Mortdecai (Filmkritika)

Nehezemre esik elhinni, hogy a lovagiasság és az úriember világ fénykorában voltak olyan gáláns idióták, akik egy pocsolyát látva leterítették a kabátjukat, hogy a szívük hölgye azon kelve át szárazon megúszhassa a veszélyes szituációt. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy ilyen szintű értelmetlenség létezhetett. Mert azt még meg tudom érteni, ha egy férfi feláldozza az életét a szerelméért, párbajra hív valakit, hogy megvédje annak becsületét, vagy akár évtizedeket várjon hűségben, hogy újra találkozhasson a választottjával. Furcsa, romantikus és kissé idejétmúlt dolgok, de ezekbe a helyzetekbe még bele tudok helyezkedni. Viszont a kabát leterítős baromságon nem találok fogást...

Sokat gondolkodtam a dolgon, és azt hiszem, a problémát (mely most kivételesen a mai kritikám témájához is kapcsolódik kissé) csak úgy tudjuk értelmezni, ha két részre bontjuk. (A nőket, és hogy nekik miért imponálnak az ilyen apróságok, hagyjuk ki a dologból. Bár érdekes lenne azt is körüljárni, hogy miért alakult ki a szokás, miszerint halott és haldokló növényeket adunk nekik...) Először is: miért baj az, ha egy cipő (pláne, ha egy cipő talpa) koszos lesz? Emlékszem, ez a dilemma már úgy 10 évvel ezelőtt is felmerült egy barátommal folytatott beszélgetés során. Hát nem azért találták ki őseink a cipőt, hogy megóvják a lábukat a kosztól, undok mocsoktól, a szúrós kövektől, ágaktól, tövisektől? A cipő azért van, hogy a lábunk helyett kopjon, sérüljön, és koszolódjon. Milyen abszurd dolog óvni a cipőt a kosztól? Értem én, hogy valamilyen szinten meghosszabbítod a lábbeli élettartamát azáltal, hogy úgymond óvatosan jársz vele, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a cipő előbb esik elemeire valamilyen gyártási defektus vagy az alapanyagok silánysága miatt, mintsem a természetes kopás és rongálódás következtében. Amióta az eszemet tudom, én mindig is meggyőződésesen használtam és használtam el a cipőimet. Ha volt egy pocsolya az utamban, akkor már csak azért is beleléptem. Ez elvi kérdés. És még így is előbb adta meg magát a varrás, mintsem hogy a talpon lévő barázdák eltűntek volna. Így megy ez. Tehát röviden összefoglalva az eddigieket: hacsak nem egy selyemből készült, aranyszállal és pókfonállal hímzett Disney topánkát hordasz, teljesen felesleges olyan jelentéktelen apróságokon aggodalmaskodnod, mint a tócsák.

Másodszor (és talán ez a fontosabb): miért van szüksége az adott férfinak arra, hogy a szeretetét ilyen módon mutassa ki? Azt ugye elfogadhatjuk, hogy a pocsolya önmagában nem jelent fenyegetést senkire. Nem rejt méteres árkokat, nem fogja egy sáros cuppanással magába szívni a hölgy lábát, és tőből leszakítani azt (bár kétlem, hogy az ilyen veszélyek ellen egy vékonyka szövet védelmet nyújtana...). Maga a tócsa ártalmatlan. Miért akkor ez a nagy elővigyázatosság? Valószínűleg az úriembernek azért kellett ilyen kis tétű, de látványosan értelmetlen tettekkel demóznia a vonzalmát, mert ő bizony köszöni szépen, nem akar párbajozni, nem akar meghalni, és nem akar éveken át nélkülözni a szerelemért. Egy összevizezett dzseki azért mégis vállalhatóbb áldozat, mint egy átlőtt tüdő. Ő beéri a kinyitott ajtók, az átengedett helyek, a kabáttal leterített pocsolyák ártalmatlan udvariaskodásával.  Nem akarja túljátszani ezt az egészet. Ő az a fajta ember, aki ellavírozik a gyáva és a bátor között. Míg a hősök lyukakat lőnek egymás mellkasába, és távoli földekről írnak szerelmes verseket rozsdából, koromból és vérből kevert tintával, addig ő megelégszik a leterített kabátok vállalható, biztonságos és kis erőfeszítést igénylő lovagiasságával. Rohadtul nem érdekli őt a hölgy cipője. Ha érdekelné, akkor az egész utcát le kéne burkolnia kabátokkal. Nem... a pocsolyára leterített kabát a józan ész kompromisszuma. Álszent kompromisszum, de ameddig kiold egy-két gombot a szépasszony blúzán, addig érzésem szerint nem sokan fognak akadékoskodni emiatt. Viszont van egy javaslatom, hová lehetne ezt továbbfejleszteni: tépőzárral ragasszunk kedvesünk lábára kabátból kivágott, talpformájú kabátdarabokat! Ennél praktikusabb lovagiasságot el sem tudok képzelni.
(Bajusz kapitány és a holnap bukása.)

Nos... azt hiszem ideje, hogy szót ejtsek a Mortdecai c. 2015-ös amerikai vígjátékról. A filmet David Koepp (Hetedik érzék, Titkos ablak, Fék nélkül) rendezte, aki leginkább forgatókönyvíróként lehet ismert. Olyan illusztris darabok fűződnek a nevéhez, mint például a Zathura, a 2002-es Pókember, vagy a Jurassic Park. Mint láthatjuk, Koepp úr nem nagyon tért le a közönségfilmek aszfaltozott sugárútjáról. Mondanom sem kell, eszembe se jutott volna megnézni a legújabb filmjét, ha történetesen nincs benne Johnny Depp. Emlékszem, nem is olyan régen még kérdéses volt, hogy vajon Johnny Depp, vagy Leonardo DiCaprio lesz-e a nagyobb színész. Aztán DiCaprio sorra kapta az Oscar-esélyes szerepeket, míg Depp elvegetált Tim Burton puha, meleg ölén Helena Bonham Carter társaságában, és kiesett Hollywood kegyeiből. Ma már egyértelmű, hogy DiCaprio helyet kapott a halhatatlanok között, míg Depp... ő bohóckodhat kalózként a gyerekeknek. Ettől függetlenül én még mindig kedvelem őt, és úgy érzem, hogy nem kapja meg a lehetőséget a bizonyításra. A Mortdecai-tól nem reméltem sokat. Inkább szolidaritásból, mintsem konkrét érdeklődésből ültem le megnézni. Ó egek, micsoda szörnyű hiba volt! 
(-Ewan, Ewan... miért nem barátként jöttél hozzám?)

Legszívesebben átugranám a nem túl eredeti történet ismertetését, és rátérnék, hogy miért volt ez a 2015-ös felhozatal egyik legrosszabb filmje. De ne szaladjunk ennyire előre.
Charles Mortdecai (Johnny Depp) egy műkincskereskedő, aki Jock (Paul Bettany) nevű segítőjével az oldalán veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe bonyolódva igyekszik gyarapítani a vagyonát, és megtartani a manipulatív és lélektelen nejét, Johannát (Gwyneth Paltrow), akit az angol titkosszolgálat embere, Martland felügyelő (Ewan McGregor) ostromol tüzes érzelmeivel. Filmünk ideje alatt hősünk épp pénz szűkében van, ezért kénytelen elfogadni egy elveszettnek hitt festmény felkutatására szóló felkérést, mely azon túl, hogy önmagában is borzasztóan értékes, (elvileg) a hátoldalán őrzi a nácik aranyához szóló titkos kódot és... szóval a lényeg, hogy komoly összegekről van szó. Ez természetesen magához vonz mindenféle orosz maffiózókat, nemzetközi terroristákat (szerencsétlen Ulrich Thomsen, maradt volna Dániában...), és Jeff Goldblum-ot. Mindez arra hivatott, hogy egy hatalmas, komikus ide-oda futkosásos hajszát generáljon, melynek centrumában nyilván Mortdecai áll, aki valami furcsa, englishman-karikatúra freak akarna lenni. Az ő ártatlan bénázása, életképtelensége és persze Jock szisztematikus leaMORTizálása (kezdek én is lesüllyedni a film színvonalára) jelenti a sztori fő humorforrását, és talán nem árulok el nagy titkot, hogy ez rohadtul nem működik. Mint az sejthető, egy csomó intrika, tipikus táska csereberélős burleszk szitkom szarság után Mortdecai megszerzi a képet, rendezi az anyagi helyzetét, kibékül a feleségével, és sikerül még a szolgájával is egy harmonikusabb kapcsolatot kiépítenie. A gazfickók annak rendje és módja szerint megbűnhődnek, Jeff Goldblum meghal, Ewan McGregor hoppon marad, szóval teljes lesz a happy end
(Csöcsi... csöcsörész!)

Azt hiszem a sztori nem is érdemel több szót. Akik szeretik ezt a műfajt, azok... khm. Valószínűleg még nekik sem fog tetszeni a film. Mert a Mortdecai pont ott bukik meg a leginkább, ahol a legkevésbé várnád. Az egyetlen biztosnak tűnő tartóoszlop billen ki és csapódik nagy robajjal a földnek: Johnny Depp. A színészi játéka annyira modoros és ripacskodó volt, annyira túltolta ezt a wannabe angol úriemberséget, hogy szabályosan kiég tőle a celluloid. Nem hittem volna, hogy eljön az a pillanat, amikor azt kívánom, bárcsak vágnák ki Depp jeleneteit egy filmből, de itt konkrétan ez volt a helyzet. Hiába tudom, hogy ez nem az ő hibája, és inkább a vacak forgatókönyvet meg a tehetségtelen rendezőt kéne pellengérre állítanom, mégis... képtelen vagyok túllátni Mortdecai-on. Mert mint címadó karakter, annyira a centrumban van, annyira a képünkbe tolták, hogy egyszerűen megkerülhetetlen. Mortdecai egy modoros pózokból és udvarias külsőségekből felépített humortalan, üres, irritáló karakter. Azonosulhatatlan műanyagfigura, akit valami undorítóan nyálkás, ragadós negédesség leng körül, valami nagyon rossz értelemben vett feminin máz, ami belőlem nem tud mást kiváltani, csak zsigeri szintű viszolygást. Nem azzal van a baj, hogy a karakter kissé... langyin viselkedik. Nem is azzal, hogy annyira erőltetetten próbálta a rendező rajta keresztül kifigurázni az angol eleganciát. Még csak nem is Depp hátborzongató, förtelmes arcmimikájával. Az a baj, hogy a póz, a pátosz, az izzadtságszagú igyekezettel tolt szerep mögött nincs semmi. Csak vákuum. Mélységes mély, néma üresség. Olyan, mintha egy robot, aki megfigyelte az emberek viselkedését, megpróbálna embert játszani, de mivel képtelen a testbeszéd és a gesztusok mögé érzelmeket hazudni, ezért az egész lénye valami nagyon hamis, nagyon bizarr, és nagyon mesterkélt lesz. 
(This bathtube is not Depp enough!)

És ez a talmi figura ott mozog a vásznon, mint valami animált hulla, dróton rángatott báb, aminek az porcelán ajkait rugók és fogaskerekek precíz munkája húzza mosolyra, és én nem tudok nem arra gondolni, hogy itt az Anomalisa ellenpólusát láthatjuk: egy élő személyt, ami egy pillanatra sem tudja magáról elhitetni, hogy valóságos. Ez túlmutat a műfaj keretein, és valószínűleg ahhoz lehet köze, hogy Depp nem volt képes belehelyezkedni a karakterébe. De hogy is tudott volna? A forgatókönyv fogta a gentleman's code-ot, az angol úri szféra nüanszokkal és finomsággal teli világát, és vásári majomparádévá aljasította azt. És nem tudom eléggé kiemelni, hogy a végeredmény mennyire nem vicces. Nem várok el én önfeledt kacagást, patakzó könnyeket, sajgó rekeszizmokat, meg székről való leborulást. Nem kell a humornak feltétlenül intelligensnek lennie, utalnia, kikacsintgatnia más művekre, a vicceknek még csak fel sem kell épülniük, lehetnek teljesen váratlanok, vagy akár obszcénok és sértőek is. De ha már le kell mennünk a szarós/fingós poénok szintjére, akkor basszus... legalább kapjunk szórakoztató szarós/fingós poénokat!
 (-Jézusom... hol a francba rontottam el a karrieremet?)

Viszont nekünk itt azon kellene mulatnunk, hogy Mortdecai állandóan a bajuszát buzerálja, Jock percenként lesérül (vagy meghág valami nőcskét), Ewan McGregor-t pedig rendre hülyére veszi az a szőke céda. Nemhogy nevetnem, de még egy mosolyt elmorzsolnom sem sikerült a film alatt. Égett az arcom a szégyentől. Úgy éreztem, bocsánatot kell kérnem valakitől, mert közvetve én is részt veszek ebben a gyalázatban. Mert az, ami a vásznon film címén folyik, az alig több egy rossz viccnél. Depp ripacskodását nem tudta ellensúlyozni a többi színész amúgy elfogadható játéka, mert értelemszerűen Mortdecai, mint címadó karakter annyira túl volt reprezentálva, hogy gyakorlatilag minden, még maga a sztori is csak másodhegedűse lehetett a főszereplő egyszemélyes stand-up előadásának. Legalább a narrációt valaki más végezte volna! De nem... és persze az is ugyan olyan sótlanra sikeredett, mint maga a karakter...
A történet ilyen körülmények között hamar elérdektelenedett. Egyáltalán nem tudott érdekelni, hogy épp kinél van a festmény, ki mit kavar a háttérben, ki kit vert át, mert titokban azon szurkoltam, hogy akárcsak Dumas Monte-Cristo grófja regényfolyamának befejezésében, most is üljön fel minden fontosabb szereplő egy hajóra, és süllyedjen el valahol az óceán közepén. Persze itt repülővel utaztak egy papír zsebkendő méretű stilizált térképen, ahol minden város karnyújtásnyira van egymástól, szóval talán érdemesebb lett volna inkább valami légikatasztrófáért imádkoznom a Repülő Spagettiszörnyhöz. 
 (Jock arckifejezése nagyjából lefesti a filmmel kapcsolatos érzéseimet...)

Persze ha az ember igyekszik, találhat magának azonosulható karaktereket. Ott van például Romanov (Ulrich Thomsen), aki eltökélte, hogy valami, valami, világforradalom, valami...stb. Nem is ez a lényeg. Hanem hogy céljai elérése érdekében meg akarja ölni Mortdecai-t, és ez egy nagyon pozitív tulajdonság, valljuk be. Persze tudni lehet, hogy nem járhat sikerrel, hiszen csak egy ostoba idealista, aki valami random latin csajtól eltekintve egyedül harcol a proletariátusért, szóval röhejes egy figura. A neve ellenére valószínűleg Fidel Castro és Che Guevara képzeletbeli köpenye alól bújt elő, és nagyjából annyira komolyan vehető, mint az internacionális orosz maffiózók, akik úgy hárman vannak, és kb. ennyi agysejten osztoznak. Valószínűleg csecsemőként falhoz csapkodták őket, vagy éveken át vodkát injektáltak az agyvizükbe, más magyarázat nincs az ilyen patológiás ostobaságra.
Továbbá ott van Sir Graham (Michael Culkin), aki termetes hasával és szofisztikált beszédstílusával emlékeztet minket, hogy vannak még olyan angolok, akik őrzik a tradicionális brit úri viselkedésformát. Csak hát kifejezetten kevés játékidőt és lényegtelen szerepet kapnak ebben a filmben, és menthetetlenül elsikkadnak...
  (-Készüljön fel a tökönbökésre, Mr. Blond!)

Martland felügyelő karakterében minden olyan férfi magára ismerhet, akivel egy nő lefuttatta a megszokott tiszteletköröket, végigjátszotta az ilyenkor szokásos kisded játékokat, majd egy lesajnáló mosoly kíséretében lepattintott. Tehát nagyjából az összes férfi. Ewan McGregor elé rózsaszín fátyolt vont a szerelem, de mi nézők kristálytisztán látjuk, ahogy Johanna kihasználja ennek az embernek az őszinte érzéseit, engedi reménykedni, majd a film végén egy laza mozdulattal beletapos a szívébe. És nekünk ezen is nevetnünk kéne, és szimpatizálnunk kéne a szemfüles nővel, aki beveti a fegyvertárát, na! Johanna lehetne egy femme fatale-típusú nő, de helyette inkább egy talpraesett, gátlástalan üzletasszony pszichopátiás jegyeit mutatja, aki kész átgázolni bárkin, hogy megszerezze, amit akar. Rezzenéstelen arccal, angyali ártatlansággal hazudik és csap be másokat, tökéletes természetességgel él vissza Martland (és egyébként Mortdecai) érzelmeivel, puszta nyerészkedési vágyból dörgölőzik oda férfiakhoz, már-már prostituálva magát a pénzért, és ez ugye naaaagyon humoros. Ilyen hősnő kell a népnek, ilyen példa. Amíg jót nevetünk az aljasságon, addig nem érezzük, hogy milyen gyomorforgató, emberalatti ocsmányságot látunk, igaz? Mert ha könnyed, légies stílusban mutatják be nekünk a gerinctelenséget, akkor az olyan bocsánatos bűn. Mit bűn? Vétek. Apró kihágás. Játék. Sőt, erény! Bölcs számítás, okos érdekérvényesítés. Tapsoljuk meg a találékony hősnőt! Kacagjunk együtt Johannán! A vásznon lévő Johannán, és a bennünk lévő Johannán egyaránt!
(Amikor a szépség és a szörnyeteg egy személyen belül metszi egymást.)

Emlékezzünk meg továbbá Paul Bettany karakteréről, Jock-ról, aki töretlen hűséggel szolgálja az urát, testőreként életveszélybe sodorja magát, hogy Mortdecai-t megvédje, szó nélkül tűri a sorscsapásokat és szeszélyes gazdája baromságait. Hogyan hálálja meg mindezt a forgatókönyv? Próbára teszi a hűségét, ahogy Isten tette próbára Jób hitét: Jock lépten-nyomon megsebesül, megnyomorodik, egyre csak szenved és fogy, és ebben a kálváriában nekünk nem a végtelen akaraterőt és lojalitást kell látnunk, hanem azt, hogy milyen vicces ez az egész! Mintha a film megfogná ezt a bibliai iratot, és lerántaná a maga proli, bunkó szintjére, lealjasítaná a szitkomok és az olcsó, burleszk idétlenkedés posványába. Még ha elvonatkoztatunk ettől a talán kissé erőltetett, de számomra tisztán látható párhuzamtól, akkor sem találok ebben az emberi nyomorúságban semmi szórakoztatót. Miért kéne azon nevetnem, hogy Mortdecai puszta hanyagságból lelövi vadászpuskával a szerencsétlen alárendeltjét, majd a tett súlyát fel sem fogva elkezd modorosan pózolni az úri kompániája előtt? És nem, itt nem a humorérzékem fogyatékosságáról van szó...
 (Tesco gazdaságos gentleman.)
 
A Monty Python kiforrott angol humorát ilyen baltával faragott módon majmoló, erőltetett komédiázás egyszerűen nem tudja elérni a kívánt hatást. És az egész filmre ez a jellemző: a stílus és a közeg paródiájaként megpróbál valami könnyed hangot megütni, de mivel úgy látszik sem a rendezőbe, sem a forgatókönyvíróba nem szorult egy cseppnyi jó ízlés sem, sikerült olyan mértékben túltolni mindent, hogy azzal elhiteltelenítik a végeredményt és megölik az élményt. A Monty Python világában minden abszurd, minden az ő sajátos szűrőjükön keresztül van láttatva, minden az ő agyuk tekervényei között lett megérlelve, és ez alapján rendezték be a díszletvalóságukat. Itt egyetlen abszurd elem van, és az maga Mortdecai. Nem illik bele a saját közegébe, a vászon egyszerűen ledobja magáról. Egyszerűen nem működik a karaktere. Amikor látod, hogy Jock-ot szabályosan széttépi egy dobermann, és ez Mortdecai-t teljesen hidegen hagyja, akkor nem az lesz a reakciód, hogy "haha, ez milyen frenetikus és vicces!", hanem hogy "mi a franc baja van ennek az embernek?!". Vagy pontosabban: "komolyan erre a marhaságra áldozok értékes perceket az életemből?".
(-Remélem jó erős a gerincoszlopod, Jock...)

Az egész film valahogy elidegeníti a nézőt önmagától. Nem tudsz a történetre koncentrálni, mert egyrészt az alapszituáció úgy ahogy van hiteltelen, helyzetidegen módon túlbonyolított és komolytalan, másrészt mert Mortdecai flúgos karaktere kitakarja az egészet. Mortdecai-t meg maga Mortdecai hitelteleníti el, hisz nem tudod elhinni, hogy egy ilyen esetlen, félfogyatékos karikatúra miként lehet még életben, hogy tehetett szert ekkora vagyonra, és úgy eleve... hogy szerezhetett meg egy olyan nőt, mint Gwyneth Paltrow. Nem látom azt a szakértelmet, hihetetlen tapasztaltságot, ami indokolná, hogy még az angol titkosszolgálat is hozzá járjon kilincselni. (Jock terminátor mivolta önmagában nem elég...) Azt viszont jól látom, hogy a sajtok és borok terén kiemelkedő jártassága van, valamint nagyon jól tud retro öltönyökben kocogni (természetesen a Hülye járások minisztériumának jóváhagyásával!), csakhogy ez édeskevés annak a pátosznak az igazolásához, amit a film le akar gyömöszölni a torkunkon. Mintha egy James Bond-stílű figuráról lenne szó, aki már a történet kezdete előtt is számtalan legendás kaland során bizonyította rátermettségét, de amit kapunk, az még csak nem is egy Johnny English, csupán egy vacak Chaplin-utánzat.
 (Én ettől a képtől szabályosan rángógörcsöt kapok!)

Teljesen mindegy, milyen oldalról vizsgálom a Mortdecai-t, mindenhol csak hiányosságokat, égbekiáltó hibákat, ordenáré baromságokat és visszás tartalmat találok. Sikerült még a filmplakátokat is elszarniuk ezzel a rohadt bajuszos poénkodással, mert ugye nem volt elég nekik, hogy folyamatosan újrahasznosították ezt a geget a film alatt. Olyannyira, hogy szabályosan ekörül gravitál a sztori, ez ad neki ívet, holott az ég világon semmi szerep sincs azon túl, hogy elrejti Johnny Depp-et, és talán segít elhitetned magaddal, hogy nem a Donny Brasco és a Félelem és reszketés Las Vegasban sztárját látod magad előtt. Komolyan, nem tudom, hogy ki brainstormingolta elő ezt a wannabe poént a Pokol kénköves bugyrából, vagy hogy ki tervezte meg a filmplakátokat, de bárki is legyen a felelős, megérdemelné, hogy alul és felül is ráolvasszanak néhány gyantacsíkot a szőrzetére, majd egy erőteljes rántással letépjék őket. Egyes országokban az ilyen ízléstelenséget halállal büntetik. Az Iszlám államban kevesebbért is fejeztek már le embereket. Csak mondom.
Kerüljétek el messzire. Az Iszlám államot, és a Mortdecai című filmet is. Csak egy hajszállal marad el attól, hogy értékelhetetlenül rossz legyen. Ami Johnny Depp-et illeti... nem tudom. Ha van is számára visszatérés, akkor nagyon kell igyekeznie. De egészen pontosan hova térne vissza? Rég elmúltak a boldog szép napok. Depp megöregedett. Így az ötödik X fölött hová meneküljön a lecsúszás elől? Vissza a Karib-tengerre? Vagy Csodaországba? Lesz vajon, aki kezébe nyomja az életmentő szerződést? A Fekete Mise nem volt elég, de bizakodásra adott okot. Reménykedjünk, hogy valaki kihúzza a mély vízből, mielőtt túlságosan elfáradna ahhoz, hogy folytassa a kapálózást...

2/10

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése