Minden, minden (Filmkritika)

Hallottatok már a Penigen-ről? PENIGEN! A világ elsó pénisz aktivátora. Hát persze, hogy hallottatok róla! Ki ne akarná aktiválni a péniszét? AKTIVÁLÁS! Akár 6 hatóanyaggal! Per kapszula! Alávetett, sok laboratóriumi vizsgálaton! Na de mielőtt túlzottan elmerülnénk a jóságban, ami Penigen, nézzük meg a mindenféle random pornóoldalakon található hirdetéseket, melyeket a kedves világjobbító szándékú péniszaktivátorok hintettek el, a mi okulásunkra: ,,8cm-rel növelte meg péniszét 13 mp alatt!". Én ezt erekciónak nevezném, de a kép alapján, mely egy mikrohullámú sütőben szétdurrant virslit ábrázolt, valószínűleg inkább valami rákos sejtburjánzásról lehet szó, olyan Resident Evil-féle mutációról, mely során a péniszed egy csápos hentai szörnnyé változik. ,,Ez 12.5 cm-rel megnöveli a péniszed 72 óra alatt!" Ez már egy kicsit reálisabb ígéret, de nem vagyok benne biztos, hogy a mikropénisszel megvert alsó egy százalékon kívül másnak is szüksége lenne szüksége ilyen drasztikus növekedésre. Mondjuk távkapcsolat esetén jól jöhet. ,,Egyszerű trükk a pénisz megnövelésére! Akár 10,7 cm 30 perc alatt!" Attól eltekintve, hogy szerintem egy tabletta bevétele elég nehezen nevezhető trükknek... mi van ezekkel a határidőkkel? Először 13 másodperc, majd 72 óra, most meg 30 perc. Penigen please, legyél kicsit konkrétabb! Hogy fogom így a szűkös napi menetrendembe beütemezni a pénisznövelést? Hogy kalkuláljak így? Mi van, ha nekem már csak egy percem van, letolt nadrággal állok a tükör előtt egy hotelszobában, a szívem választottja pedig türelmetlenül dörömböl mögöttem az ajtó, vágyva, követelve azt a megnövekedett és aktivált hímtagot, és én a hirdetés megfellebbezhetetlen igazságában bízva beveszem a kapszulát, 13 másodperc alatt végbemenő szuper hatásra számítva. De kiderül, hogy 72 órát kell várnom, ráadásul még fél centi el is inflálódik abból a csodás, szétrobbant virslimből? Penigen, mi a fasz? Miféle üzleti modell ez? Hát lehet így vezetni egy korrekt, törvényesen működő vállalkozást? Két kattintással odébb ugyan az a hirdetés 8.3 centimétert ígér negyed óra alatt, egy másik meg 12 cm-t 12 perc alatt! Mit gondoljak most, Penigen? Én hiszek, tiszta szívvel hiszek a kolekalciferolban, az N-Acetil-L-Ciszteinben, a Cink-glükonát-dihidrátban, a nátrium-szelenitben, a B6-vitamin piridoxin HCL-ben és a magnézium biszglicinátban! Hiszek az akár hat hatóanyagban! Mind a hatban, egyenként és külön-külön! De akár hétben is, ha azt mondják nekem! Én szeretem a magnézium-sztearátot és a mikrokristályos cellulózt, de még a titán-dioxidot is (bár meg kell vallanom, azt a legkevésbé)! Nagyobb szivacsos testeket akarok! Jó szinten álló véráramlást! Akarom a nagy áramkört, és a merevedésre mindig készen állást és a magas libidót! Meg akarom ésmerlni a tényeket! Avass be, Penigen! Mutasd meg nekem a 35%-kal több, nagyobb, és jobb barlangos testtel rendelkező, teljesebb világot! Tessék, a kezedbe adom a pén...zem. Válts meg! Tárd ki előttem a magasabb tesztoszteronszint és az aktív elemek kapuját! Én is egy akarok lenni a 99% elégedett vásárlóból, 0%-os kockázattal, mert minden nem felbontott doboz után visszakapod a pénzed! Hidd el, Penigen, ha lennének kérdéseim, mindet feltenném a szakmailag megkifogásolhatatlan szakértőidnek! Még az apró betűs részt is elolvastam, de persze egy szavát sem hittem el, hisze az a gonosz péniszzsugorító háttérhatalmak aknamunkájának az eredménye! (,,Penigen500 a világ első pénisz aktivátora. A speciális formulának ujan hatása van mint Viagra-nak - támogatja az erekciót, potenciat és folyamatosan növeli a tesztoszteron szintet! Hatása látható az első naptol, a pánisz aktiválása következik kevesebb mint egy hónap alatt. Penigen500 egy étrend-kiegészítő, bemutatott eredmények egyéni teljesítmények és az elért telyesétmények, nem mindenkinek garantálhatóak.")

Ingyenes termékminta igénylés? Persze! Give me that Penyes right now! Addig is, amíg várok, írok egy visszajelzést a Penigen gyártóinak, csak hogy lássák, mennyire forradalmian új és nagyszerű készítménnyel áldották meg az emberiséget!
,,Kedves Penigen! Teljes mértékben meg vagyok elégedve a termékükkel! Pár napja vásároltam meg a Penigen 500-at, és a hatás még az azonnalinál is gyorsabb volt! A péniszem már a használat előtt megnőtt 210 centiméterrel, ami fenekestül felforgatta az életemet. Természetesen a jó értelemben véve. Most már nem kell kiszállnom a kádból, ha le akarom kapcsolni a fürdőszobai villanyt! Erre csak az Önök csodaszere képes! Ne foglalkozzanak azokkal, akik azt állítják, hogy a Penigen egy csalás, szőlőcukorból és desztillált semmiből készült, Önök pedig gerinctelen hazug kóklerek, akik még egy rohadt weboldalt sem voltak képesek összerakni anélkül, hogy pixelenként átlag 3 helyesírási hibát vétsenek! Csak így tovább, ne inogjanak meg. Forduljanak fel a koporsókészítők, hozzuk újra divatba a piramisokat! Előre, álló cerkával a szebb holnap felé! Elvégre péniszében él a nemzet!"
 (A wonderful movie about white privilege...)

Szóval... szereted a mély és megindító romantikus történeteket? Szereted az izgalmas sztorikat, melyek a játékidő egésze alatt lekötik a figyelmedet? Szereted az átélhető emberi drámát, melyet ízlésesen tálal számodra egy tehetséges rendező? Szereted a young adult könyvekből készült filmeket, melyek az érettebb nézők számára is élvezhetőek? Ha a válasz igen, akkor kerüld el a Minden, minden-t olyan messzire, amennyire csak lehetséges.
Az első filmes Stella Meghie audiovizuális remeke 2017 augusztusában került a hazai mozikba, és sajnos azóta még senkinek sem sikerült kikergetnie onnan. Tekintettel erre a nem elhanyagolható körülményre, és persze arra, hogy az alapsztori hunyorogva kicsit érdekesnek tűnt, úgy döntöttem, én is megnézem ezt a gyöngyszemet. A Csillagainkban a hiba után az elvárásaim valahol a föld alatt 3 méterrel lehettek, de úgy voltam vele, hogy ha nem fogom az első fél órában megskalpolni magam a körmeimmel, akkor már megugrottunk egy nívószintet, amit korábban nem sikerült. Nos, a fejbőröm még mindig a helyén van, de ez sokkal inkább a saját akaraterőm, mintsem a film számlájára írható. Heidegger-nek igaza volt, már ami a semmi átélése során bekövetkező esztétikai élményt illeti: az unalom vákuumában transzcendentális élményem támadt, öntudatom jégmorzsája felolvadt a nemlét végtelen óceánjában, miközben az idő rétestészta módjára megnyúlt, és összelisztezett mindent. Röviden szólva, 96 percnyi képzeletbeli fidget spinnerezés alatt könnycseppek helyett csak ásításokat morzsoltam el. Örülünk, Vincent? Hát nem.
(Az Oldboy után szabadon.)

Történetünk főhőse Maddy Whittier (Amandla Stenberg), aki a neve ellenére mulatt, de ezt azért elnézzük neki. Balszerencséjére Maddy beteg, mármint nagyon, nagyon beteg. Annyira beteg, hogy ezt egy béna, óvodásoknak szánt kis rajzfilm-betéttel kell elmagyarázni nekünk, mert amúgy nem értenénk meg, hogy mi az az immunrendszernek nevezett dolog, és miért rossz, ha nem működik rendesen. Mindenesetre miközben a nézőket a 18 éves Maddy belső monológjában a krónikus Telletubbies-rajongóvá degradálja, röviden felvázolja nekünk a helyzetet. Tehát az immunrendszere finoman szólva nincs a toppon, és már csecsemő korában megállapították, hogy a külvilág ártalmatlan kis kórokozói halálosak lehetnek a számára. Ennek örömére Maddy bátyja és apja meghalnak egy autóbalesetben (autóbalesetben... aha, persze.), a jó mama pedig szerény orvosi fizetéséből felépít egy ultramodern házat a lánya számára, nehogy a gonosz külvilág megfertőzze őt mindenféle nemi úton terjedő betegségekkel. Van itt minden... légzsilip, UV-lámpák, na meg persze a mindenható kézmosás, mert az azért mégsem járja, hogy fertőtlenítő zuhanyt kelljen venned minden alkalommal, ha meg akarod látogatni az üvegkalitkában rabo... mármint élő lányodat. Maddy tökéletes luxusban tengeti nyomorúságos mindennapjait, gyakorlatilag mindene megvan, amit csak ember kívánhat. Számítógép minden szobában, internet, 'okostelefon, makettezési lehetőségek, könyvek, kis asztronauta figura (amit metaforaként 5 percenként legalább egyszer teljesen indokolatlanul a pofánkba kell tolni), saját bejárónő, könyvek, finom ételek, és persze egy olyan, igényesen berendezett élettér, amiért mások ölni is képesek lennének. Kicsit nehéz őt sajnálni, na. Ám hősünk ugye 18 éves lesz, és ilyenkor már nem elégszünk meg a webkamerás pettinggel, ahogy korábban.
(A pszichopátia 50 árnyalata.)

Mintha csak egy láthatatlan rendező keze instruálná az eseményeket, pont ekkor költözik a szomszédba a Bright család, és igen, ők sem hűek a nevükhöz. Természetesen van köztük egy korban passzoló srác, Olly (Nick Robinson), aki egy másfél méteren való gördeszkázás közben észreveszi az ablakban ülő Maddy-t, és első látásra beleszeret(nek egymásba). X idővel később a srác és a húga egy kuglóf apropóján átmennek bemutatkozni, de az enyhén sorozatgyilkos-beütésű anyuka elhajtja őket a francba. Ha nem ismernénk a young adult történetek működési elvét, akkor azt hihetnénk, hogy ezután a sorsvonalaik már köszönőviszonyba sem kerülnek egymással, de mi persze jobban tudjuk. Olly szobája pont szemben van Maddy ablakával, így a srácnak lehetősége nyílik, hogy különféle perverziókat hajtson végre a szerencsétlen kuglófon, amivel értelemszerűen maradéktalanul magára vonja a lány figyelmét. Ablakhoz nyomott üzenetek formájában elkérik egymás elérhetőségeit, és innentől kezdve Y napig (vagy percig) leveleznek egymással, és ezalatt olyan mélyrehatóan megismerik egymás személyiségét, hogy azt mi, egyszerű földi halandók elképzelni sem tudjuk. Valahogy képbe kerül az asztronauta is, nehogy elfelejtsük, hogy ablakokon át küldött SMS-ek nem egyenértékűek azzal, ha elmentek Hawaii-ra, és sziklákról ugráltok le az óceánba. Szóval mielőtt észrevennénk, a fiatalok már azt tervezik, hogy megejtik első randijukat Maddy kacsalábon forgó palotájában. Kb. másfél perccel később ez meg is valósul. A kínos jelző nem írja le kellőképpen, hogy mennyire bizarr volt a wannabe szerelmesek első találkozása. Látni azt, ahogy ez a két palánta megpróbálja eljátszani és imitálni a kémiát...
(-Ezt a fehér porral beszórt kúp alakú kalácsot a lányának hoztam.)

Igen, meglehetősen kínos. Amandla Stenberg színészi játéka kimerül annyiban, hogy az Éhezők viadala óta sikerült melleket növesztenie magának, ami természetesen két nyomós érv a férfi közönség számára, de az avatott szem többet kívánna. Ráadásul a film előszeretettel prostituálja a hősnőt azért, hogy a dekoltázsával eltereli a figyelmünket arról a tényről, hogy a lány a csillogó szemekkel bután nézésen kívül másra nem nagyon képes, bár a kézenállás során még a fenekét is kidomborította. Karaktere nagyjából annyira fejletlen, mint az immunrendszere, és kb. ki is merül annyiban, hogy kíváncsi, és képes egyből a maximum fordulatszámon ragaszkodni bárkihez, aki nyomokban emlékeztet egy hím egyedre. Partnere a bűnben, Nick Robinson hasonlóan széles színészi palettával rendelkezik, vagyis a felbukkanásakor bevágja magát ebbe a félemós, edgy, too cool for school pózba (ami még saját maga számára sem hiteles), és a film végéig úgy is marad. A karaktere valami elképesztő forgatókönyvírói és rendezési bravúr következtében még Maddy három vonallal felrajzolt személyiségénél is sekélyesebb: egyetlen tulajdonsága van, mégpedig a kutyákra és pelenkás csecsemőkre jellemző feltétlen szeretete. Amint meglátja a szomszédban parlagon heverő nőstényt, az élete egyetlen célja az lesz, hogy ványadt hímivarsejtjeit valahogy belé plántálja. Ennyi. Talán még levegőt venni is elfelejtene, ha a motorikus funkciók nem szavatolnák a túlélését. Ő a szőke herceg ló nélkül... mondanám, ha a nagyon gonosz és szemét apja vegytiszta 'rosszfejségből nem tolna a segge alá egy tízmilliós városi terepjárót. Minden lány erről álmodik. Legyen egy srác, akinek a szeme előtt csak a te képed lebeg, hordozza magán az androgün angyalok szépségét, és persze legyen egy menő kocsija. Azért szeret, mert olyan nagyszerű és értékes emberi lény vagy... a mellkasod tájékán. Mert nagyjából ennyit állapíthatott meg az ablakon keresztül.
(Do you have a moment to talk about our Lord and Savior, Martin Luther King?)

Amikor ez a két nyomorult találkozik, megvalósul a tinilányok tökéletes szoftpornós szexuális fantáziája. Szópetting, incselkedés, közös ülés a kanapén, és persze a csodálatos csók. Tűzijáték, eufória. Maddy esetében indokolt, hogy az első szembejövő barlanglakónak megriszálja magát és hanyatt fekszik az ágyon, hisz egész életében csak a Pornhub-ról és az Alkonyat-ból tanulhatta a romantikát, de az átlag tinilány néző számára talán nem ez lenne a követendő példa. Nem akarok itt prédikálni mindenféle idejétmúlt dolgokról (erkölcs, szemérem, mértéktartás), ezért csak finoman jegyzem meg, hogy nem minden tizenéves srác unikornisporral behintett Disney-szépfiú. A valóságban (tudjátok, a tini tündérmeséken kívül) a férfiak nem kérdezik meg, hogy "biztos vagy benne, hogy ezt akarod?", mielőtt megfognák a kezedet. Sajnálom, de erről a vonatról úgy 150 évvel lemaradtatok!
Maddy és Olly úgy jönnek össze, hogy igazából nem is tesznek érte semmit. Azért találnak egymásra, mert a forgatókönyv, ez a kérlelhetetlen kerítőnő azt parancsolja nekik. Kapcsolatuk, valótlan, súlytalan és érdektelen. Nincs alapja, amire építkezzen. Nem ismerik egymást, és mi sem ismerjük őket. Miért kéne érdekelnie, hogy mi lesz velük? Maddy szeret modellezni (ne sértsük meg az építészmérnököket...), betegesen rá van kattanva az asztronautákkal való képzelgésekre, és persze nem mehet ki a szabadba. Olly pedig szereti Maddy-t és a kuglófot. Van egy húga, akinek még a nevét sem tudjuk. És igazából ennyit lehet csak elmondani a két főszereplőről, akiknek a boldogságáért lucskosra kéne izgulnunk magunkat. Amikor egy történet ekkora hangsúlyt fektet a két főkarakter közt kialakult romantikus viszonyra, akkor ez rohadt nagy probléma tud lenni.
(... oké, most komolyan, mi az a szendvics?!)

A latinó bejárónő kavarog kicsit (Senorita, óvatosan el spermiumok, si? ...takarítás?), de mivel a homlokára nagy, Times New Roman betűkkel rá van tetoválva, hogy MELLÉKSZEREPLŐ VAGYOK, igazából senkit sem érdekel. Miután Olly szétszekálja, lökdösi és megüti az apját, neki is lekevernek egyet, és ez az égbekiáltó igazságtalanság annyira felzaklatja az ablakból figyelő Maddy-t, hogy fittyet hányva egészségre, zsilipre, UV-fényre és asztronautákra, kirohan a szabadba, hogy megnézze, nem kapott-e Parkinson-kórt szíve választottja egy félgőzzel lekevert kokitól. Spoiler alert: nem. Viszont hősünknek meg kell tapasztalnia a külvilági tartózkodás minden nyűgét és nyilait, vagyis leginkább azt, hogy a pszichopata anyja leszidja, érzelmileg zsarolja és passzív-agresszív módon demotiválja. A bejárónőt is kirúgják, és felveszik helyette Hitler dadusát, aki egy jelenet és 124 sticky note után eltűnik. Maddy, miután meggyőzték és meggyőzte magát arról, hogy az Olly-val való viszonya szükségszerűen beteljesületlen kell, hogy maradjon (valamiért senkinek sem jut eszébe, hogy a srác akár át is költözhetne hozzájuk...), így megszakít vele minden kapcsolatot. Csak ül az ablakban, elmerül a saját maga dagasztotta depresszióban, mindenféle szerelmi C-ket hallucinál össze, és képzeletbeli asztronautákkal vitatkozik, de mikor a lovagja teleragasztja kívülről az ablakát az óceán szó első 300 Google képtalálatával, úgy dönt, hogy egyszer élünk, így rendel két jegyet Hawaii-ra, fogja a kis batyuját, és elindul felhajtani Olly-t. Aki természetesen otthon van. Hol máshol lenne?
(-Hát, ezt kicsit problémás lesz letakarítani.)

A srác természetesen úgy reagál, ahogy minden épeszű ember tenné: ingyen Hawaii, sweet! Így hát családon belüli erőszakot és a szerelme egészségügyi állapotát feledve kocsiba ül, és a sebességhatáron innen és túl elhajtanak a reptérig. Mire a jó mama észbe kap, a fiatalok már árkon, bokron, és óceánon túl járnak. Fürdőruhát vesznek, úsznak, szikláról ugrálnak, évődnek, nézik a naplementét, csókolóznak. És könnyen lehet az is, hogy csodás útjuk betetőzéseként éjszaka az interracial szexualitás izzadt és ragacsos útjára léptek, bár ezt nem tudhatjuk biztosan. Olly irreális lovagiasságát ellensúlyozza Maddy abszurd ártatlansága, szóval ki tudja. Kit érdekel. Mivel fogalmunk sincs, hogy mennyi idő telt el az első találkozásuk óta, továbbra sem tudtunk meg róluk semmit, és a filmnek egyáltalán nem sikerült elérnie, hogy érzelmi energiákat invesztáljak ebbe a két szerencsétlenbe, konkrétan magasról tettem rá, hogy a felszínes kis tinikapcsolatuk hogyan alakul. A forgatókönyv úgyis végigrángatja őket a játékidőn, ha akarják, ha nem. A dolgok csak úgy ad hoc módon történnek meg, sem a szereplők, sem a nézők nincsenek bevonva az eseményekbe.
Persze másnap hősünket elkaszálja az első szembejövő influenza, tehát irány a kórház. Lélegeztetőgép, infúzió, bólogatások. Maddy-t a anyja hazaviszi, és ismét bezárja. No more Olly for you, girl. A film elején azzal poénkodtam magamban, hogy milyen lenne már, ha a csaj nem is lenne beteg, és a pszichopata anyja tök indokolatlanul tartaná őt hét lakat alatt a futurista álomházban. Mint kiderült, pontosan erről volt szó. A lánynak egyszerűen gyenge volt az immunrendszere, mert sosem ment ki a szabadba, ezért betegedett meg korábban. Szóval az az egyetlen dolog, amit a sztori hajlandó volt egy mondatnál alaposabban bemutatni nekünk, az is hazugság volt. Jól át lettünk csapva a palánkon, nem igaz?
(Volt egy pillanat, amikor előkerülhetett volna a konyhakés. Not today.)

Hát, nem éppen. Mivel a történetnek ez volt az egyetlen olyan befejezése, mely nem igényel egy mondatnál több magyarázatot, így lehetett rá számítani. Vagyis sikerült a legkevésbé macerás megoldást választani, és persze azt se dolgozták ki annyira, hogy értelmes legyen. Persze Maddy kikattan, összeveszik anyjával, akinek a motivációi kb. annyira baltával faragottak, mint maga a karakter: a férjem meghalt, a fiam meghalt, nem akarlak elveszíteni, ezért építek neked egy hihetetlenül drága és teljesen felesleges börtönt, nehogy téged is elcsapjon egy autó, vagy valami. Ennek eredményeképp a lánya annyira csoffadt lett, hogy egy mezei megfázástól fűbe harap, de hé! Ilyen az anyai szeretet. Illogikus, inkonzisztens, és egyáltalán nem költséghatékony! Maddy érthető módon megszakítja a kapcsolatot az anyjával. Mondjuk anyagi támogatást azért még elfogad tőle, mert a high life extravagáns életkörülményei nem teremtik meg saját magukat. Miből lesz pénz az utazásra? Miből fogja fenntartani magát? Hát kell a jó mama, még ha egy kicsit kettyós is. I wanna play a little game, Maddy! 100.000 dollár, és levágok magamról 2 kiló húst! Szívmelengető látni, hogy nem csak a történet prostituálja a hősünket, hanem ő is kész prostituálni saját magát. Mert hát miből élne meg a kis mulatt Maddy? Majd házakat tervez, meg egybekezdéses kritikákat ír, mi? Abban van a nagy lóvé! Pláne, ha az épületek tervezése abból áll, hogy ki tudja honnan szerzett fehér műanyagelemekből 'összeMindecraftozol magadnak valami art-deco stadiont, amelynek a 90%-a légüres tér, 10%-a lépcső, és van benne hozzávetőlegesen két könyvespolc. Még ha lenne olyan elmebeteg állat, aki hajlandó lenne egy ilyen építészeti szörnyszülött kivitelezésére forrásokat elkülöníteni, akkor is másfél perccel az átadás előtt összeomlana az egész. Attól még nem leszel mérnök, hogy fehér plasztikból készült csináld magad babaházban bohóckodsz egy asztronauta bábúval. Baromi nagy meglepetés, mi?
(This holiday is sponsored by: yo' crazy black mother.)

Ezt követően megbeszélnek egy randit Olly-val a könyvesboltban. A könyvek jók, értem? Úgy veszik, hogy ez lesz a második első találkozásuk, és ezt megpecsételendő elkezdenek smárolni, mint ahogy azt két vadidegen is tenné, akik csak most találkoztak egy random könyvesboltban. Így ér véget a film, és borítékolható, hogy hőseink bárgyú és rózsaszín ködbe burkolózó young adult boldogsága ki fog tartani még legalább... három teljes éjszakán át. Irakot sem egy nap alatt bombázták le, ugye. Hamar rájönnek, hogy bár a szerelem az Minden, minden, megenni, meginni, vagy épp betakarózni vele azért nem lehet, és még a villanyszámlát sem fizeti be helyettünk. Plot twist: a nagyon könnyen kiadott hitelkártya nevében sem véletlenül van benne a hitel szó. Fájdalom, de a négymondatos könyvismertetők nem hoznak annyira sokat a konyhára. Maddy és Olly ovis kalandjára nem a minden minden, sokkal inkább a minden mindegy illik. Egy csókig, egy ölelésig gondolkodunk előre, a többit majd a szülők megoldják. És már lehet is menni az erőszakos apához vagy a pszichopata anyához zsebpénzért, mert bár 18 éven át tönkretetted az életemet, annyira azért mégsem utállak, hogy ne fogadnék el tőled csekket vagy készpénzt, ha a helyzet épp úgy kívánja. Bromeo és Júlia a XXI. században, csak itt nem a családok, hanem a friss veronai levegő választ el titeket egymástól, ami olyan erős ellenhatás, hogy akár fél perc alatt kiegyenesíti az EKG-d szinuszgörbéjét. Ja, mégsem. Csudálatos. Szinte látom magam előtt azt a semmit, ami a stáblista alatt megtörténik ezzel a két teljesen hihető és életképes karakterrel. Titokban reméltem, hogy legalább az egyikük meghal, tudjuk, a dramaturgia 101-ig eljutott forgatókönyvírók így dolgoznak, de még ez sem jött össze.
(Egy ablak legyen nyitva vagy csukva. Nincs középút.)

Úgy látszik a mai tizenéveseknek ennyi is bőven elég. Hiszen a szerelem az minden. MINDEN! Ki is mondják, csak hogy nehogy elkerülje a figyelmünket. Kinek kell forgatókönyv, színészek, karakterek, vagy koherens cselekmény, mikor ott a szerelem? Vagy legalábbis azt mondjuk, hogy ott van. Mert a konzerv érzelmek már csak ilyenek, elég beleönteni őket egy kivajazott tepsibe, és akkor ott lesznek, romantikát meg jó filmet csinálnak nekünk, 240 fokon, előmelegített sütőben. Mert milyen cukik együtt! Nézd, hogy szeretik egymást! Jaaaaaj! Hát egyem meg az arcukat vörösborban párolva és egy csipetnyi oregánóval. Ha szerelem van, akkor szerelem van. És kész. 10/10, de legalábbis 9/10, mert so beautiful. Mert a szerelem önérték, igaz? A l'amour megvált és felszabadít, megtisztít és felemel, ugye? Évszázadok irodalma foglalkozik azzal, hogy a szerelem milyen nehéz, gyötrelmes és hogy mennyire meg kell küzdeni érte. Hát egy nagy szart! A szerelem könnyű, hisz utat tör, mint az élet, csak jobban, mert a szerelmet nem lehet megállítani! Egyetlen akadálya a játékidő kétharmadánál megtörténő konfliktus. Itt még erre se vették a fáradtságot. Máshol legalább valaki hazudik, eltitkol valami lényegtelen banalitást, amin aztán a szerelem trambulinján túl lehet lendülni. Itt még csak konfliktus sincs. Nincs titkos szerető, nyomulós ex, vagy féltékeny barátnő. Nem beszélek veled. Na jó, inkább mégis. Irány Hawaii! És komolyan át kéne szellemülnöm, mikor ez a két éretlen kartonpapírfigura egymásra borul? Hát nem is volt más választásuk! Meglátja az ablakban, és szereti. Azt mondják neki, hogy ne szeresse, DE AKKOR IS SZERETI! Szemkontaktus, kuglóf, SMS-ek, találkozás, csók, még több SMS, kirohanás, nem lehet, de lehet, Hawaii, és happy end. Előre lefektetett, beolajozott és jól karbantartott sínpályán gurítanak végig minket, és egy rohadt pillanatig sem hisszük el, hogy lehetne másként is.
(You smooth talkin pussy slayer son of a gun, you...)

A Minden, minden annyira sok sebből vérzik, hogy nehéz rajta ép bőrfelületet találni. Ezerszer használt és elhasznált panelekből építkezik, ráadásul még azt is rosszul. Sablonos, kiszámítható és érdektelen. Egy doboz alkoholmentes sör jobban megmozgat érzelmileg, mint ez a film. A szereplők unalmasak, vázlatosak és épp emiatt teljességgel azonosulhatatlanok, akárcsak a kapcsolatuk. Persze az érzelmi sekélyesség bizonyos mélységeiben ez a coming of age romantika is átélhető, de ez inkább az egy számjegyű életkor közelségének és a hormonháztartás aktivitásának köszönhető, mintsem bármi másnak. Fogalmam sincs, hogy az adaptált könyv milyen volt, azt viszont tudom, hogy ez a semmi, semmi jelenleg 6,3 ponton áll IMDB-n, ami nagyon súlyos kórtünet. Ha nem lenne az a többé-kevésbé racionális réteg, mely kegyetlenül lepontozza a filmet, az ondóban, nyálban és könnyekben fetrengő rajongók simán felhúznák 8 pont fölé Stella Meghie kontármunkáját. Látjuk, egy ilyen közönségnek minden mindegy. Végletes véglények. Ha valami tetszik, akkor az NAGYON JÓÓÓ! ISTENKIRÁLY! MA NÉZTEM MEG 12. ALKALOMMAL ÉS MÉG MINDIG IMÁDOOOM! Ha valami nem tetszik, akkor meg EZT A SZART, PFUJJ, MIEZMÁÁ?! 
Első filmes rendező? Zagyva forgatókönyv, vagy pontosabban a forgatókönyv teljes hiánya? Kidolgozatlan karakterek? Átélhetetlen és unalmas történet? Kiszámítható, csavarosnak szánt befejezés? Szerelem! Trú lov, son! Ennyi kell, ennyike. Jól kondicionált közönség ez. Mint Pavlov kutyájának, ezeknek is megindul a nyáltermelése, ha meghallják a szükséges hívószavakat. Teremtsd meg a romantika vázlatát, adj nekik egy keretrendszert, dobj eléjük egy Rorschach-tesztet, és ők kötelességtudó zombikként beleprojektálják neked a lepkét, a halált, a szerelmet, meg a lányt, akit tíz éves korában szexuálisan zaklatott a nagybátyja. Tényleg nincs szükség többre? Hát persze hogy nincs? Ezeknek? Minek? Így is úgy is kitermelitek nekünk a gyártási költségek háromszorosát pár hónap alatt! Akkor meg miért kapnátok többet, mint a már vállalhatatlanság felé erősen tendáló minimumot?
YOU give love a bad name!

3/10

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése