XX (Filmkritika)

Azt hittem, hogy az éneklő zöld gumimaci után már nem fogok olyan animált kabalafigurával találkozni, amit 3-4 másodperccel a megismerése után egy szögekkel kivert deszkával ütnék pixelpéppé. Azt hittem, hogy az internetkorszak hajnalának poklából tétova gyermeklépteinkkel végre kitántorogtunk a szabad ég alá, a fénybe. Ülök a televízió előtt, élvezve a XXI. századi marketing művészi mosóporreklámba és akciós bélszínrolóba oltott önkifejezését, mikor hirtelen, minden előjel nélkül megpillantom AZT. Nem Stephen King bohócát, hanem az alza.hu zöld manóját. ,,Hoztam nektek hetvenezret, hetvenezret hoztam nektek...” - vonyítja a kis g*ci, és mint egy poszttraumás stressz szindrómásnál, úgy törtek felszínre belőlem az el- és lefojtott emlékek arról a bizonyos táncoló gumimaciról. A Republic bár sosem énekelte meg, de újfent megértettem, hogyan lehet gyűlölni valamit, valamiért. A lény (mert ezt a sátáni szörnyszülöttet emberi nyelv nem képes nevén nevezni) olyan mélyről jövő, zsigeri szintű utálatot ébreszt, hogy ez már nem lehet véletlen. A "negatív hírnév is hírnév"-alapon akarnak megtapasztani a tudatalattinkban egy mémet, de szerintem minimum túllőttek a célon, és pont az ellentétes hatást érték el, mert ez a Cartman hangján rikácsoló zöld valami annyira utálatos, annyira elmondhatatlanul irritáló, hogy még ha igaz lenne a reklám, és 10.000 forint után 70.000 forint kedvezményt adnának, és nem lenne a dolognak semmi apró betűs buktatója, akkor sem vásárolnék náluk. Ha a dupláját ajánlanák, akkor sem. Ez presztízskérdés! Basszus, az a taposnivaló zöld seggfej a saját ványadt, mocsok kis marslakó pofáját nyomtatta rá a bankjegyekre. Széchenyi, Szent István, Deák Ferenc arcképe helyére! De még ha nem is szarnának ilyen szimbolikus módon a nemzeti panteon közepére, a kinézet és a dal bőven elég ahhoz, hogy kinyíljon a Mein Kampf az ember zsebében.

Engem nem érdekel, hogy milyen jók az ajánlataik, milyen széles a kínálatuk, és mennyire gyorsan és rugalmasan szállítják ki a termékeiket. Inkább fizetek valamiért kétszer annyit... sőt, inkább égetem el a pénzemet, minthogy az alza zsebében landoljon, és mindezt emiatt a genyó zöld szörnyszülött miatt. A cseh barátaink azt képzelték, hogy valami nosztalgikus trash-élmény majd felszítja bennünk a vásárlási vágyat? Most komolyan: hogy lehet valami ennyire vérlázítóan igénytelen? De nem csak a reklám, a webáruház maga is. Véletlenszerűen kiválasztottam egy gyerekjátékot a kínálatukból, és ezt találtam: ,,LEGO Technic tervezték szerelmeseinek gépekkel és technológiával és segít, hogy a fejlett modellek komplex mozgó alkatrész. Ezek tehát kifejezetten a tapasztalt építők és a szerelmesek a műszaki modellek. LEGO Technic sorozat jellemzi pontos figyelmet fordít a legkisebb részleteket, míg a magas funkcionalitás és a mobilitás modellek. LEGO Technic nagy előnye az a képesség, hogy újjáépítsék a modelleket más témában hasonló gépek. LEGO fejleszti a kreativitást, a finom motoros készségek és a képzelet a gyermekek és közé az egyik legnépszerűbb gyermek játékok." Jó látni, hogy annyira sokra tartják a vásárlókat, hogy Google fordítóval honosítják a termékleírásokat. Igazi, első osztályú... mármint osztályos marketingstratégia, igazi profi, piacvezető magatartás! 23 év tapasztalat, ladies and gentlemen!
(Oh, so spoOoOoooky!)

Nos. Szerencsés nap ez a mai, ugyanis az XX c. horror antológiát fogom darabjaira szedni. Vagyis ezúttal nem egy, nem kettő, de még csak nem is három, hanem egyből négy rövidfilm kerül terítékre. Mielőtt azonban belekezdenénk eme remekbe szabott horror-falatkák megcsócsálásába, muszáj foglalkoznunk egy kicsit a mögöttes gondolatisággal, mely ezt a 4 művet az esélyegyenlőség és társadalmi igazságosság égisze alatt megalkotta és összeházasította egymással. Nem lehet szó nélkül elmenni a tény mellett, hogy eme alkotások mindegyikét egy-egy nő rendezte. Céljuk pedig pontosan az, mint minden nőnek, aki a melleit és szeméremajkait zászlóként lobogtatva kiáll a patriarchátus roppant túlereje ellen, vagyis hogy bizonyítsa: attól még, hogy a lábad között egy visszafejlődött péniszt hordasz, még ugyan annyit érsz, mint azok, akiket viszont egy túlfejlett csiklóval áldott meg a természet. Nemes törekvés ez, még akkor is, ha kb. 100 évvel  megkésett, hisz ezt a meccset már réges-rég lejátszották. Mert ugye nem képzeljük, hogy értelmes és vitaképes emberek komoly képpel, trollkodás nélkül vallanák, hogy egy nő rosszabb filmet rendez, mint egy férfi, pusztán csak amiatt, mert vaginája van. A mélyről feltörő ostobaság és primitivizmus ellen pedig nem lehetséges az egyetemi katedráról meg a safe space-ből küzdeni, pláne nem úgy, hogy az ideológiádon kívül mást nem is tudsz felmutatni, de ne szaladjunk ennyire előre. A lényeg, hogy legyen bármilyen kontraproduktív és értelmetlen, ez a négy nő (név szerint Jovanka Vuckovic, Annie ClarkRoxanne Benjamin és Karyn Kusama) azért állt össze erre a közös projektre, hogy megmutassa a feminin energiákkal való horrorfilm-rendezés versenyképességét a vélt vagy valós akaratlagosság által megszervezett és fenntartott nemzetközi kolbászfesztiválon. Négy többé-kevésbé amatőr női rendező, akinek nincs mása, csak a vulvája, 2 millió dollárja, és persze a nemi egyenjogúságba vetett tántoríthatatlan hite, most összefog, hogy jól odab*sszon a pasiknak, amiért azok szögesdróttal és lövegtornyokkal vették körbe Hollywoodot, kirekesztve őket a jóságból. Mi hiányzik, mi is hiányzik? ... ja igen. A tehetség, a fantázia, a szakmai hozzáértés, és KB. MINDEN MÁS, AMI EGY FILM MEGRENDEZÉSÉHEZ SZÜKSÉGES!
(Ez nagyon old-school, de miért is kéne érdekelnie minket?)

Mielőtt egyáltalán elkezdődhetne az antológia első darabja, a Doboz, a készítők máris teljesen demotiválnak minket a folytatásra egy indokolatlanul hosszú és teljesen öncélú stop-motion szegmenssel, melyet nyilván félelmetesnek szántak, de azon túl, hogy kicsit bizarr látványt nyújt egy ide-oda guruló babafejű babaház, nem sok szerepe van. Viszont ha valakit megmozgatnak a retró gyerekjátékok hihetetlen kalandjai, az örülhet, hisz a kisfilmek átvezetőjeként az epikus saga további epizódjait tekintheti meg. Nem lövöm le a poént a végén, egyrészt azért, mert a spoilerezés rendkívül csúnya dolog, másrészt azért, mert nincs semmiféle poén, és mint mondtam, az egész értelmetlen. Persze annyi értelme azért van, hogy feltornázza 80 percre a játékidőt.
Tehát ezután a csudálatos bevezető után jöjjön a Doboz (The box)! Anyuka utazik két gyermekével a vonaton, mellettük egy botoxolt arcú Tesco gazdaságos Robin Williams ül, kezében egy piros ajándékdobozzal. A kíváncsi kölyök kíváncsiskodik, így a férfi engedi, hogy belekukkantson. Bár nem tudjuk meg, hogy mit láthatott, de ismerve a big sausage pizza-típusú pornófilmeket, van egy eres sejtésem. Később, a vacsoraasztalnál ülve a fiú arra hivatkozva, hogy nincs étvágya, nem eszik semmit. Majd másnap se. Egyáltalán semmit. Őszintén, ígéretes alapanyag. Egy kompetens rendező csodákra lenne képes vele, de sajnos a női nem kereszteslovagjának kezébe került, tehát szükségszerűen félkemény fekáliává silányodik, ahogy az inkompetens színészek tovább kínoznak minket kínosan amatőr játékukkal valamint az élettelen és röhejes dialógusokkal.
A srác szülei természetesen furcsállják a dolgot, de mivel felelősségteljes és érett felnőttek, nem csinálnak belőle különösebb ügyet. Na jó, az apuka üvöltözik vele egy kicsit, és dühösen csapkodja az asztalt (tipikus férfi, csak az erőszak nyelvén ért!), de az anya látványosan beleszarik az egészbe. Végül 5 (!) nap után elviszik az orvoshoz, aki, mint felelősségteljes és szakmailag kompetens szakember, azt mondja a gyereknek, hogy ennie kell, mert a világon rengeteg ember éhezik. Clap, clap, clap...
(Na, 20-30 év múlva ebből is jó sztori lesz...)

Tehát ahelyett, hogy a lassan múmiává sorvadó kisfiút befektetnék egy kórházba, és intravénásan táplálnák, inkább ezzel a jó tanáccsal hazaküldik, mert tudjuk, a bűntudatkeltéssel való érzelmi zsarolás az orvostudomány jelenlegi állása szerint a legjobb módszer az ilyen helyzetek kezelésére. Biztos nem lesz komolyabb baj belőle! Talán nem lep meg senkit, de a helyzet tovább romlik: a vacsorák továbbra is elmaradnak, ráadásul miután a két gyerek suttogva beszél valamit egymással, már egyikük sem hajlandó ételt magához venni. Ez láthatólag csak az apát zavarja, anyu tovább tömi magába a pizzát és a spagettit, miközben a gyerekei szép lassan már úgy néznek ki, mintha most szabadultak volna egy koncentrációs táborból. Apuka kiakad, majd könyörgőre fogja, így a puttók beavatják a nagy titokba, melynek következtében ő is éhségsztrájkba kezd. Jön egy jelenet, melyben a család nyersen felfalja az anyukát, de aztán kiderül, hogy az egész csak egy álom, szóval... ja. Köszönjük. Telik múlik az idő, nem tudjuk pontosan mennyi, de közben Karácsony lesz, és a gyerekek még mindig életben vannak annak ellenére, hogy valószínűleg már hetek, vagy hónapok óta koplalnak. Aztán adnak egy piros dobozt az anyukának, akinek valamiért eszébe jut az a bizonyos férfi a vonaton (gondolom a piros csomagolópapír rendkívül ritka arrafelé, és azt is a gyerekek vették a megtakarított uzsonnapénzükből...), egyből összeköti a szálakat, melyből azt a következtetést vonja le, hogy ez valami vicc. Clap, clap, clap. Majd mindhárman kórházba kerülnek, és kb. egyszerre meg is halnak, ami ugye nem vet jó fényt a fater egészségi állapotára, mivel legalább egy héttel később hagyta abba az evést, és felnőtt férfiként illene jobban bírnia az ilyesmit, mint két 10-12 év körüli gyereknek. Anya gyászol, színészi képességeinek hiányát latba vetve szomorkodik, majd felül a vonatra, hátha találkozik Robbin Williams botoxolt alteregójával. De nem találkozik vele. THE END.
(Rohadékok, diszkriminálják a szegény fényevő gyereküket!)

Nem tudom, hogy ez a kisfilm hogy kerülhetett be az antológiába, mert egyáltalán nem volt félelmetes, és a szükségtelen és képzelt kannibalizmust leszámítva még csak durva sem. Thrillernek is csak jóindulattal nevezném. A színészek tragikusan rosszak voltak (amit jól mutat, hogy még a kislány volt a leginkább hiteles az egész csapatból...), a dialógusok borzalmasak, a szereplők viselkedése pedig messzemenőkig hiteltelen, és ez megöli az amúgy is csak nagyítóval fellelhető feszültséget. Nincs üzenet, nincs konklúzió, az egész sztori tökéletesen felesleges, hisz a rendező nem tudta, hogy mit kezdjen vele, hogyan tartsa fenn és hogyan zárja le. Ritkán használom ezt a jelzőt, de ha valamikor, hát most indokolt: a Doboz gagyi. Még a legtöbb egyetemi vizsgafilm vagy 5 perces amatőr Youtube-os horrorvideó is köröket ver rá, pedig azokat nem a női nem élharcosai hegesztették össze több százezer dollárból. 3 pontot azért még így is megérdemel.
A második szeg a koporsónkba a Szülinapi buli (Birthday party) címet viseli. Ez valami groteszk horror vígjáték akarna lenni, de olyan szánalmasan elbukik, hogy annak hatására visszasírtam a Dobozt. "Történetünk" (mely megcsúfolása mindennek, ami valaha valamit is el akart mesélni...) szerint egy anyuka épp a lánya születésnapi bulijára készül, mikor észreveszi, hogy a férje öngyilkos lett. Ahelyett, hogy hívná a mentőket, a rendőrséget, elkezdene sikítozva fel-alá futkosni, vagyis ahelyett, hogy olyasmit tenne, ami a legkisebb mértékben is életszerű, inkább elrejti a holttestet a szekrényben, és úgy csinál, mintha mi sem történt volna. De persze a helyzet nem ilyen egyszerű, mert a bejárónő, a kíváncsi szülők, és persze a kislány folyton majdnem belebotlik a tetembe, amit a szemfüles anyukának HIHETETLENÜL szellemes módokon kell elhárítania. Anélkül, hogy az odavezető utat felvázolnám: a befejezésben bénábbnál bénább jelmezbe bújt gyerekek körében a halott apa pandának öltöztetve ül, előtte a születésnapi torta, majd előrebillen és beleborul a tortába, mindenki rájön a titokra, elkezd sikoltozni, és... oh snap.
(Nem tudom mi a rosszabb: a halott apa, a KKK szellem, a ráklány, vagy a néger WC.)

A végén a rendezőnőnek (áldja meg a lelkét az összes szent!) még van képe poénkodni alternatív címadással: ,,Birthday party, or The memory Lucy suppressed from her seventh birthday. ...it wasn't really her mom's fault." - ó tényleg nem? Valahogy a filmben látottakból nekem pont az ellenkezője jött le, és szerintem az események MINDEN EGYES MOMENTUMA az ő hibás döntéseinek eredményeként történhetett csak meg, de hé! Biztos vagyok benne, hogy a széjjeltraumatizált szülinapozó gyerekek is eljutnak majd (néhány évnyi terápia után persze) odáig, hogy megbocsájtó legyintéssel elüssék a dolgot. Legalább nevettünk egy jót így együtt: én, Annie Clarke, és persze az agyamban szép lassan növekvő tumor. Az a helyzet, hogy ez a kisfilm is működhetett volna, ha mondjuk nem egy talentum és gyakorlat nélküli énekesnő rendezi. Mert igen, Annie Clarke (a.k.a St. Vincent) egy zenész, de valamiért úgy gondolta, itt az idő megmutatnia a tehetségét a filmrendezés terén is. Nyilván a gonosz, elnyomó férfi uralom miatt nem volt eddig rá lehetősége, és nem azért, mert valószínűleg még egy doboz gyufa is jobb filmet készítene nála. A St. Vincent által létrehozott... dolog bizonyítja, hogy mennyire kevés is kell ahhoz, hogy valamit filmnek tekinthessünk. Gyakorlatilag elég, ha bekapcsolod a kamerát. Általában plusz pontot jelent, ha a kamera előtt emberek is vannak, sőt, történik is valami, amit akár cselekménynek is lehet tekinteni, azonban itt mindez csak csökkenti a film értékét, megrabol minket, és intellektuálisan sért. A Születésnapi buli tökéletes példája annak, hogy mi a különbség a bad és a wrong között, mely a magyar nyelvben a "rossz" szóban gyógyult össze. A Doboz bad, míg a Születésnapi buli wrong típusú rossz. A bad lehet szórakoztató, a wrong csupán fárasztó, kínos és dühítő. Nem tudok felidézni ennél rosszabb horrorfilmet, vagy akár vígjátékot, bár mindkét kategória undorodva köpné ki magából ezt a szemetet. Sajnálom, hogy az 1 pontnál nincsen alacsonyabb osztályzat, mert amúgy ez a förmedvény -2 lenne.
(Ne aggódj, nemsokára gumibabává változik, hogy könnyebb legyen cipelni!)

A harmadik darab, a Ne ess le (Don't fall) egy tipikus, középszerű, klisés slasher movie. Tehát mint ilyen, a legjobb a mezőnyből. Bár felejthető, de legalább köszönőviszonyban van a horror műfajjal, ami úgy látszik nem feltétlenül elvárás egy horrorfilmes antológia esetében. 4 fiatal lakókocsival kimegy a sivatagba táborozni, az egyikük valami falrajz miatt szörnnyé változik, és megöli a többieket. Vége. Tényleg nem lehet róla többet írni, annyira unalmasan, fájdalmasan sablonos. Más körülmények között ez kellemetlen lenne, de az XX esetében olyan volt, mint egy oázis a sivatag közepén. Egy rendkívül ingerszegény és jellegtelen oázis, de legalább lehetőséget ad arra, hogy összeszedjük a lelki erőnk maradékát, és befejezzük a filmet. A rendező, Roxanne Benjamin bedolgozott a messze nívósabb V/H/S és V/H/S 2 antológiákba is, amiért jár neki egy szolid vállveregetés.
4 pont, mert azért annyira mégsem vagyok hálás.
Az utolsó... mű az Egyetlen élő fia címet viseli, mely angolul sem hangzik sokkal jobban: Her only living son. Itt sem vesződnék túl sokat a sztori ismertetésével. Lényegében a Rosemary gyermeke találkozik az Ómen-nel. De minek? Ez a kisfilm leginkább szükségtelen. És unalmas. Ritkán esik meg, hogy azt kívánom, legalább egy-egy jumpscare-t ejtsenek meg, mert a minimális adrenalinlöket segít ébren maradni, de az XX még erre sem vette a fáradtságot. Ahhoz képest, hogy elvileg egy horrorfilmet néztem, egy pillanatig sem kapott el a hangulat, pedig azért még a legamatőrebb garázsmunkák is képesek legalább néhány másodpercig elhitetni velem, hogy érdemes volt leülnöm eléjük. Itt ez sem sikerült, de gyanítom, hogy valamilyen módon erről is a gaz patriarchátus tehet.
(Á, szóval emiatt kell az a 2-3 óra készülődés...)

A kisfilmből megtudhatjuk, mi lett volna, ha Rosemary egyedül neveli fel kis sátánfattyát, aki az évek alatt egy enyhén pszichopátiás, idegbeteg tinédzserré cseperedve elkezdi felfedezni gonosz örökségét, mely leginkább démon-lábkörmök formájában nyilvánul meg. Mindez akár lehetne érdekes is, ha a jelenetek 90%-a nem abból állna, hogy anya és fia egy asztal mellett ülve, vagy a konyhában állva nagyon nyögvenyelősen beszélgetnek a semmiről. Nem tudom, miért is kellett megpróbálkozni azzal, hogy 20 perc alatt felépítsenek két karaktert, bemutassák a köztük lévő diszfunkcionális érzelmi dinamikát, ha az egész oda fut ki, hogy aztán a végén megjelenik valami (az 'ődög!), amit nem látunk, csak az általa keltett diszkó-fényjátékot és bizarr kameraremegést, és megöli a két főszereplőt. De persze azt sem mutatják, mert hisznek a színes polietilén lapokon zseblámpával való átvilágításban és a csempékre locsolt híg eperdzsemben. A történet tanulsága, hogy a Sátán is hímsoviniszta: nem elég, hogy nem fizet gyerektartást, de amikor végre hazajön, akkor is erőszakoskodik, kérdés nélkül behatol a testedbe, nem törődve azzal, hogy élvezed-e vagy sem, aztán gyorsan el is megy. Valószínűleg annyi nőt megkupakolt hosszú bukott angyal karrierje során, hogy igazán beáldozhat egy-két Antikrisztus jelöltet, elvégre csak egynek kell uralkodnia a tengerek vadjai és a tőzsdék spekulánsai fölött, a satnyábbakat szét lehet kenni a konyhakövön, majd jön a kultista postás, és feltakarít. 3 pont...
(Napi 7 dl kávé, hogy őszinte legyen a mosolyod!)

Összességében az XX sikeresen alulmúlta minden elvárásomat, ami nagy szó, mert eleve nem számítottam semmi jóra négy nőtől, akik azzal hozzák hírbe a szaros low-budget szerelemgyermeküket, hogy a töketlenkedésüket a töketlenségükkel próbálják leplezni. Elég csak állást foglalni valamilyen divatos témában, és az ügyed pártolói máris potenciális vásárlók lesznek, akik szolidaritásból és társadalmi felelősségvállalásból fizetik majd ki a mozijegyet. Ez azért mégis csak egy polgári minimum, kérem! Ha adódik valami fontos ügy, a szalonban notebookon The Guardian-t olvasgató kultúrember ugye nem sajnálhatja a pénzt az emelt díjas SMS-re. Meg kell védeni a női ruhába öltözött szakállas férfiakat a diszkriminációtól! Az éhező afrikai kisgyerekek se maradjanak like és Nike nélkül! Na meg persze a nők, akik nem elég, hogy nem rendezhetnek filmet, de még meg is erőszakolják őket kacsintások, kéretlen pillantások meg dagadó farmernadrágok látványa által.
Manapság trendi áldozatnak lenni. Menő dolog, ha elnyomnak, megnyomorítanak és traumatizálnak. Mondjuk ne annyira, mint azokat, akiken tényleg erőszakot követtek el, és nem csak ránéztek vagy kelletlenül utánaszóltak az utcán. Ők csak azért kellenek, hogy össze lehessen az tragédiájukkal mosni az évtizedek után hirtelen felszínre törő, légypiszok méretű esetünket. Természetesen nem mindenkit ronthatnak meg híres producerek, zenészek, színészek és politikusok, hisz ezeknek az embereknek is aludniuk kell valamikor, tehát nem érnek rá undok férfimancsaikkal a nap 24 órájában combok közé nyúlkálni. Ilyenkor kell a gonosz háttérhatalomra, vagy valamilyen tömbösíthető ellenségre mutogatni. Zsidók, cigányok, migránsok, bankok, nagyvállalatok, Brüsszel, az elit, a gazdagok, a patriarchátus. Válassz magadnak titkos nemezist! Némelyik szalonképes, némelyik nem, ki-ki a maga szája íze szerint keressen okot, hogy miért nem azt az életet éli, amit megálmodott magának. Nem vagy gazdag és sikeres? Valószínűleg a zsidók hibája. Amit meghagytak, azt meg elviszi a 'Téhóm! A kisembert soha nem engedik a húsos fazék közelébe. Az, hogy lusta vagy, gyáva, és tehetségtelen, nyilvánvalóan szóba se jöhet!
(A nemek aránya már jó, na de hol marad a rassz diverzitás?)

Hasonlóképp jól mantrázható az is, hogy a patriarchátus mennyire elnyomja a nőket. Lássunk a háttérbe valami nagy, sötét akaratot, egy megfoghatatlan, de egységes és mindent átszövő rendszert. Megakadályozza, hogy át tudj törni az üvegfalon, az üvegplafonon, az üvegkalitkán, szóval azon, ami láthatatlanul körülvesz, tudod, hogy ott van, mert *ide illessz be 1-2 személyes sztorit*, de nem lehet rámutatni, mert önmagában nem bizonyít semmit. Ez ellen az erő ellen pedig harcolni kell! Legyen egyenlőség! Válás esetén ne legyen automatikusan a nő a kedvezményezett a gyermekelhelyezést illetően! Dolgozzanak a nők is 5 évvel tovább, és haljanak 5 évvel hamarabb! Legyen ugyan annyi női hajléktalan, mint férfi! Több nőt a szénbányákba és szennyvízcsatornák karbantartócsapatába, a betonkeverő, az esztergályosgép és a vaskohó mellé, több nőt a kamionok volánja mögé! Több női postást, rendőrt, katonát, közmunkást, és taxisofőrt akarunk látni az utcákon!
Érdekes módon az efféle egyenlőtlenség ellen senki nem emeli fel a hangját. Mert egy felvilágosult, értelmiségi nőnek derogáló lenne a reggeli Princess muffin és latte macchiato mellől ilyen olajos, büdös, izzadtságszagú pasimunkákra még csak rágondolni is. Viszont az ingyen felvételi pontokért, jól fizető céges állásokért, kuratóriumi tagságért, felügyelőbizottsági pozícióért, parlamenti mandátumokért már megéri felemelnie a hangját. A szakmunkások nemi egyenlőségéért küzdjenek meg a szakmunkások. Érdekli is őket az, ha több a férfi kaszkadőr, operatőr, hangmérnök, világosító, kellékes, díszlettervező és vágó! Azt ők magasról leszarják. Vagy ha nem is leszarják, de még belefér. Na de a rendezői szék! Na ott húzzuk meg a határt! Eddig és ne tovább! Idáig hátrált a női egységfront, most viszont megveti a lábát, és megharcol a saját zsíros koncáért!
(Amikor a nejednek fontosabb a kőműves karrierje, mint az összebújós Titanic nézés.)

Ahogy a Kommunista kiáltvány elégtelen állam- és társadalomszervezési modell, úgy önmagában a feminizmus és a nemi egyenjogúság vágya is kevés ahhoz, hogy pusztán abból filmet készítsünk. Hiába nagyszerű egy ideológia papíron, hiába vizionálunk magunk elé valami csodálatos ábrándképet, ha közben milliók halnak éhen, belezuhanunk az adósságspirálba, és egy terrorrezsimmel kell beletaposni a társadalmat az általunk szépen kimért öntőformába. Lehetséges, hogy ez olyan tanulság, ami egyeseknek valami hihetetlen revelációt okoz, de nincs semmilyen összefüggés a rendező neme és az általa létrehozott produktum minősége között. Mert ha az XX tényleg reprezentálna bármit is, akkor most azt kéne gondolnunk, hogy a női rendezők tényleg ennyire tehetségtelenek? Csapjuk össze a két kezünket, és kezdjünk el örömködni? Ez az csajok, megmutattátok! Ha egy nő mélyen magába nyúl, akkor a petefészke környékéről ki tud kaparni valamit a filmvászonra? Megtudtuk, hogy a nők nem olvadnak szét ebben a szerepben '70-es évekbeli viaszvámpírok módjára?
Vagy ez igazából csak egy ügyes csapda azoknak, akik ezt az egész vállalást arra használnák fel, hogy a női rendezőket a női mivoltuk miatt szidalmazzák? Generálni akarnak egy okot, hogy fellázadjon ellenük az internet kommentfalainak trollserege, egy olyan helyzetet teremtve ezzel, ahol joggal kiálthatnak farkast? Mert más magyarázatot egyszerűen nem tudok találni erre a borzalomra. Nem létezik, hogy ennek a négy erős és öntudatos nőnek összesen nem volt annyi agysejtje, illetve jó ízlése, hogy észrevegyék, mennyire silány, értéktelen szemetet hoztak létre. Vagy teljesen elvakította őket a társadalmi igazságosság fénye, miközben a senki által meg nem kérdőjelezett ügyük élharcosaiként pózoltak saját maguk előtt, vagy pedig világraszóló, cinikus szemétládák, akik egy felkapott gondolatiság mögé látszólag teljes vállszélességgel beállva akarnak maguknak némi zsebpénzt, hírnevet és nyilvánosságot szerezni, szemen köpve ezzel gyakorlatilag mindenkit.
(...it wasn't really her mom's fault!)

Nemcsak azt a pár szerencsétlent, akik jóhiszeműen elmentek megnézni ezt a szemetet (az 55.000 dollár összbevételből sejthető, mennyien lehettek...). Vagy a férfiakat, akiknek a gaz elnyomása ellen fegyvert és kamerát ragadtak. Hanem a nőket is, akik beléjük helyezték a bizalmukat. Elárulták, cserbenhagyták, nevetség tárgyává tették őket. Mert ha az egész női nem nevében szállsz síkra, akkor az egész nemed fog elbukni általad. Csak épp az XX (a film, és nem a kromoszóma) nem reprezentál önmagán kívül semmit. Ha tényleg létezne az a férfiakat rendezői székekbe fújó hátszél, amit ez a négy kókler megpróbált a saját vitorlájába csatornázni, akkor mit csináljon az XX után egy női filmes. Mit mondjon a péniszükkel propellerező elnyomó hatalmaknak? -Elbuktunk, de ha lehet, kedves mr. Goldberg, mr. Weinstein, én azért tennék még egy próbát, na nem a kollektív női nem nevében, ááá... akkorát azért nem vállalunk. Ezúttal csak azt bizonyítanám, hogy a 168 cm magas, barna hajú afro-amerikai biszexuális nők is képesek olyan filmet rendezni, mint a férfiak. Majd később ezt még kiterjesztjük az AIDS-es törpékre... elnézést, vertikális kiterjedésükben hátrányos helyzetű egyénekre és a tolószékes... mármint akadálymentesített utakon akadálytalanul, kicsit másképp, de tökéletesen boldogan és egészségesen közlekedő futókra is, de most egyenlőre maradjunk meg a 168 cm magas barna hajú biszexuális afro-amerikai nőknél.
(Emberünk már a Popeye 3D remake-re készül.)

Nevetséges. Ha ez a trend folytatódik, akkor lassan már nem lehet egy rohadt filmet megnézni anélkül, hogy mindenféle önjelölt emberjogi aktivisták, pártbiztosok, propagandafelelősök meg gender-komisszárok tölcsért dugnának a szánkba, hogy letuszkoljanak a torkunkon valami politikai programot. És egyébként eszembe nem jutna ekkora ügyet csinálni ebből az egész feminista háttérnarratívából, ha nem ez adná a film profilját és identitását. ,,Four deadly tales by four killer women", ugye.  Ez áll a borítón. Egy ilyen kiállást nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni, különösen mert egy valós jelenségre hívja fel a figyelmet. Tényleg nincs sok női rendező, a horror műfajon belül pedig még kevesebbet látni belőlük. De most komolyan, így hirtelen csak két híres női rendező jut eszembe: Lana és Lilly Wachowski. Ironikus módon nemrég még ők is férfiak voltak.
Szóval, mégis miért nincsenek női rendezők? Ennek sok oka lehet. Talán a nők egyszerűen nem mutatnak akkora érdeklődést e hivatás iránt. Az is lehet, hogy a férfiaknak sokkal kompetensebbek ezen a területen. Lehet, hogy a női rendezők nem tudják megteremteni a filmforgatáshoz szükséges pénzügyi hátteret, mert nehezebben szereznek befektetőket. De akár előfordulhat, hogy a potenciális rendezőnőket a filmstúdiók mögé viszik, és addig ütlegelik aprópénzzel telerakott zoknikkal, amíg el nem állnak a korábbi tervüktől, és helyette színésznők vagy énekesnők nem lesznek. Fogalmam sincs. Mindenesetre ezt az áldatlan állapotot nem feminista propagandával meg indirekt vádaskodással, hanem lelkiismeretes munkával és kiváló produktumokkal lehet megváltoztatni. Tehát akár még áldásos is lehetett volna az XX alapkoncepciója, csak hát az egyetlen, de annál fontosabb kritériumot nem sikerült teljesíteni. Ráadásul a négy kisfilm valami mágikus módon nemhogy erősíti, de lerontja egymást. Persze ebben hatalmas szerepe van a Szülinapi bulinak, ami olyan rossz, hogy mindent leránt magával a mélybe, mint valami audiovizuális betoncsizma.
(-Jaj Dannykém... lesz még belőled Daniella, meglátod!)

Ideológiai üzenetet el lehet adni egy jó filmmel, de szar filmet ideológiával promózni erősen pofátlanság. Ahogy pofátlanság a vaginádat szabad kártyaként használva megúszni az egyenlő elbírálást, pláne azokkal a nőkkel szemben, akik ahelyett, hogy nagy piros felkiáltójeleket tennének a lábuk közé, inkább az általuk elvégzett munka minőségével igyekeznek kiérdemelni a figyelmünket. De persze az ilyesmi nem divat az újhullámos feministáknál, ahol elég csak képzelt vagy felnagyított sérelmeken nyavalyogni, semmiségeken látványosan megsértődni, a fejlett nyugati világ felvilágosult liberális/humanista paradicsomának kényelmében és jólétében nőgyűlöletről, ókori elnyomásról meg kibírhatatlan társadalmi egyenlőtlenségekről beszélni. Ez kb. annyira hiteles, mintha egy kövérre hízott turista verné az asztalt a 7 hamburgere, 3 doboz sült krumplija és másfél liter kólája mellől kifelejtett kis doboz ketchupért, miközben a csont sovány utcagyerekek ott dögölnének meg tőle néhány méterre. De őt az nem érdekli. Neki csak az a kis dobozka paradicsomszósz kell. Mert megígérték. Az neki JÁR!

2/10

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése