon intenzívek. Mintha fognád egy normál anime harcait, és háromszor egymásra tükröznéd őket. Ennél több robbanást, lökéshullámot, becsapódást, összedőlő épületet és pókhálósan berepedező talajt egyszerűen nem bírna el a képernyő. Ha a Dragon Ball Z-t anno betiltották epilepsziaveszély miatt, ezt beledobnák a Paksi atomerőmű 1-es reaktorblokkjába. Persze ma már, mikor elterjedtebb az internet, és online is meg lehet nézni mindent, ez nem jelentene hosszútávú megoldást...
A zenék nagyon vagányak, bár sem az opening, sem az ending nem maradt meg, az epizódok közben nagyon dögös ritmusok csendülnek fel, és végső soron ez fontosabb. Általában nem szoktam kitérni rá, de itt a szinkronszínészek is remek pazar végeztek. Minden karakternek egyedi, rá jellemző hangja van, így még akkor is meg tudjuk egymástól különböztetni őket, ha épp nem látjuk a nagyon jellegzetes kinézetüket.
(Találd meg a homoszexuálist a képen!)

Nem gondoltam volna, hogy megélem ennek a műfajnak a feltámadását, de tessék, itt van egy verekedős, szuperhősös seinen anime, amit úgy tudtam végignézni, hogy minden pillanatát élveztem. Ez hatalmas dolog, hiszen mostanában hiába böksz rá a legjobbnak kinéző darabokra, mindig az az érzésed, mintha 4 epizódra elegendő tartalmat szétszórtak volna 12-13 részben, és már a fogadat csikorgatod a sok fanfillertől meg a "lazulunk egy kicsit a parton, bikiniben"-típusú ecchi töltelékrészektől, melyek lassan minden egyes rohadt animében helyet kapnak, és jó ízlésű ember nem tud szó nélkül elmenni mellettük. Komolyan, miért van az, hogy az eseményláncolatot újra és újra meg kell szakítani azzal, hogy a karakterek nyaralni mennek, fagyirudakon oboázva évődnek, és olyan semmitmondó konfliktusokat oldanak meg, melyek az ég világon senkit sem érdekelnek!? Erre jön a One-Punch Man, mely 25 résznyi eseményt sűrít bele 12 epizódba, és folyamatosan pörög, maximumra tolva köpi magából az adrenalint, és csak akkor áll le kicsit, mikor elsüt valami poént, és azok is ütnek, nem érzed kínosan magadat tőle, nincs "onee-chan"-ozás, meg ilyenek, nem kezdenek el demonstrative kacagni a szereplők, jelezve, hogy itt most valami hallatlanul vicces dolog történt. Nem, itt tökéletes természetességgel történnek abszurd idiótaságok, hangzanak el olyan banális beszólások, hogy az embernek már csak azért is röhögnie kell, hogy azok mennyire nem zavarnak senkit sem.
(Csak egy átlagos nap, átlagos inváziós idegen anyahajóval.)

Mindent összevetve a One-Punch Man egy csemege, égi manna azoknak, akik a sok sótlan, semmitmondó tucat animék helyett végre valami érdekeset, egyedit és humorosat akarnak látni. A szórakozás garantált, és ha rákapsz az ízére, igazából egy délután alatt végezhet vele. Megéri. Nem egy tökéletes mű, de keményen közelít hozzá. Egy csipetnyivel több drámaiság itt-ott, még úgy 4-5 részre való ökörködés, 'ökölködés, és teljesen meg lettem volna véve. (Hiába, telhetetlen vagyok.) Viszont nincs ok a panaszra,  a végeredmény így is nagyon erős lett. Az a szép a One-Punch Man-ben, hogy nyíltan szemen köpi a ma dívó animés trendeket, félredob minden sablont, elvet minden konvenciót, és képes mindenféle megkötés nélkül szórakoztatni.
A folytatásra ugyanakkor várni kell egy keveset, de addig is bőven lesz mivel kárpótolnunk magunkat. A műfaj egyre komolyodik, és talán már nem kell félgőzzel elkészített és gumicsontként a lábaink elé vetett fércmunkákon rágódnunk. Tetszik ez a tendencia. Reménykedjünk, hogy a jövőben is meglesz a minőségi szórakozásunk.

9/10

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése