Warcraft: A kezdetek (Filmkritika)

Az egyik kedvenc időtöltésem, hogy a késő esti órákat egy kád vízben ázva töltsem valami jó könyv és egy bögre kávé társaságában. Ilyenkor gyakran gyújtok füstölőket is. Számos regényt olvastam már ki csak így, 'egyfektében. A forró víz, a gőz, és az ablakon át bekúszó éjszakai levegő segít az összpontosításban. De a legfontosabb az izoláció: kimossa a fejemből a felesleges, zavaró gondolatokat. Együgyűvé tesz. Egy ügyem lesz, vagyis a könyv végére érni. Minden más eljelentéktelenedik, távolivá válik ebben az illatos forróságban. A világ beszűkül, karnyújtásnyi távolságon kívül minden elérhetetlenné, ennélfogva feleslegessé válik. Önként vállalt remeteség ez, célirányos, meditatív elfordulás mindentől és mindenkitől. Ami a lapokon van, az a mindenség. Az abszolút igazság, melyet akkor és ott feltétel nélkül elfogadsz. A kételkedő én, mely a tapasztalás felhúzta szűrőkön át desztillálja le magának az élet kvintesszenciáját, az ajtón kívül rekedt. Majd később eljön az ő ideje is. Addig viszont, amíg a tiszta, gyermeki nyitottság már soha vissza nem térő pszeudo-állapotában lebegek, minden az újdonság varázsával hat. Nem kell megütköztetni az új gondolatokat a régi, bebetonozott meggyőződések támoszlopai közt húzódó acélhálóval, hisz ilyenkor nincsenek oszlopok, és nincsen háló sem, így az olvasás akadálytalanul, magától értetődő ritmusban zajlik. És amikor az utolsó oldallal is végzek, a lelkem a céltalanság feneketlen szakadéka felett billegve azt kérdezi magától: ...és most mi lesz? Aztán rájön, hogy a falakon túl is folytatódik a világ, és a törülköző után nyúlok.
(Let the CGI be with you!)

Na jó, valószínűleg nem a random bevezetőm miatt vagy itt, kedves olvasó, szóval térjünk rá a Warcraft film kritikájára. Warcraft: A kezdetek, hogy pontosak legyünk. Nem a Warcraft univerzumnak, vagy a World of Warcraft-nak a kezdete: helyette a készítők úgy döntöttek, hogy többé-kevésbé hűen dolgozzák fel az első RTS történetét. Nos, a film 2016-ban került a mozikba, és már minden magára valamit is adó Blizzard fan összeszorított combokkal és nedves... törlőkendőkkel várta az első igazi élőszereplős MMO film eljövetelét, ami technikailag nem valósult meg, de... khm, szóval... elkezdtünk arrafelé haladni. Amennyire a saját ismerősi körömből tudom, viszonylag magasak voltak az elvárások. Ami engem illet, khm... mondjuk úgy, hogy nem számítottam egy kiemelkedő filmművészeti alkotásra, és nagyjából igazam is lett, ugyanis a Warcraft film egy tökéletesen középszerű, sótlan iparosmunka lett. Mielőtt azonban a nagy rajongásukban igénytelenné vált fanok elkezdenének életnagyságú Arthas figurákkal, Barcraft-ból elemelt életerő italokkal, és vacak ripoff regényekkel megdobálni, hadd járjam körül kicsit a dolgot!
(Zöld kapu a kékek világába. A harc elkerülhetetlen...)

Nézzük először a történetet, lehetőség szerint röviden. Igaz, hogy nagy vonalakban megegyezik az alapul szolgáló játék sztorijával, így nincs értelme nagyon boncolgatni, de azért ejtsünk róla pár szót, shall we? Szóval, Azeroth földjén béke és nyugalom honol (annak ellenére, hogy az embereknek gyanúsan nagy a hadserege...), fajai közt látszólag teljes az egyetértés, de egyszer csak megnyílik az indokolatlanul hatalmasra épített Dark Portal, melyen át az orkok Draenor földjéről Gul'dan vezetésével elkezdenek bevándorolni Eur... mármint a jóságba. A világuk haldoklik (még az ég is zöld, ami sosem jó jel...), szükségük van meleg takaróra és egy kis svájci frank alapú személyi kölcsönre, ezért hozzálátnak, hogy felgyújtsák és kifosszák az emberek lakta falvakat, foglyokat ejtenek, meg ilyenek, de mivel mint később kiderül, az orkok minden életvezetési problémájukat háborúskodással oldják meg, ezt betudhatjuk a kultúrák közti különbségnek. Ahogy a híres mondás is tartja: nem kerítéseket kell építeni, hanem Dark Portalokat. Miközben délen a démoni mágia által hajtott horda darabokra verik a feudális rendszert, Azeroth népei összeülnek Brüsszelben, hogy megoldást találjanak a kialakult helyzetre. Felmerül a kvótarendszer, a kitelepítés, egyes radikálisok még a közös haderő bevetését is szorgalmazzák, de mivel az nem lenne túl humánus, gyorsan rasszistának bélyegzik és kiküldik őket a teremből, majd megegyeznek, hogy a következő évi konferencián talán foglalkoznak az üggyel. Tehát Azeroth népei elhatározták, hogy homokba dugják a fejüket, így a krízis megoldásának teljes terhe az ütközőállamra, vagyis az emberek birodalmára szakadt.
(-Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim... nagy szarban vagyunk.)

A film több fontos szereplőt is felvonultat nekünk, mindenki válogathat kedvére, hogy kivel akar azonosulni, már ha akar egyáltalán valakivel. Itt van elsősorban Gul'dan, aki egy pszichopata állat. Őt hagyjuk is, senki sem szereti. Ellenben Stormwind királyát (én nem szavaztam rá...), Llane Wrynn-t (Dominic Cooper) mindenki bírja, bár olyan feje van, hogy már első ránézésre is a Trónok harca egyik fő intrikusának tűnik, de mivel nincs kit elárulnia, ennek nem sok értelme van. Medivh szerepében Ben Foster-t köszönthetjük... nos, ha Medivh-et úgy képzelted el, mint egy meth-függőt a Breaking Bad-ből, akkor nagyjából azt kapod, amit vártál. Mivel mágus (és őrző, jelentsen ez akármit...), ezért nagyon misztikus alak, a legváratlanabb helyzetekben képes fel- és eltűnni, nem ad egyenes választ semmilyen kérdésre, és egyértelműen nem ő kavarja a fekáliát a háttérben! Aztán ott van Khadgar (Ben Schnetzer), a wannabe őrző mágustanonc. Ő is képes kék CGI fényeket idézni, teleportálgatni, és ennek tetejében egy borzaszóan vicces karakter, tehát jobb esetben unatkozni, rosszabb esetben feszengeni fogunk az idióta és erőltetett poénjain. Kvázi főszerepben Anduin Lothar-t (Travis Fimmel) láthatjuk, aki a Vikingek óta még nagyobb szakállat eresztett, és van egy fia is, de sajnos elég hamar ledarálják. Mindegy, úgysem volt semmi szerepe. Lothar kb. megfeleltethető Ted-nek az Így jártam anyátokkal-ból, hiszen tökéletesen semleges pH értékű hős, akiben az átlag néző is magára ismerhet tiszta, önzetlen emberi érzéseiben: Lothar a becsület, a bátorság, a hűség és a hazaszeretet egyszerű embere, aki egyúttal racionális, nem billen át a fanatizmusba, így képes például tárgyalni a Gul'Dan fennhatóságát megkérdőjelező törzsfőnökkel, Durotannal (Nem teljesen mindegy, ki játssza? Csak egy büdös ork...). Akad még egy félvér csaj is, Garona (Paula Patton), aki miközben gyilkolták az ártatlan embereket a falvakban, perfektül megtanulta a helyi nyelvet. Mondjuk azt érdekes lenne tudni, hogy ilyen körülmények között miért tudott többet magára szedni annál, hogy "Kérem itt írja alá a regisztrációs űrlapot!", "Ne az arcomat, csak az arcomat ne!", "Ne ölj meg, kérlek!" és "Aaargh", de ezt fedje csak jótékony balladai homály.
(Én is akarok egy ilyen hordás korinthoszi oszlop tetoválást.)

Szóval miután Lothar és random katonákból álló osztaga megütközik az orkok első felderítő csapatával, elfogják Garonát, a király elé viszik, kihallgatják, könnyen átállítják, és Khadgarral közösen elindulnak megmenteni a világot. Mondjuk. Tehát megbeszélnek egy találkozót Durotan csapatával egy kanyonban, ahol bármikor bárki bárkin rajtaüthet. Ez meg is történik, így nem sikerül a hordán belüli ellenállást koordinálni az emberek törekvéseivel. Rövidesen démonmágiától fertőzött orkok kezdenek a Tremors filmeket idéző módon előugrálni a földből, és pillanatokon belül mindenki üvölt, megy a kardozás, meg a baltázás, Medivh pedig a kanyonfal tetején igyekszik felidézni a drogbarlangok és ópiumfürdők előtti napokat, amikor még tudott falként tökéletesen funkcionáló, hatalmas CGI villámokat idézni. Végül összekaparja az agysejtjeit, elsüti a világ leglassabban betöltődő mágiáját, és ezzel nagyjából elválasztja egymástól a harcoló feleket, kivéve Lothar fiát és pár névtelen Fonzie-t, akiket gyorsan bele is kapálnak a földbe. Lothar természetesen szétcsúszik, ami tökéletes alkalom egy romantikus (és kissé bizarr) összeborulásra Garonával. Röpködés futkározást követ, intrika intrika hátán: az áruló ork törzset Gul'dan lemészároltatja, Medivh-ről kiderül, hogy zöld alienvér folyik az ereiben, Garona egyre több páncélt vesz magára, Dominic Cooper pedig továbbra is Pilátusnak képzeli magát (,,mi a neved, ohk?"), szóval nagyon mozgalmas a cselekmény. Gul'dan nagyban készül, hogy áthozza a kapu előtt azóta is üvöltöző népe maradékát a túloldalra, az emberek végre kitalálják, hogy ideje lenne kiküldeni pár katonát, és lekaszabolni a migr... betolakodókat, közben Lothar-ék a végső csatára készülnek. Minden egy hatalmas, végső klimax felé halad.
(-Imádom a reggeli napalm szagát!)

De a Warcraft film megmarad annak, ami eddig is volt: inkoherens jelenetekből összetákolt, pitiáner futószalagmunkának. Az utolsó (és tulajdonképpen az első) ütközet elkapkodott, kisstílű és még csak nem is látványos. Nem számítottam olyan epikus és monumentális jelenetekre, mint mondjuk a Gyűrűk ura esetében, de azért egy, (kvázi) az egész világ sorsát eldöntő csata ne pár száz, hanem pár ezer statiszta között játszódjon le. De talán nem is a számokkal volt a legnagyobb baj. A végjáték lapos volt, nem éreztem azt, hogy itt most valami fontos, valami érdekes zajlik. Hogy is mondjam... nem ütött, és nem is akart ütni.
Kapunk egy dramaturgiailag teljesen felesleges párbajt is Durotan és Gul'dan között, hisz az ilyen sorsszerű leszámolások elkerülhetetlenek. Kettejük homoerotikus viadalát a híres okrokmok(gor) (amit nagyjából úgy fordíthatunk, hogy: egymás arcát ütjük, míg a többiek üvöltenek) szabályai szerint kellett lejátszani. Természetesen mivel Gul'dan egy gonosz rohadék (és mellesleg vagy 300 éves...), ezért elsősorban nem az egyébként látványos izmaira, hanem a lélek kiszívós mozdulatára hagyatkozik, ami ugye csalás. Ezt egy random ork be is kiabálja, és a tömeg kész is lenne lecsapni a fel-től szétszteroidozott warlock fejét, de valamiért inkább megvárják, hogy Gul'dan megölje Durotant, aztán hőbörögnek kicsit, és nem csinálnak semmit. Így Gul'dan, demonstrálandó a hatalmát, az egyik alvezérét (azt, aki gerincre vágta Lothar fiát... nyilván) átalakítja valami szuper mutáns orkká, ami még talán fontos lehet a későbbiekben. Ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy az lesz.
(-Nyugi, már 10-es OT szintű El Ron vagyok!)

Oh, ha már szóba került a fel: nem lehetett volna valamit kezdeni ezzel a névvel? Nem is tudom, adni neki valami baljós hangsúlyt, egy kis méltóságot, hogy elhiggyük, tényleg valami nagy, gonosz, és mellesleg titkos démonmágiáról beszélünk. Mert a filmben úgy dobálóznak vele, mintha ez teljesen evidens lenne mindenkinek. Mármint nem csak nekünk, de MINDEN random orknak és embernek is. Na mindegy. Szóval miközben Garona és Llane Wrynn egy pár gyalogossal együtt megrohamozza a Dark Portal előtt táborozó békés menekülteket, Khadgar és Lothar Medivh-et veszik célba, aki valamikor két jelenet között hűséget esküdött a Norbi-update-nek, és csak diabetikus démonkocsonyát evett, amitől kissé elcsoffadt, de legalább szálkás lett. Azt hihetnénk, hogy viszonylag gyorsan ki lehet nyírni a világ legnagyobb mágusát, aki ráadásul még meg is erősödött, de... na jó, ha ezt hinnénk, akkor igazunk lenne. Oké, Medivh megpróbál ravaszkodni azzal, hogy feléleszt egy hatalmas art-deco gyurmaembert, de ennek ellenére (vagy épp ezért) elég hamar kilapítják. Persze a halála előtt megjavul, mert miért ne, és segít bezárni a portált (illetve átirányítani Stormwindbe, hogy az a 3-5 elrabolt civil hazajuthasson, ami megint csak baromira fontos egy sorsdöntő csata közepén) így a másik jelenetben az emberek győzelmet aratnak, de aztán tisztázatlan körülmények között valahogy mégis veszítenek. A király megöleti magát Garonával, hogy a zöldségek visszafogadják maguk közé (tekintve az értelmi képességeiket, ez egy találó szójáték...), Lothar pedig gyorsan odagriffezik, mert... mert. És ha már ott van, felszedi a király testét, felfedezi Garona...árulását, és el is röppenne, de az időközben érthetetlenül elszaporodott orkok (gondolom az égen repkedő hatalmas kéz új gruntokat gyártott a barakkban) nem engedik. Szóval a szupermutáns, hogy kifacsarjon némi dicsőséget a helyzetből, kihívja egy okrokmok(gor)-ra Lothart, és aki epikus PvP-t, vagy valami dramaturgiai tetőpontot remél, az csalódni fog, ugyanis Lothar egy csapással leteríti az ellenfelét, aztán angolosan távozik, Gul'dan rikácsolása ellenére. Sieg Fel!
(,,A nagy hatalom nagy felelősséggel jár, Luke!'' /Gandalf/)

Ezután minden szereplő külön-külön és egyben is ráeszmél, hogy ez még csak a filmsorozat első része volt, és lesz még legalább 4-5 folytatás, de ez teljesen lényegtelen, mert a revelációjukat elnyomja az indokolatlanul megjelenő Warcraft felirat és a stáblista.
Nos, ez kicsit több volt, mint pár szó. Nem akartam ilyen hosszúra elnyújtani a sztori ismertetését, csak éreztetni akartam azt, amire most ki akarok térni: hogy a film mennyire nem volt homogén. Szétdarabolt, sorban egymás mellé rakott jelenetek laza szövedékét láthattuk, melyben szerintem még a szereplőknek sem volt teljesen világos, hogy mit miért csinálnak. Két kezemen meg tudom számolni, hogy hány helyszínt láthattunk, és mindegyiket hívópontokhoz rendelték: szoba, terem, csarnok, nagy belmagasságú könyvtár, börtön... végig az volt az érzésem, hogy a film szereplői szűk díszletek között futkároznak. És ami a legrosszabb, akkor is ezt éreztem, amikor elvileg a szabadban voltak. CGI távlatok valamiért nagyon sík felületnek ható háttere előtt meghúzódó festett hungarocellsziklák, műfű, műanyag páncélokba öltözött emberek, gumiorkok... az egész élettelen volt, halott, és hamis. Nem tudom, hogy ez a jelmez- és díszlettervezők, a speciális effektesek vagy a maszkmesterek hibája, esetleg közös produktumuk, de nem voltam képes bevonódni a történetbe, mert a látványvilág egy pillanatig sem tudta velem elhitetni, hogy amit látok, az bármilyen kapcsolatban lenne a valósággal, mert az már elég hamar kiderült, hogy a Warcraft lényegével csak köszönőviszonyban van. Annyira kiábrándító, amikor meglátod a szereplőket olyan felszerelésben és olyan fegyverekkel mászkálni, melyek a kínai filmgyártás legsötétebb pillanatait idézik vissza (bökj bárhová az ezredforduló után...), és képesek mindezt előadni olyan komolysággal, ami már a szemtelenség határát súrolja.
(Műanyag páncélzat: 100% védelmet ad a villámsebzés ellen.)

A helyszínekről ordít, hogy mesterségesek és 95%-ban rusnya CGI-ból állnak, de még csak nem is felismerhetőek. Jó, persze, Stormwind, Ironforge, Lakeshire, meg Stonewatch keep belőhető azoknak, akik játszottak már a Warcraft játékokkal, de egyébként sablon erdőket, mezőket, sziklás vidékeket kapunk. Ha nem dobálóztak volna ismerős nevekkel, nézhettem volna BÁRMILYEN fantasy-t, mert a film kb. ennyiben hajazott a Warcraft világára. A WoW flórája és faunája annyira gazdag, annyi érdekes lényt rejt, hogy a fejemet fogtam, amikor ebből csak egy szem murlockot, meg azt a griffet tudta felvonultatni, ami nélkülözhetetlen volt az utazáshoz. Abba már bele se megyek, hogy a karakterek úgy rohangálnak össze-vissza, mintha a világ nem lenne nagyobb pár négyzetkilométernél (Például hőseink képesek voltak a Durotannal való délutáni megbeszélés után visszamenni a királyhoz, konzultálni a kanyonban való találkozóról, és időben odaérni úgy, hogy közben mennyi idő is telhetett el? 1-2 óra?). És abba már tényleg nem megyek bele, hogy Dalaran abban az időben, amikor a történet játszódott, marhára nem egy felhők között repkedő Disney-palota volt, de az ilyen jellegű támadási felületeket meghagyom azoknak a WoW-os előélettel rendelkező kollégáknak, akik nálam jobban elmélyültek a világ történelmében.
(Ezt lehet, hogy át kéne gondolni még egyszer...)

Visszatérve az eredeti témánkhoz, egy olyan látványfilmnél, mint amilyen a Warcraft: A kezdetek, nem szabadna pont a látványvilágnak ennyire mocskosul illúziórombolónak lennie. Ez a cím elsősorban a rajongóknak készült, nekik viszont túl kevés csontot dobtak a készítők. Nem mintha a Blizzard játékával most ismerkedők többet kaptak volna: ők egy korrekt, de középszerű mesefilmet láthattak, ami nemhogy az MMO kipróbálására, de a folytatások megtekintésére sem ösztönöz túlságosan. 
Ami a karaktereket illeti, sablonosak voltak, de ez érthető is, ha figyelembe vesszük, hogy a forgatókönyv igyekezett inkább a sztorira helyezni a hangsúlyt. Látszólag sok minden történt, sok lore-t próbáltak beletömködni a jelenetekbe, de valójában ezt is csak alibiből tették, és amiatt nem érte el a kellő hatást. A szereplők csak statiszták voltak ahhoz, hogy bemutassák a Warcraft világát és az ork-ember konfliktus kezdetét, ami rendben lenne, ha sikerült volna globálissá tenni ezt az egész szituációt. Mert még ha nem is monumentális a film, akkor sejtesse egy későbbi, nagy kataklizma eljövetelét, de ez egyáltalán nem valósult meg (és nem, egy benyögés a film végén édeskevés...). Még azt sem sikerült megmutatni, ami elvileg a film időtartama alatt történt: egész zászlóaljak pusztultak el a fronton, melyről csak beszéltek a szereplők egy asztal körül ülve, bábukat pakolgatva a stilizált, hexagonális domborzati térképen. A falvakban az orkok halomra ölték és tömegesen fogták el az embereket, és mi ebből nem láttunk semmit, mert egyrészt korhatáros volt a film, másrészt meg sokkal fontosabb volt azt bemutatni, hogy... pontosan mit is?
(Camelot! Camelot! Á, csak egy makett...)

Mert nem kaptunk kidolgozott karaktereket, nem kaptunk jól lefestett világot, nem kaptunk érdekes történetet, és pláne nem kaptunk látványos csatákat. Akkor mégis mire ment el a két órás játékidő? A nyögvenyelős próbálkozásra, hogy életet leheljenek egy MMORPG-be, amit a játékosok tesznek interaktívvá és érdekessé a saját munkájukkal, tapasztalásukkal, és a maguk által írt kalandokkal. Nem a CGI tájakról készített nagytotálok, nem a sablon erdőségek, nem a gumi-akciófigurákra és kínai filmes alakokra hasonlító statiszták, vagy a történet miatt volt annyira jó annak idején a Warcraft világa, hanem azért, amit mi beleinvesztáltunk. Pénz, időt, és igyekezetet. Tedd a szívedre a kezed, és áruld el nekem: hányszor olvastad végig a küldetések leírását? Hányszor hallgattad meg az NPC-k szövegelését? Hány könyvet olvastál el valamelyik főváros könyvtárában csak azért, hogy többet megtudj Azeroth történelméről?
A készítők nem vették figyelembe, hogy amikor a Warcraft: Orcs & Humans22 évvel ezelőtt a boltokba került, a Warcraft univerzum még nem volt olyan kiterjedt, mint amilyenné az utána következő két évtized produktumai tették. Akkoriban az egész annyiból állt, hogy jöttek ezek a nagydarab zöld rohadékok, és elkezdték egymást öldökölni az emberekkel. Aztán ahogy múltak az évek és a kiegészítők, ezek mögé az események mögé is toldottak előzményeket, de a lényegét nem tudták, és nem is lehet megváltoztatni: War, és craft. A játék ennyit vállalt, és ennyit tökéletesen képes is volt hozni, azon túl persze, hogy játékmenetében korszakalkotó volt a maga idejében. 
(Az csudálatos sündisznóembör...)

A Warcraft: A kezdetek alapkoncepciója is hibás: nem lehet méltó filmet csinálni egy RTS-ből a későbbi MMORPG tükrében, és az a formula, amit a készítők követtek, teljesen ellehetetlenítette, hogy valami értékelhető jöhessen létre. Eleve, még szükség lesz legalább egy filmre, hogy elérkezzünk oda a történetben, ami már érdekel is minket. Ez csak egy bevezető volt, és mint ilyen, szükségszerűen gyenge kellett, hogy legyen, de még azt is alul tudta múlni az elvárásokat. A világot rettentően vázlatosan ismerhettük csak meg (Stormwind = trónterem, és barakk; Gondshire = egy kocsma; Ironforge = némi láva a háttérben és pár üllő; Dalaran = pár folyosó meg egy fekete kocka...stb), a karaktereket meg sem akarom ismerni, annyira kétdimenziósak, a sztori pedig bár adott volt, így is sikerült elnagyoltan és hézagosan bemutatni. Akárhová nézek, mindenhol csak helykitöltő kamutartalmat és alibi megoldásokat látok. Iparosmunkát, és semmi kreativitást. Öncélú és hatásvadász momentumokat, amik "jók lesznek majd a trailerbe"-alapon kaptak helyet a filmben, mint például Lothar-nak az a megmozdulása. amikor szükségtelen kockázatot vállalva levetődik egy torony tetejéről, és úgy ugrik fel a griff hátára, mert nincs fölös 30 másodperce rendesen felülni rá. Megmutatják nekünk a szédítő távlatokat, a fővárosokat, csak hogy megdobbanjon a szívünk az ismerős látvány miatt, aztán elsüllyesztenek minket sikátorokban, börtönökben, zárt és jellegtelen szobákban. Elővezetik a csatákat, de nem mutatják meg őket. Ezt úgy hívják, hogy mézesmadzag...
(Jó lesz... jó, régimódi összamerikai muri.)

Nem hinném, hogy túlságosan mellélövök, ha azt mondom: a Warcraft név itt csak egy brand volt, egy hasznos kis hívószó, amivel a moziba lehet csalni a rajongókat. Profitmaximalizálás... meg tudom érteni, de nem vagyok hajlandó elfogadni. Mert a Blizzard játéka még akkor is többet érdemel ennél az érdektelen, langyos feldolgozásnál, ha csak egy MMORPG. A rajongók miatt. Amiatt az x millió felhasználó, vagyis potenciális néző miatt. Azért, mert garantált volt a siker, adott volt a magas bevétel, senki nem kockáztatott semmit ezzel a projekttel. Nem arra volt szükség, hogy egy olyan filmet csináljanak, ami mindenkinek nagyjából megfelel, hisz már az is nagy dolog volt, hogy egyáltalán a mozikba kerülhetett egy ilyen jellegű alkotás. A közönség egy Warcraft filmre számított, és erre kaptunk egy műanyagszagú tucatfantasy-t. Hajlandó lennék sok mindent elnézni neki, a logikátlanságokat, a semmilyen szereplőket, de még a made in China látványvilágot is, ha vállalt volna valamit, ha rá lehetne mutatni bármire, amibe a készítők beletették volna a szívüket. Sajnos itt csak a beleinvesztált tőkét látom. A War kis jóindulattal megvolt, de a Craft hiányzott. Költség: 160.000.000$ , Bevétel: 430.000.000$ . Gratulálok. A befektetés megtérült...

4/10

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése