Danny Collins (Filmkritika)

Egyszerűen nem tudok kibékülni a musicalekkel. Pláne a filmművészetben. Hiába néztem már meg számtalan darabot, mégsem tudom megszokni a műfaj racionalitásoktól elrugaszkodott, abszurd voltát. Mert ugye mikor történhet meg az a való világban, hogy egy adott élethelyzet természetes folyása minden előjel nélkül megtörik, nagyjából úgy, mint ahogy egy tükör egységes felülete hasad meg, és a jelenet részvevői elkezdenek indokolatlan módon énekelni, és egyazon ördögi koreográfia szerint egyszerre táncolni? Számomra megnézni egy musicalt bizarr élmény. Azon túl, hogy teljességgel öncélú, erőltetett ripacskodás az egész, van bennük valami határozottan sátáni, ahogy az résztvevők elveszítik az egyéniségüket, szabad akaratukat, és elkezdenek úgy mozogni, mintha egy kollektív tudat, egy felsőbb akarat bábozna velük. És a legszörnyűbb az egészben, hogy amikor ez az infernális zenei betét véget ér, az áldozatok visszazökkennek az események normális menetébe, észre sem véve, hogy történt velük valami. Mintha az a túlvilági entitás, a forgatókönyvíró gonosz szelleme visszahúzná a képzeletbeli pókfonalakat, melyeket a szereplők testrészeire aggatott, és most már újra önmaguk lehetnek. Amikor azt látom, hogy valaki csodálattól ragyogó arccal elmerül ennek a mesterkélt bábjátéknak a szimmetriájában, egyszerűen nem értem, hogy képes az illető zokszó nélkül elfogadni ezt az egész kutyakomédiát. Hát nincs neked szemed? Láttál már valaha olyat, hogy élő ember így viselkedett? Illetve persze, hogy nem látott. Ha egy ember énekel és táncol, azzal csak annyit ér el, hogy hülyének nézzék. Amikor a 'musicalség beletüremkedik a valóságba, akkor az egész világ táncol, az egész világ énekel, egy idea, egy életérzés, egy hatalmas koreográfia szerint, és nincs külső szemlélő, hisz a néző tudata is ott táncol valahol a statiszták között. Csakhogy engem ez a világ sosem tudott bevonzani. Így megmaradtam külső szemlélőnek, borzongani kidülledt szemekkel. Most képzeljük el azt, hogy épp csekket akarunk befizetni a postán, vagy egy bevásárlóközpontban sétálunk, mikor hirtelen a semmiből megszólal valami zene, és elszabadul a pokol: az emberek először megmerevednek, megállnak a mozdulat közben, majd az arcukat grimaszos művigyorba húzza egy külső kényszer, és táncolni kezdenek, valahol valaki dalra fakad, és te is mozogsz a többiekkel, ugyan olyan értetlen vidámsággal, mint ők. Sőt, talán még zene se lenne, azt a mindenség nagy rendezője csak utólag keverné a felvétel alá. Némán vonaglani egy ismeretlen betétdal ritmusára. Ez... egyszerűen félelmetes. Fogalmam sincs, kinek az elborult agyából pattant ki a musical ötlete, de azt biztosan tudom, hogy nem akarnék egy olyan világban élni, ahol ilyen szörnyűségek megtörténhetnek...
 (Evri sztori iz a trú sztori náó.)

A mai napra... nos, a mai nap megtalált valami aljas tavaszi fejfájás, így ezúttal nem fogok olyasmit boncolgatni, ami további migrénes nyilallásra adhat okot. Elég volt nekem ez a rövid kirohanás a musicalekről. Ma nem lesz politika, nem lesznek nemi erőszaktevő hentai szörnyek, sőt, még nívótlan blogok sem. Ez a nap a Danny Collinsc. 2015-ös filmé. Dan Fogelman rendezte, akinek korábbi munkái között olyan modern kori klasszikusokat találhatunk, mint a Verdák, a Másodmikulás, vagy akár a Szekatúra. Mondjuk úgy, Fogelman semmi olyat nem alkotott, amit érdemes lenne belekarcolni egy Voyager szondán fellőtt aranylemezbe. Ez persze még semmit se jelent. Mindenesetre valamiért ezt a Zs kategóriás vígjátékmestert kérték fel, hogy vászonra vigye a forgatókönyvet. Ami már csak azért is érdekes döntés, mert a Danny Collins inkább dráma, mint komédia. És a két stílus kéz a kézben jár az Al Pacino által eljátszott címadó karakterében. Oh igen, Al Pacino. Az utóbbi években sajnos nem igazán sikerült belenyúlnia a 'jóba. A bírálói szerint már 10 éve nem kapott értékelhető szerepet... nos, én azért kicsit árnyaltabban fogalmaznék: a Született gengszterek-ben szerintem igazán hiteles párost alkottak Christopher Walkennel, és az eutanáziafilmként elhíresült Dr. Halál"ban is jól hozta Jack Kevorkiant. De abban igazat kell adnom a kritikusabb hangoknak, hogy Pacino tényleg leszállóágban van. A 80-hoz közeledve már nem tud olyan hévvel színészkedni, mint fiatalabb korában, most már a finomabb, kicsit méltóságteljesebb szerepeket kell megcéloznia, már ha nem akarja elásni magát, megőrizve a pillanatnyilag hőbörgő fanboy-ok előtt a karrierje presztízsét. Bár részben elismerem az igazukat, azért vegyük észre, hogy Al Pacino azért még messze nem tart ott, mint Robert de Niro, aki képes olyan filmekhez adni a nevét, mint például a Nagyfater elszabadul. Visszakanyarodva a témánkhoz, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a Danny Collins miatt senkinek nem kell majd szégyenkeznie.
(The world is yours!)

Szóval... a történet ugye egy Danny Collins nevű lecsúszott folk-rock énekes életének utolsó szakaszát követi nyomon. Korai sikerei után kissé elkapta a gépszíj, és pár évtizeden át csak a kábítószerezett, a prostituáltakkal múlatta az időt és haknizott, aminek meg is lett az eredménye. Felnőtt fiával nem tartja a kapcsolatot, egy fele annyi idős csalfa szőkeséggel él együtt, és rég nem írt új számokat. Alapjáraton szét van csúszva, boldogtalan és elégedetlen. Aztán egyszer, a születésnapján a menedzsere megajándékozza egy bekeretezett levéllel, amit sok évvel korábban maga John Lennon küldött neki, de mindenféle sajnálatos körülmények folytán nem kapott kézhez. Ez sorsfordító pillanat Danny életében. Belegondol, mi lett volna, ha ez a levél annak idején elér hozzá, mennyire másképp alakult volna minden. Így lemondja a turnéit, szélnek ereszti a feleségét, összepakol, és beköltözik egy New Jersey-i Hillton hotelbe, hogy megtalálja a gyökereit, és írjon pár számot. Közben befűzi a szálloda igazgatónőjét, Mary Sinclairt (Annette Bening), és megpróbálja rendbe tenni a kapcsolatát a fiával és annak családjával.
Mint az egy ilyen történettől elvárható, nem megy minden simán. Hiába ölt formát az új dal Danny Collins kezei alatt, a vele korosodó nyugger közönsége a régi slágereket követeli. Hiába tesz meg mindent a fiáért és a családjáért, rengeteg pénzt és időt invesztálva a dologba, elég egyetlen botlás, és megfeneklik a viszonyuk. Mindezek tetejében Mary Sinclair is nehezen adja be a derekát... úgy néz ki, hősünk sármja kevésnek bizonyul. Ismerjük azt a dramaturgiai fogást, hogy a főszereplő a film háromnegyedénél hullámvölgybe kerül, és boldog-boldogtalan elfordul tőle. Sajnos itt is éltek ezzel az eszközzel, de szerencsére kicsit keserédes lezárást kapunk: nincs szívmelengető, naplementébe való elsétálásos finálé, és az azt megelőző tökéletes, sablon összeborulás is elmarad.
(Üzenet a sírból...)

Na de ássunk mélyebbre! Annette Bening karaktere egy kissé gátlásos nő, aki túl van már élete virágkorán, azonban a csalódások és nehézségek ellenére is megőrizte a vidámság és pozitivizmus maszkját magán. Még nem adta fel teljesen. Danny Collins is valami hasonló figura: végtelenül lazának, magabiztosnak és közvetlennek tűnik, de ez csak egy szerep, egy póz, valójában nagyon szét van esve, és alig maradt energiája ahhoz, hogy fenntartsa a látszatot. Ennek a két karakternek az egymással való interakciója igazán érdekes, és nagyon jól ki van dolgozva, ahhoz képest, hogy elvileg egy vígjátékról beszélünk. Mindkét fél óvakodik feltárni a sebzett belső énjét, és egyszerűen öröm látni, ahogy ezt a félszeg kibontakozást Annette Bening és Al Pacino életre kelti a vásznon. (Meg kell jegyeznem, Bening tökéletes választás volt erre a szerepre.) A két karakter és a két ember között kialakul valami finom és gyöngéd szikrázás, ami igazán hihetővé, és végsősoron szerethetővé teszi a párost. Kettejük viszonyán keresztül lehet talán a legjobban szemléltetni, hogy a film milyen nagyszerűen egyensúlyozik a dráma és a komikum között húzódó leheletvékony határvonalon, hol erre, hol arra billenve, de soha le nem lépve a megszabott mezsgyéről. Ez a kettősség végigkíséri az egész játékidőt. A sztori körüljárja Danny Collins kapcsolatát a fia családjával, saját magával, a karrierjével, sőt, valamilyen szinten Al Pacino viszonyát is a saját munkásságával. Teszi mindezt úgy, hogy állandóan ütközteti a vígjátékok valóságtól elrugaszkodott, abszurd világát (hősünk látszólag képes mindent megoldani a pénzével és hírnevével) a valóság kegyetlen és megmásíthatatlan igazságaival. Nagyon furcsa dolgokat tudott belőlem kihozni ez a film: egyfelől szurkoltam Danny Collinsnak, hogy a szitkomok történetvezetési sablonjait meglovagolva végül megváltást nyerjen, ugyanakkor az alkotás előnyösebb megítélése kedvéért vágytam arra is, hogy a racionalitások türemkedjenek be az egyre idillibbé váló miliőbe, és sújtsák le a porba az öregedő rocksztárt. Ha valaki rá akarja sütni a filmre, hogy identitászavaros, akkor még valamilyen szinten kész is vagyok egyetérteni ezzel, de szerintem pont ez a kettősség, a drámai és könnyed jelenetek váltakozása és a karakterek árnyaltsága miatt lett a Danny Collins egy erős alkotás.
(Remélem én is ilyen laza leszek majd a hetedik X után...)

Mint arra már korábban is utaltam, a történet végén nem kapunk teljes körű feloldozást. Vagyis pontosabban a történetnek nincs is vége. Nem oldódnak meg a problémák, de a szereplők elindulnak a megoldás felé vezető úton. Nincs örök naplemente, nem fagyunk bele a stáblistát megelőző THE END feliratba. Danny karrierje nem ível fel csodás hirtelenséggel, nem látjuk az új dala átütő sikerét. Sőt, nem is játssza el nekünk, csak úgy mellékesen (és mintegy betetőzésképp) hallhatjuk a stáblista alatt. A Mary-vel való viszonya sem fut ki egy végső nagy összeborulásba, helyette megegyeznek, hogy pár hónap múlva találkoznak. Talán megtalálják a boldogságot egymás mellett. Talán, talán, talán. Másfél óra alatt nem lehet rendbe tenni egy élet hibáit, de egy szemléletváltással el lehet fordulni a... helyes irányba? Még az sem tudjuk, hogy helyes-e az irány, egyszerűen csak más, mint az eddigi. És ez nagyon jól van így.
De ami igazából meggyőzött arról, hogy ez egy értékes film, az az utolsó jelenet. Danny és a fia, Tom (Bobby Cannavale) elcseszett kapcsolatának a klimaxa. Abban a nagyjából öt percben olyan szép és emberi pillanatokat láthattunk, hogy konkrétan elszorult a torkom a feszültségtől és az emocionális hullámvasutazástól. Egyrészt nagyon jó volt a felvezetése, másrészt magát a jelenetet is ügyesen építették fel. Egész idő alatt szurkoltam, hogy ne rontsák el valami indokolatlan ködösítéssel, ne húzzák túlságosan, és ne csússzon át az érzelmességből sziruposságba, de pont el sikerült találni a kellő mértéket.
(-Igazán nagyszerű közönség! Itt leszek egész évben!)

Most, hogy két-három bekezdésen át dicsértem a történetet és a rendezést, legyen szabad egy kicsit Al Pacino színészi teljesítményét is felmagasztalnom. Al Pacino már számtalanszor bizonyította, hogy nemcsak elborult gengszterként vagy hűvös és kimért keresztapaként tud remek alakítást nyújtani, hanem drámai szerepekben is remekel. Elég csak A Velencei kalmár-ra vagy a már korábban is említett Dr. Halál-ra gondolni. Azon kevesek közé tatozik, akik képesek méltósággal megöregedni. Azon túl, hogy nem vállal el mindenféle elé dobott szerepet és nem prostituálja a saját nevét, nemesedik az évek múlásával. És ez nagyon nagy dolog! Mert ha a teste romlásával egyenesen arányosan érik be egy színész szelleme és tehetsége, akkor joggal reménykedhetünk benne, hogy még sok emlékezetes alakítással fog megörvendeztetni minket, és azt hiszem Al Pacino esetében joggal bízhatunk ebben a szcenárióban.
Nem beszéltem még a film egyik legfontosabb karakteréről, aki nem más, mint Danny Collins barátja és menedzsere, Frank Grubman, akit Christopher Plummer alakít. Ő az a fajta szolid talentum, akinek sosem volt igénye a rivaldafényre. Sosem kapott igazán nagy szerepeket, de amire felkérték, azt teljes átéléssel játszotta el. Szélesebb körben valószínűleg a Doctor Parnassus és a képzelet birodalmac. fimben nyújtott alakítása révén vált ismertté. Nagyon jól megfért Pacino mellett, hiszen Plummer játékának nincs szüksége a tündöklésre, végig egyenletes és megbízható teljesítményt nyújt. És hogy is mondjam... ez az ember alanyi jogon méltóságteljes. Mint egy fehér Morgan Freeman. Mestere az öregségének. Ebben a tekintetben úgy gondolom jóval Pacino előtt jár. Sajnos nem kapott valami sok jelenetet, de amikor vászonra került, akkor érezhető jelenléte volt. 
(Támogatóink balról jobbra: Perrier, Hugo Boss, Ray-Ban, Playboy.)

Persze a film messze áll a tökéletességtől. A Tomot alakító Bobby Cannavale tűrhető színész, de a repertoárja még nem elég széles ahhoz, hogy teljesen hitelesen tudjon hozni egy ilyen kaliberű szerepet. A felesége, akit Jennifer Garner játszott, sokszor mintha nem tudta volna, hogy milyen érzelmet kell produkálnia, ezért olcsó szitkomokat idéző pózokba menekült, ami nem tett jót sem a humornak, sem a tragikumnak. Na és a kislány, Hope... tudom, hogy szegény hiperaktív volt, meg minden, és alapvetően semmi bajom sincs a gyerekszínészekkel, neki is megvoltak az aranyos pillanatai, de azokon kívül legszívesebben fejbe csaptam volna egy teniszütővel. Ami nem fair, hiszen inkább a forgatókönyvíró meg a rendező érdemelte volna meg, akik úgy gondolták, érdemes hosszú percekig szerepeltetni ezt a kis szájmenést. Oké, Tomnak van egy lánya, aki kicsit különleges, vettük. Nem lehetne ezek után hanyagolni? Egy ponton már úgy éreztem, hogy az egész sztori e körül a kislány körül gravitál, és nem értettem a dolgot. Nem tudtam megtalálni azt a pillanatot, amikor felálltam, és átbaktattam a legújabb, egész estés Tim Allen családi mozi vetítésére. Ha felemlegetném az identitászavarosságot a Danny Collins rovására, akkor ezen a ponton tenném. Tudtommal nem a 10 év alatti közönséget akarták megcélozni ezzel a filmmel, akkor meg mi szükség volt ennyire túltolni a kislány szerepét? Most komolyan, nem volt elég tragikus a család drámája enélkül is? Nem lehetett volna megkímélni minket a kislány viccesnek szánt, ugyanakkor kínosan humortalan szövegelésétől? Ezek szerint nem...
(It hurts... make it stop, please!)

Mindent összevetve a Danny Collins meglehetősen jóra sikeredett. Al Pacino fanoknak természetesen kötelező darab (bár egy igazi fan ugye nem hagyna ki semmit, amiben a kedvenc sztárja felbukkan, szóval ezt felesleges is mondani...), de mindenki más is nyugodtan tehet vele egy próbát. Nem kapunk tőle világmegváltó gondolatokat, nem fogunk belőle évekkel később is idézgetni, és nem csap arcon minket hirtelen revelációkkal, viszont a maga szolid módján képes berántani és szórakoztatni a nézőt. Ha nem akarod magad hetekig depresszióba taszítani egy Haneke filmmel, vagy ha unod Michael Bay robbanásokkal és bunyózó robotokkal tűzdelt vízióit, akkor a Danny Collins ideális választás lehet valamelyik estére.

7/10

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése