Egy Senki Naplója (Blogkritika)

Járjuk egy kicsit körbe az nárcizmus kérdéskörét! Egészségben, betegségben és vizsgaidőszakban hű társunk, a Wikingpédia most is rendelkezésünkre áll. Íme az idevágó szócikk: ,,A ~ lényege, hogy az illető saját személyiségét mások rovására, mindenek fölé helyezve imádja, érdeklődése központi tárgyaként kezeli, továbbá a kielégülésnek olyan egoista és kíméletlen keresését jelenti, amely a dominancia és a kritikátlan igyekezet (ambíció) révén valósul meg. A pszichológiában a nárcisztikus személyiség az, aki nagyon szereti (sajnálja) magát... Kívülről nézve úgy látszik, hogy a nárcisztikus személyiségnek nagy az önbizalma, holott gyakrabban éppen az ellenkezője, az alacsony önértékelés az igaz. A nárcisztikus ember számára az embertársakkal való összehasonlítás során születik meg az én értéke, ezért neki nem elég, ha ő jó, vagy nagyon jó, neki a legjobbnak kell lennie."

Világos. Akkor vizsgáljuk meg a nárcizmust Heidi Klum mentalitásán keresztül, aki Halloween alkalmából 5 random modell barátnőjét beöltöztette Heidi Klum-nak, és úgy vonultak a kamerák elé (cikk). Az első gondolat, ami a kedves olvasónak eszébe juthat, hogy ez a Heidi Klum mekkora egy gátlástalan egoista. És valóban, valószínűleg kevesen lépnek át a lustaságon, és haladnak tovább az ízléstelenség azon fokára, ahol nem elég, hogy te magad beöltözöl saját magadnak, de még másokat is ráveszel, hogy az identitásukat ledobva váljanak olyanná, mint te. De láthatólag Heidi Klum nem zavartatja magát, fültől fülig érő műanyagmosollyal bámul bele a lencsékbe, arcán a saját nagyszerűségének biztos tudatával. És ez még semmi, ugyanis ha megnézzük a Klum-klónokat, láthatjuk, hogy nem a legszebb almák az almafán, annak ellenére, hogy önmagukban rendben vannak. Idézném még egyszer: ,,...ezért neki nem elég, ha ő jó, vagy nagyon jó, neki a legjobbnak kell lennie.". Heidi a saját tökéletességének eszményképében már nem talál kielégülést, ezért kell másokat is Heidi Klummá tennie, hogy ő legyen minden Heidi Klumok 'legHeidiKlummabbika, a teremtett világok hasonló rendű és rangú egyedei közül a legtökéletesebb. Persze Halloween idején valami ijesztő jelmezt illik magadra ölteni, és bár valószínűleg a művésznőnek nem ez volt a célja, de a kompozíció kifejezetten félelmetesre sikerült. Ő a saját fejében már olyan magas szinten áll, hogy az ilyen átlag halandók számára visszás apróságokat nem veszi észre, és mivel ő maga a létezés, önmagát helyezi az univerzum középpontjába, tehát csak saját magával tud versenyezni. De mivel belőle csak egy van, ezért kénytelen a valóságot meghasítva legyártani magát tökéletlenebb alakban, hogy a saját ideavilágból a földi lét posványos tökéletlenségébe taszajtott tükörképeivel megmérkőzve végül győzelmet arathasson. Ő Jézus, az eljövetel, a saját Antikrisztusa, az Atya, a Szentlélek, és a Szent Szűz egy személyben, aki most megtört, mint fény a prizmán, és inkarnációira bomlott, melyek még így is Ő, és ha azok az inkarnációk is megtörnek egy prizmán, akkor még tökéletlenebb, még esendőbb, még világibb Heidiket kapunk, míg a végén, mikor már a tökéletesség kristálygömbjének szilánkjainak a szilánkjait is porrá őröltük egy mozsárban, akkor megkapjuk magunkat, az embert, akit Heidi a saját képmására teremtett, önnön oldalbordájából, önmagának, az Ő dicsőségére. Senki sem érte még el az egoizmus ezen fokát, és ha valamiben, hát ebben Heidi Klum tényleg verhetetlen...

Úgy döntöttem, ismét egy blogkritikával jelentkezek, így keveredtem el Pedro Sierra Dominiqoue Know a.k.a. (also known as micsoda? Krumplipüré?) oldalára, mely az Egy senki naplója címet viseli. Ezúttal főleg lírai igényű tartalommal lesz dolgunk, és elmondhatom, hogy öreg veteránként meglehetősen otthonosan mozgok ezen a területen. Elég csak becsatornázni a pohár peremén túlcsorduló önkritikát, és máris lesz mivel dolgozni! Értelemszerűen nem fogom az összes verset, cikket és filozófiai igényű eszmefuttatást végigelemezni, inkább csak kiemelem Dominique (maradjunk inkább a facebook csoportban használt névnél) munkásságának sarokköveit, és azokat összekötögetve próbálok kirajzolni valamilyen átfogóbb képet. De először is foglalkozzunk a kinézettel. Bár a könyvet nem szabad a borítójáról megítélni, magát a borítót azért megítélhetjük önmaga alapján, legyen ennek bármily kevés értelme vagy haszna. Nos...

A design talán egy csöppet szegényes az én ízlésemnek. Túl nagy, kihasználatlan és semmitmondó a fejléc, az egyszínű szürke háttér előtt fekete alapon sorakoznak a fehér betűvel írt bejegyzések, melyek nagy része sorkizárás nélkül íródott, ami a versek esetében értelemszerűen nem zavaró, de a hosszabb, egybefüggő szövegeknél kissé rontja a külalakot. Alapjáraton nincs kifogásom az ilyen minimalista kinézet ellen, és itt valamennyire illeszkedik is a blog tematikájához, de itt inkább a ráfordított munka hiányát, mintsem egy tudatos döntés eredményét vélem felfedezni a végeredményben. Biztos vagyok benne, hogy egy kicsit is avatottabb arculattervező képes lenne valami olyan koncepciót felmutatni, ami harmonizál az oldal darkos alaptónusával, de mellőzi az olyan bagatell elemek alkalmazását, mint amilyenek a teliholdra üvöltő farkasok, emós divatmagazinból kilépett tini kamuvámpírok, vagy épp a mindenféle mitológiából összelopkodott okkult jelképek.
A másik dolog, amit zavarónak találtam, az a modulok túlzott használata. Jó, Dominique odáig azért nem ment el, hogy beépített zenelejátszóval is borzolja a hozzám hasonlóan 5.1-es hangfalszettel megáldott, a hangerőt maximumon felejtett, és az éjszaka közepén heveny kritikákat írogató emberek idegeit, de van itt Live traffic feed, olvasónapló, kategóriafelhő, és böszme nagy követés-kuncsorgó, ami az én szememben már felér az oldalsáv értékes felületének komoly pazarlásával. Viszont amíg a kurzor nem kezd el csillogó flittereket szórni magából, addig azt hiszem nincs okom panaszra. Egyébként a lap szélére vannak elhelyezve a menüpontok is (Főoldal, Előszó, Kategóriafelhő, Az író tükörképe, Rólam írták), így a blog egész áttekinthető, már ha eligazodtunk a modulokon, információs felületeken és ajánlókon, de ezeket én amúgy is kollektíve figyelmen kívül hagyom, mivel nem iratkozok fel sehová, nem követek be senkit, és nem vágyok új, érdekesnek titulált tartalmakra, de ugye ez még nem jelenti azt, hogy teljesen felesleges elhelyezni ilyesmiket a szabad felületeken.

Úgy gondolom, érdemes az Író tükörképe menüpont alatt található bemutatkozással kezdenem a tartalom boncolgatását. Nem szoktam felvetni, de ha egy blogot olvasok, akkor valamilyen szinten elvárom, hogy az író ilyen vagy olyan módon bemutatkozzon, teljesen mindegy, hogy nagyon rossz a content, vagy nagyon jó. Nem szeretek Google+ oldalakon meg mindenféle blogger profilokon kutatni információk után, mert egyrészt az így szerzett adatok általában elégtelenek, másrészt van a dolognak egy kellemetlen szájíze, hisz sokszor nem azt, és nem úgy tudom meg, amit és ahogy a szerző mutatni akar magáról. Persze jó bemutatkozást írni kifejezetten nehéz, pláne, hogy ha nem konkrét személynek, hanem egy arctalan valaminek akarod interpretálni magad. Mondjuk jobban belegondolva ugyan ez a helyzet, amikor valaki megkér, hogy pár szóban mesélj magadról... ez gyakorlatilag a szemből hátba szúrás tipikus példája. Mert honnan tudhatod, hogy a másik mire kíváncsi? Hol húzódik nála a határvonal az informatív közlések és a túlságosan privát tudnivalók között? Ha túlzottan a tényekre koncentrálsz, akkor távolságtartónak tűnhetsz, aki egy száraz Wikipédia szócikké desztillálta a saját életét, ellenkező esetben viszont könnyen átcsaphatsz ömlengésbe, és lényegtelen semmiségek özönével áraszthatod el a kérdezőt. Szóval nehéz megtalálni az ideális egyensúlyt a két véglet között. Bár az oldalsávon található álszerény és kissé modoros szösszenet után aggódtam kicsit, Dominique mégis jó ízléssel belőtte magának az arany középutat, és az életrajzi igényű áttekintés poros stílusát elhagyva egy meglehetősen személyes hangot üt meg a bemutatkozásában, ami azt az érzést kelti bennem, a végeláthatatlan online entitás egy tagjában, hogy én tőlem származik az az ominózus kérés: mesélj pár szóban magadról! Kifejezetten üdítő volt elolvasni.
Van egy határozott összecsengés az Előszó... és az Író tükörképe között, bár ha a kér iromány gondolatmenetét egy láncra akarnánk fűzni, akkor érdekes módon felcserélődne a sorrend. Úgy érzem, hogy jobban megférnének egymás mellett, mint így, külön menüpontokba száműzve. Én összefésülném őket, de nyilván ez csak opcionális, hisz a koherencia így is megmarad közöttük.

Ideje némileg képzavaros módon alászállnunk a kategóriafelhőbe. Kezdjük mindjárt a legkevésbé kézenfekvő csoporttal, vagyis az Olvasónapló-val. Egy pillanatig azt hittem, hogy könyvajánlókat találok majd itt, és már előre örültem, de aztán kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy itt bizony blogokról szól a fáma. (A legnagyobb trauma mégis akkor ért, mikor a Talpalávaló pont alatt nem találtam bejegyzéseket, de végül csak ráleltem arra a két számra...) Mivel ilyen érzelmi hullámvasutazást nem való pár másodpercen belül megélni, így gyorsan beletemetkeztem az olvasásba. Ezek a rövidke, kritika és kedvcsináló határán billegő írások igazán jó támpontot adhatnak azoknak, akik akkor is készek belemerülni egy-egy blog világába, ha erre nem kérték meg őket külön... szóval számomra nem voltak többek érdekes kis kitekintőknél. Szó sincs róla, jól megírt, bár értelemszerűen kissé vázlatos bemutatók, melyek a rendeltetésükből adódóan vannak olyan korrektek, hogy nem spoilerezik szét a feldolgozott tartalmat, tehát az erre fogékony olvasók sokat kamatoztathatnak belőlük. Nem úgy a blogok írói, akik viszonylag kevés visszajelzést kapnak (azon túl persze, hogy jó-e amit csinálnak, vagy sem...), de egyenlőre legyen elég nekik az az X számú olvasó, akiket Dominique az oldalukra irányít!

A Közérdekű kategóriából egyedül az Alfahím-képző sorozatot emelném ki, ugyanis ez valóban érdemes lehet a tágabb értelemben vett köz érdeklődésére. Kifejezetten tetszik, ha valaki a mai hódítási (milyen finom eufemizmus...) és párkapcsolati trendekkel foglalkozik, és kritikus éllel reflektál azokra. Nyilván azért ne legyenek illúzióink, az állóvízbe dobott kavics nem fog hullámokat vetni, de ha elég sokan dobálózunk kavicsokkal, majdcsak történik valami. Vagy nem... boldogok a lelki szegények, mert övék a családi pótlék, ugye, ahogy Jézus, a mexikói taco árus mondotta volt.
Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy érdemes-e változtatni olyan dolgokon, (vagy egyáltalán megkifogásolni a helyességüket...) melyek működnek, ráadásul jól működnek? A válasz nyilván mindkét félnek teljesen egyértelmű, és én se tenném le máshová a garasomat, mint a változás mellé, de ugyanakkor észre kell venni, hogy azokon, akikben nincs meg az alapvető kritikai érték a saját viselkedésük felé, vagy épp nem képesek az értelem fényével bevilágítani az ösztönvilág sötét odvába, azok számára a primitivizmus nem döntés kérdése. Igazság szerint szinte sohasem döntés kérdése, mert aki felülről lát rá a dolgok működési elvére, az mesterséges segítség (az egyszerűség kedvéért nevezzük alkoholnak...) nélkül nem képes alászállni, aki meg aranyhal módjára tátog a felszín alatt, az észre sem veszi, vagy elhazudja a víztükrön túli valóság létét is. Én nem feltételezem, hogy az alfahímek, vagy (a korrektség kedvéért) önkéntes konzumkurvák képesek lennének egy gondolat erejéig is megkérdőjelezni az élethazugságaikat, túlságosan el vannak foglalva, hogy az élet iskolájának mosdóit takarítsák, de azért bizakodni mindig lehet. Visszakanyarodva ebből a szükségtelenül hosszúra nyúlt kitérőből: kijár a szolid taps Dominique-nak.

Bár a Képkockák lehetőséget adott, hogy pár esztétikus fotó erejéig betekintsek Dominique retinái mögé, nem látom túl sok értelmét, hogy bővebben foglalkozzak vele. Hasonló a helyzet a Levelesláda esetében is, mely tematikailag besorolható lenne az Elmélkedő kategória alá, ahol Dominique különböző témákban fejti ki a nézeteit, és így értelemszerűen joggal tarthat számot a figyelmünkre. A legújabb 20 bejegyzés elolvasása után meglehetősen vegyes érzésekkel viseltetek ezek iránt az írások iránt. Három csoportba tudnám őket sorolni:
1.: Ismeretterjesztő célzatú cikkek. Az általam feldolgozott reprezentatív merítésnek nagyjából a egyharmadát teszik ki. Alkalmasak voltak rá, hogy visszaidézzék az egyetemi éveim 1-2 kredites kurzusait, ahol a tanár a megajánlott jegyet random témákban megtartott kiselőadásokért adta. Ezek voltak a legkellemesebb tárgyak, hiszen elég volt csak elolvasnunk egy Wikipédia szócikket, vagy néhány bekezdést a témába vágó tankönyvből, és kiollózni belőlük a fontosabb(nak vélt) információkat. A lelkiismeretesebbje (mint például Dominique) átfogalmazta a szöveget, hogy a saját szavaival adhassa elő a mondókáját. Közmegegyezésre az ilyen előadások alkalmával mindenki felöltötte magára a ájtatos figyelem és mindentudás zsibbadt Marlon Brando-arcát, és heveny bólogatások meg sokatmondó hümmögések közepette igyekezett elhabizni a kicsöngetésig hátralevő perceket. Senki nem tett fel kérdéseket az előadónak, hiszen azzal megtörte volna az óra előtt papírlapra nyomtatott tanítás ütemét, gondolkodásra, interakcióra kényszerítette volna a tanári asztalnál kérész-életű önbizalommal toporgó szónokot, és az ilyesmi nem kifizetődő. Felfedni, hogy a társad legjobb esetben is csak műfordító, és nem krónikás? Ez blaszfémia, és mint ilyen, isteni büntetést vonna maga után. A te félrenézel, én félrenézek elv alapján mindenki befogta a száját. Hiszen egyszer mindenki sorra kerül, és ha te állsz majd a táblának háttal, papírral a kézben, te sem szeretnél random kotnyeles kérdésekkel szembesülni. Persze minden alkalommal ott van az az egy szem eminens, aki kivonja magát ebből a rendszerből, nem köti meg a fausti alkut. Neki pont az a célja, hogy kérdezzen, és ezzel felfeszítse azokat a logikai réseket, melyek a Ctrl+C és a  Ctrl+V között meghúzódnak. Megteheti, mert ő nem csak felmondja az anyagot egy papírról, hanem megtanulta és érti is azt. Apu fiók mélyére rejtett lelkiismerete vagyok.

A fenti kis kitekintő tükrében Dominique ezen írásai (legtipikusabb példa: Szex a lelke mindennek) olyanok, mintha csak valamelyik Mátyás király meséből léptek volna elő: tanítanak is, meg nem is, közölnek is dolgokat, meg nem is. Ismerem a műfajt, és tudom, hogy az egyszeri olvasónak nincs igénye az alaposabb, szakmaibb hangvételű értekezésekre, vagy eleve nem is tudná értelmezni azokat. Ugyanakkor viszont azt érzem, hogy az ilyen cikkek csak egy nemlétező tanár által vezetett leckekönyvben szereznek jó pontokat, a kvázi célközönség pedig egyáltalán nem érdekelt abban, hogy bármit is befogadjon a leírtakból, hisz akkor eleve a forrásanyagból dolgozna, és nem pedig azzal, amit valaki már egyszer lágyan megrágicsált, és kikérőzött neki. Úgy vélem, hogy ha egy cikkben még csak az  igénye sincs meg annak, hogy valami újat mondjunk a témáról, vagy legalább új megvilágításba helyezzük a már elhangzottakat, akkor teljesen felesleges időt fecsérelnünk arra, hogy egy létező, már kikutatott tartalmat elinfláljunk a köznyelvre, csak azért, hogy beszéljünk valamiről...

2.: Ide sorolnám a valóban elmélkedő hangvételű írásokat, és ezek vannak többségben. Hivatkozási alapként megidézném a Barátság?!, a Szó súlya és a Sors könyve c. bejegyzéseket. Ezek már erősen szubjektív hangvételű és kötetlenebb munkák, és mint ilyenek, ideálisak lennének... ha a kérdéskörök nem a Nők Lapja Café stílusában és színvonalán lennének feldolgozva. Szó se róla, időnként ott is születnek érdemesebb művek, de azért vegyük észre, hogy olyan témákra, melyek önmagukban megérnének néhány élethosszig tartó meditálást egy kolostornyi szerzetesnek, fél oldalt szánni vajmi kevés. Ezt el lehet ütni úgy, hogy nagy általánosságokban értekezünk valamiről, majd elegánsan bedobjuk a kalapba, hogy ,,Igazából oldalakat tudnék még írni, de nem fogom megtenni. Elhúztam előttetek kicsit a mézesmadzagot, de megadom a lehetőséget, hogy mindenki átgondolja magában...stb.". Sokszor tűnt úgy, hogy Dominique a kényelmes közhelyek és hangzatos látszatigazságok mögé bújva kerüli el, hogy súlyos dolgokat súlyosan ki kelljen mondania, és ezzel valamilyen szinten ő is generálja azokat a problémákat, melyeket ha nem is megoldani, de megvilágítani lett volna hivatott. Legyen ez a kvázi sekélyesség a középérték, innen induljunk el... lefelé.

A mélypontot talán a Győztesek soha nem adják fel jelentette. Itt a felszínesség valami bűbájos módon találkozik a fals mondanivalóval, és a végeredmény a félpszichopata motivációs trénerek legsötétebb pillanatait idézi: ,,Az ember amikor kitűz maga elé egy célt, azt úgy teszi, hogy tudja, képes lehet rá. É ha az ember tudja hogy képes rá, akkor az is! Ez a vallási fanatikusoknál jellemző, de amúgy mindig, mindenhol... Ha képes vagy hinni valamiben, vagy hinni magadban, az akkora plusz erőt jelent ami a teljesítményt többszörösére emeli. És semmi máson nem múlik a dolog (jó persze, mindig kell egy kis érzék vagy tehetség), csak a hozzáálláson. Mert aki nem adja fel, az sosem fog veszíteni..." - ugye tisztában vagy vele, hogy ez nincsen így, igaz? Értem én, hogy nagyon tetszetős, nagyon motiváló, és ha a kezedre tetoválod, hogy Never Give Up, vagy valami hasonló okosságot, akkor minden reggel úgy kelhetsz fel, mint a Naruto, és üvöltve rohanhatsz bele a napba megmenteni az emberiséget, de azért vegyük már észre, hogy a világnak vannak tőled független körülményei is. Például ha én kitűzöm magam elé a célt, hogy delfin leszek, vagy metroszexuális postaláda, esetleg Kossuth-díjas pop-rock előadó, attól még előfordulhat, hogy nem fog sikerülni. Érted, hiába tudom, hogy lehetek Orbán Viktor, ez nem kizárólag tőlem függ. Nyilván Dominique a racionális célok nagy, semmitmondó általánosságában beszélt, és olyan célok elérésére gondolt, mint hogy kividd a szemetet, vagy elmenj kőművessegédnek, de ne csináljunk már univerzális igazságot abból, hogy akarattal el lehet érni olyan dolgokat, melyekhez minden körülmény adott!

Persze, ha nincs semmilyen végzetes gátló tényező, ha emberileg lehetséges megvalósítani a vágyaidat, ha az út ott áll előtted szépen, kikövezetten (vagy kicsit gazosan), akkor tényleg csak rajtad áll a siker. Ez is helyzetfüggő. Például most, minden leütött karakter után megveregethetném a vállam, hiszen SIKERÜLT! MEGCSINÁLTAM! OH YEAH! #NEVERGIVEUP! De ne legyünk már úgy elszállva magunktól, hogy azt képzeljük, a mi belső valóságunk képes behorpasztani a világ realitásainak síkját, csak azért, mert aaannyira nagyon akarjuk. Tisztában vagyunk vele, hogy a világ tele van egymással ellentétes irányú akaratokkal, meg egy csomó random körülménnyel, melyek ellehetetleníti az előrehaladást, igaz? Ha egy munkahelyre 5 új alkalmazottat keresnek, hiába akarja mind a 100 jelentkező nagyon erősen, farizmait összeszorítva a sikert, végül úgyis csak 5 ember ér célba, a többiek meg mehetnek átfogalmazni az önéletrajzukat. Egyáltalán, miért kell nekem egy ilyen teljesen egyértelmű dolog mellett érvelnem? Ja, persze, mert az ilyen önjelölt, siker-orientált pszichopaták (akiknek a soraiba Dominique is próbál befurakodni a maga esetlen módján) azt hirdetik, hogy a győzelem egyetlen kulcsa az akarat, és ha elbuksz, akkor az amiatt volt, mert nem akartad eléggé, és nem azért, mert mondjuk technikailag lehetetlen. A bukás természetes, és szükséges. Fejleszt minket, épít és tanít. Arra is megtanít, hogy néha szükségszerűen veszítünk, és ezt el kell fogadni, meg kell élni, majd tovább kell lépni. Azok, akik csak a győzelem mindent igazoló élethazugságát hajszolják, nem képesek érett módon viszonyulni a valósághoz, és nem mellesleg megtagadnak minden erkölcsi alapelvet, hiszen ha a cél elérése az egyetlen szempont, akkor tekintet nélkül átgázolhatunk másokon. Az erősebb kutya kopulál... ismerjük.
,,Mert aki nem adja fel, az sosem fog veszíteni..." - ez egy hazugság. Konkrétan egy olyan szűrő, mely figyelmen kívül hagy minden buktatót, minden kudarcot, mert ezek is csak leküzdendő akadályok a győzelem felé vezető úton. Persze egy külső szemlélő számára teljesen egyértelmű, hogy az elmúlt X évedet a betonfalnak való nekisprinteléssel töltötted, és ha lenne egy kis helyzet- és önértékelésed, akkor feladnád. (,,én ismét kiütöttem magamat. Pedig volt bennem kellő erő, na meg kellő akarat. Ledöntöm a falamat..."). Mert ott van az a rohadt ajtó, minden épeszű ember azt használja a szobából való kijutáshoz, de igen, egyszer majd engedni fog a tégla, a habarcs megadja magát, és te győzedelmesen zuhanhatsz át a túloldalra, annak a megrendíthetetlen tudatában, hogy neked volt igazad.

Na de hagyjuk is az ilyen megcáfolhatatlan tényeket, elvégre ki vagyok én, hogy eltagadjam az élet iskolájának tesztoszteronszagú alaptéziseit? Ugyanígy tetemre hívhatnám a Megmondóember...-t is az ügyefogyott szerintem-kultuszával... mert nem teljesen egyértelmű, hogy ha én mondok valamit, akkor az SZERINTEM van úgy, és nem Kiss Béla mérlegképes könyvelő szerint, vagy Köves Slomó szerint, azért alakoskodjunk. Szerintem ez egy ordas nagy ostobaság. Szerintem mindenkinek el kéne gondolkodnia, hogy milyen ideák mellett kardoskodik. Szerintem az, ha sokszor használjuk a szerintem szót, kissé ellehetetleníti a kommunikációt, mert csak azt demózzuk ezzel, hogy levetjük a vállunkról a saját nézeteink súlyosságának a terhét, széttárjuk a karjainkat, és azt mondjuk, hogy ez csak az én szerény véleményem, nem több és nem kevesebb mint másoké, mindenki ugyan annyira értékes és nagyszerű, ezért engem is hallgassanak meg és tiszteljenek annyira, mint mindenki mást! Az ilyesmi csak a gyávák eszköze, akik nagyon el akarják kerülni a konfliktust, félnek felvállalni a közlésüket, és már előre relativizálják azt, mert ha valaki véletlenül bele talál kötni a hülyeségükbe, akkor egyből takarózhassanak azzal, hogy ez csak az én véleményem. Viszont amennyiben tényleg alaptalanul osztod az észt, és érzelemből mocskolsz másokat, akkor nagyszerűen lehet takarózni a szerintem szócskával, hisz bár semmivel nem tudod alátámasztani az állításaidat, és egy rozsdás olajoshordó értelmi színvonalán állsz, még mindig nyugodtan takarózhatsz a szerintem szócskával. Ha nincs más érved, akkor csinálj abból érvet, hogy TE úgy gondolod. De óvatosan! Sokat okoskodsz, akkor majd valaki megrázza neked a pofonfát, 'kisapám! Nos... az ilyen mentalitás nem túl gerinces, az pedig, hogy valaki erre az érvelési- és vitakultúrára akarja nevelni az embereket, kifejezetten káros. Hiszen teljesen mindegy, hogy valaki annyira helyezkedik-e bele a saját érveibe, hogy azokat egyetemes igazságnak fogadja el, vagy csak szubjektív impressziónak, ha helytelen elveket vall, így is úgy is le kell vele meccselni a dolgot. De nem úgy, hogy lerúgod a veséjét, ha nem tetszik a stílusa, vagy túl nagy az arca.

,,Én vagyok a hangtalanok hangja, egy arctalan ember, akit mindenki csak senkinek nevez. Nem célom megváltani a világot, csak egy vagyok a sok közül, aki a válaszokat keresi." - áll a blog oldalsávján a bemutatkozószöveg. de figyelembe véve az Elmélkedő teljes tartalmát, azt érezhetjük, hogy Dominique-ban is elveszett egy megmondóember. Ami nem probléma, hisz mindenki, akinek vannak nézetei, és megfogalmazza azokat, maga is megmondóemberré válik, kinyilatkoztat, így vagy úgy állást foglal. Dominique a Megmondóember... c. írásában azt fejtegeti, hogy nem baj, ha hülyeséget írsz vagy mondasz, képviselhetsz bármilyen idióta baromságot, de legyen megfelelő a stílusod. Én pont fordítva gondolom: teljesen mindegy az attitűd, az a fontos, amit közölsz. Ha az állításom korrekt, akkor elvárom, hogy azzal vitatkozzanak, és ne citáljanak elő mindenféle vélt vagy valós kulturális minimumokat, ne utasítsanak ki szalonokból, ne határolódjanak el tőlem, és ne vonuljanak ki teátrálisan a vitatérből. Ez a "nem tetszik a modorod, srác!"-típusú elhárító mechanizmus csak arra jó, hogy ne kelljen azzal foglalkoznod amit a másik mond, helyette inkább elkezdheted az ellenfeled személyét megkifogásolni. Mert végső soron az a probléma, hogy nem értetek egyet. Aki osztja a nézeteidet, az lehet bármilyen alpári, csak annak a viselkedését lehet és kell megkérdőjelezni, aki másként gondolkodik, ugye? Félreértés ne essék, szerintem is szükséges némi alázatot tanúsítani másokkal szemben. De ez csak annyi és nem több, hogy mindenkinek joga van a véleményhez és annak szabad kinyilvánításához, viszont ha az az idea kötöznivaló baromság, akkor kíméletlenül darabokra fogom szedni, és nem fog érdekelni, hogy közben sérül az egód. ,,Viszont az amikor valaki hülyeségeket magyaráz, úgy hogy semmivel nem tudja alátámasztani és ezt még lekezelően is teszi, na ott elszakad a cérna." - ezért ne vitatkozz vallási vagy ideológiai fanatikusokkal,  ezoterikusokkal, motivációs trénerekkel, meg nihilistákkal. Akinek nincs érve, csak állítása, azzal nem tudsz vitatkozni. Mondhatod nekik, hogy ha már az állításaidnak nincs alapja, akkor állításod se legyen (vagy legalizáld a hülyeséged egy szerintem-huszárvágással), de tudjuk, hogy az egyszerűbb értelmi szinten lévő emberek nem így működnek.
Mellesleg hogy lehetnél győztes úgy, ha feladod a nézeteidet? Azt hittem, #NEVERGIVEUP van, erre most meg relativizáljuk el az elveinket mindenféle 'szerintemekkel? Akkor most mi van? Önellentmondás warning?  Összezavarodunk, Vincent? #SZERINTEMNEVERGIVEUP?

A Hinni kell esetében Dominique sikeresen becsatornázta a reményt és a vallásosságot is a soha fel nem adás malmába. ,,A hit a legerősebb fegyver. És tényleg. Az egész világ irányítható és alakítható, ha hiszel benne. Az igazán csontig maró kérdés csak az, hogy megéri-e hinni. Hinni azokban a dolgokban is, amikről tudjuk, hogy elérhetetlenek. Mert az elérhetetlen a hittől válik elérhetővé..." - ugye látjuk, hogy a hit esetében is az a kérdés, hogy megéri-e hinni. Csinálj ebből is egy tudatos döntést. Mert ha a hit hoz, akkor a hit jó. Viszont ha nem hoz, akkor a hit rossz. Akkor fel kell adni. De mivel mi sosem adhatjuk fel, ezért a hitünk tárgyát is addig kell tolni, amíg el nem érjük. Legyen a hit is a #NEVERVIVEUP eszköze! Szó van itt döntésről, elköteleződésről, kitartásról... de végső soron csak egyetlen döntést hozol meg, vagyis azt, hogy miért áldozol fel mindent. Ha ezt megtaláltad magadnak, onnantól kezdve ne nézz balra, ne nézz jobbra, csakis előre! Sőt, még előre se nézz, csak csukd be a szemed, és higgy! Dominique jó lenne bekötött szemmel erdőn átrohanós versenyben, mert ő tudja, hogy ha elég erősen #NEVERGIVEUP, akkor a fák kitérnek az utadból! Ez azért annyira gyönyörű. Úgy szeretném egyszer én is egy ilyen baltával faragott, féldimenziós ideológia mankójába kapaszkodva mély és sokoldalú embernek érezni magamat!

3.: Nem elfelejteni, három csoportról beszéltem. Íme az utolsó, a tanmesék. Tanmese a szerelemről"és A vándor esete az igazival.... Nos, ezekben a művekben azért fel lehet fedezni némi értéket. Kár, hogy viszonylag kevés született belőlük, pedig úgy tűnik, Dominique leginkább a párkapcsolati kérdésekben tud valamennyire is releváns és átütő erejű mondanivalót megfogalmazni. Tegyük túl magunkat azon a kissé traumatizáló képen, ahogy a nagyapa leülteti a fiatal unokáit, és elmeséli nekik, hogy bizony a maga idejében ő is nagy kujon volt, és megvesszőzött pár leányt, mire eljutott a nagyanyjukig. Tekintsünk el attól is, hogy mennyire felelősségteljes tanár az, aki kiküldi a nyilvánvalóan fogyatékos diákját búzát meg kukoricát lopni a szántóföldre. Ezek a mesék viszonylag egyszerű üzenetet fogalmaznak meg, de mivel formailag egyáltalán nem didaktikus formában teszik, így könnyen be lehet azt fogadni. Értjük, a szerelem ad hoc megtörténik az emberrel, de egy működőképes kapcsolatot, egy élethosszig tartó házasságot csak munkával és küzdelemmel lehet csak fenntartani, tehát itt is bejátszik a #NEVERGIVEUP, de messze nem olyan demagóg módon, ahogy a korábbi példáink esetében. Persze bele lehetne kötni, hogy a szerelemnek, vagy akár a házasságnak mennyi köze van ahhoz, hogy ,,...menj ki a mezőre és válaszd ki a legnagyobb búzát, amit csak találsz, és hozd el nekem... a szabály az, hogy a mezőn csak egyszer mehetsz keresztül, és nem fordulhatsz vissza egy olyan búzáért, amit már elhagytál.", hiszen pont a nagyapa sztorijából láthatjuk, hogy megállt, várakozott, elsodródott a választottjától, majd többször visszatért hozzá, tehát ha a búza- illetve kukoricaföldön való keresztülhaladás az életet hivatott szimbolizálni, akkor szó sincs arról, hogy ne lehetne visszafordulni, visszatérni egy korábbi választottadhoz. Pont úgy, ahogy a szerelem esetében sem az az irányelv, hogy hogy válaszd ki a legdögösebb csajt, vagy a legjobb pasit, mert míg a búza esetében a legnagyobb egyértelműen a legjobb, és azt is kell keresned, addig a szerelemben a legideálisabbat keresed, és sokat kipróbálsz, mire eljutsz az igazihoz, már ha egyáltalán, és legtöbbször azt sem egy tudatos döntés mentén teszed. Mindenesetre reméljük, hogy a szerelmünk tárgya és a házastársunk nem úgy viszonyul egymáshoz, mint búza a kukoricához, mert akkor abból maximum csak kenyér lehet, és ne adjunk hitelt az ilyen illúzióktól megfosztott nézeteknek.
Szóval... ezek a művek elgondolkodtatóak, érdekesek, és elég jól megírtak, tehát mindenképp érdemes vetni rájuk egy pillantást. Kár, hogy elvesznek a "szódával sem megy el"-típusú nem túl mélyenszántó darabok özönében, de hát megszoktuk már... és ugye a félkrajcárok nem kaparják ki magukat a 'kiskakasok közül, szóval #NEVERGIVEUP!

Fontos még a versekkel is foglalkoznunk, hiszen eredetileg ezek miatt döntöttem úgy, hogy ma Dominique blogját fogom értékelni. Szerintem. Élcelődést félretéve, fussuk át a legújabb darabokat! Nem kell nagy megfigyelőnek lenni, hogy lássuk, milyen hatások alakították ki Dominique... művészetét. A rendezett sorok freestyle-hatású verselése általában páros rímekben (AABB) fut ki, de itt-ott megszakítják gáncsos sorközi rímelések is. Ez többnyire a második sor végén és a harmadik sor közepén figyelhető meg.
Tartalmilag Dominique versei valahol az Anti Fitness Club érettségi szintjén mozognak: visszatérő momentum bennük a világfájdalom, depresszió, önostorozás, a kudarc élménye és annak megélése, szerelmi bánat (illetve 'bénat), némi identitásvesztés, de azért rendre felcsillan a remény is, az újrakezdés, a folytatás lehetősége. Never give up, ugye. Az önigazolás kapaszkodóit kereső lelkivilág termékeny táptalaj tud lenni ehhez. Itt is az a problémám, mint a legtöbb hasonló témájú és igényű műnél: ha valaki a széthullást, az érzelmi ziláltságot, fájdalmat...stb akarja papírra vetni, tehát valami húsbavágóan valódit kíván alkotni, akkor én nem modoros, kiművelt sorokat, cizellált szóképeket meg pedáns rímeket akarok látni, hanem őszinteséget. A szenvedés és a mímelt szenvedés, vagyis szenvelgés közötti különbség mindig észrevehető. Itt is ezt érzem. Tetszetős költői képek egymás hegyén hátán, koherencia nélkül egymásra halmozva, mert nincs meg a valódi megélés, vagy tehetség, amivel ezt helyettesíteni lehetne. Itt csak habizás van, egy jól felfogott formai keret mögé rejtve. Viszont bármikor rá lehet ollózni egy-egy véletlenszerűen kiválasztott sort valami szépiás, tengerparton sétálgatós fotóra. Az ilyen tartalmatlan, öncélú esztétizálás tökéletes lehet popszámok dalszövegeként (hisz ott úgyis a zene, a póz, meg esetleg a hús fogja eladni a produkciót), vagy egy rapszövegnek (ahol meg a túltolt gengszterizmus és a szenvelgés közötti kontraszt miatt működhet úgy-ahogy a dolog), de önmagában egyszerűen hiteltelen. És azért hiteltelen, mert túl sok: folyamatosan az értelem kárára pengére fent esztétizáló rímek (gyilkosa/cinkosa, érzelem/érdekem, barátom/elásom...stb), egymásba csúszó motívumok (,,A felhők lassan oszlanak, napsugár takarja a gyertya fényét. Megnyalom a penge élét, és a kezedet úgy elérem"), az univerzális kálvária igénye miatt ide-oda csapongás (,,Gubóba zárt pillangó... A szemem nyílik... Szétszakít a hajnal... Ajkamról leszáradt az utolsó csók... pokolba szállt az angyal..."), tocsogós nyálasságba hajló modorosság (,,Már ezerszer hibáztam, hisz' ez vakvágányra futott vagon! A csillagokat majd elérem, és az egyiket neked adom,"), és mindez hosszú hosszú versszakokon át... egyszerűen nem működik. Valamikor régen az emberek még úgy írtak verset, hogy megszületett bennük egy gondolat, egy érzés, valami mondanivaló, és leírták legjobb tudásuk szerint, lírai formában. Manapság (és ez főleg a slágerlistás dalszövegek elemzése közben tudatosult bennem) viszont össze lehet fércelni egy művet hívószavakból, és elég csak később belehazudni a tartalmat. Sőt, sok esetben nem is érdemes ilyesmivel fáradozni, mert a sorok úgy funkcionálnak majd, mint egy Rorschach-teszt, amibe az átlag olvasó/hallgató beleprojektálhatja az ő saját, személyes és valóban megélt vagy épp folyamatban lévő belső történéseit, levonhatja belőle a saját tanulságait, és úgy érezheti, hogy milyen remek alkotás ez, mennyire gazdagította őt, holott ő gazdagította a művet a saját érzéseivel. Sajnos én nem vagyok egy átlagos olvasó.
És akkor még nem is tértem ki erre:
Félsorok

Rólad szól minden álom! Akarni téged minden áron!
Miattad nem bánom, az életem kardélre hányom,
te az én párom... A lelkem eléd tárom,
az ütéseket állom, a rózsát neked szánom,

hogy mire vágyom? Minden legyél, ne a barátom,
te vagy az álmom, ezt az utat járom,
már vágom... Azokat a sziklákat átmászom...
Szembe jön a zátony, szíved szivárványban ázzon,

az ajtót bezárom, a jégen vakító lábnyom,
meg kéne állnom! Hallatszik a sátáni kánon,
túl minden távon, túl az életen és túl a halálon,
én a körmömet rágom, legyen száj a szájon,

legyen kéz a vállon, a te álmod is valóra váltom,
szürkül a vászon, a saját filmemet sem látom,
minden valósággá váljon, legyél te párom,
félsorok a számon, de a sorom még kivárom...

Nehéz ehhez bármit is hozzáfűzni... inkább meghagyom a kedves olvasónak, hogy levonja a maga következtetéseit. Még a végén megrázzák itt nekem a pofonfát, és akkor hogy lesz belőlem űrkalóz? Legfeljebb űrkalauz, már ha van üresedés a NASA-nál.
Nem akarom azzal rabolni a helyet, hogy más verseket is ideollózzak, bizonyítandó a leírtakat, meg hát ugye nemrég fejtegettem, hogy kell egy bizonyos fokú alázatot mutatni a másik fél irányába. Nincs rá szükség, hogy alapos verselemzést végezzek, ezt majd meghagyom akkorra, ha Dominique valamelyik újabb művét megzenésítik, vagy ha elkezd valódi alkotói munkát végezni. Mert a jelenlegi állapotában fel lehetne cserélni versszakokat, eltörölni a címeket és összeolvasztani őket egyetlen hatalmas, parttalanul ömlengő gondolatfolyamba... nem vennéd észre a különbséget, mert rendre ugyan annak a nagy, kozmikus litániának a dala van megénekelve. Gyakorlatilag az összes irományon átrágtam magam, és egyedül a Tudat alatt... (Álom) volt az, ahol sikerült a teljes első versszak alatt megőriznem a komolyságomat, de a következő sor itt is kivégzett. Nem tartom Dominique-ot teljesen tehetségtelennek vagy alkalmatlannak, de (és most egészen finom leszek...) a jelenlegi produktumai nem kifejezetten alkalmasak arra, hogy irodalmi mércével mérjük őket.

Kicsit más irányba terelve a szót, úgy gondolom, hogy arra, amit Dominique csinál, van kereslet, és nagy karriert futhat be dalszövegíróként. Csak akarnia kell, és bevonzhatja a pénzenergiákat! Annak ellenére, hogy én személy szerint mélységesen... az túlzás, hogy megvetem, de mindenképp elítélem ezt a fajta középszerű, művészkedő dilettantizmust, tény, hogy napjainkban erre van a leginkább igény, ez az az infantilis szintje az irodalomnak, amit az emberek nagy része be tud fogadni. Nincs azzal különösebb baj, amíg valaki ilyen jellegű kommersz tartalmat kreál, mert ebben szigorúan véve nincs semmi kultúraromboló, nem mutat a társadalomnak olyan téves mintákat, melyek ellen rendre felemelem a hangomat, szóval az a fajta 'nemjó, ami még nem rossz, semleges pH-értékkel elvegetál a medián közelében, alaphangként (vagy háttérzajként... megítélés kérdése). Potenciálisan mindig benne van, hogy a hét legjobb slágere legyen, de sosem lesz belőle klasszikus, ha ez érthető.
Mindent összevetve... tűrhető. Csak a helyén kell kezelni. Úgy gondolom azzal a vállalással, ami mögé Dominique beállt, már ez is dicséretnek számít. Ami az ad hoc filozofálgatós cikkeket illeti: egyszerűbb mondatfűzésű, köznapi módon megfogalmazott, többnyire felületes munkák. Adnak egy heveny löketet az értekezésre és vezérfonalat a továbbgondolásra, de óvatosan, van köztük néhány, amin azért el lehet kattanni. A verseket jobb hanyagolni addig, amíg valamelyik tinibanda meg nem vásárolja őket. Levezetésképp pedig bármikor el lehet olvasni egy keserédes egypercest, mert ha a líra szirupos matériájából túl sok maradt a szádban, nyugodtan kimoshatod a felhígított prózai átiratokkal. Na most megyek gyakorolni a képzeletbeli lézerkardommal, hisz a 'dzsedi akadémia sem egy nap alatt épült fel! Folytatom a harcot, nem vallok... kudarcot. A nyerő legyen veletek! #SZERINTEMNEVERGIVEUP!

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése