Who is Mike? (VN kritika)

Szeretnéd magadat zseninek érezni? Arra vágysz, hogy a szellemi felsőbbrendűség Parnasszusáról tekinthess le az alant világtalanul ténfergő, ostoba halandókra? Mindig is tudtad, hogy különleges vagy, pedig még az élet iskolájában is csak kegyelemkettessel tudtad megszerezni a bizonyítványodat, de további megerősítésre vágysz? Nos, kedves olvasó, ne is keresgélj tovább, hisz itt a tökéletes alakalom, hogy a belsődben mélyen eltemetett erőforrásokat egy könnyű de egyszerű módszerrel a napvilág és a közösségi háló nyilvánosságának színe elé tárhasd! Íme! Az "Ezt a fejtörőt az emberek 99 százaléka képtelen megoldani"-típusú teszteknek hála végre igazolást nyer a benned szunnyadó egocentrikus kiválasztottságtudat. Amennyiben eddig egy mohos szikla alatt, vagy valami hidegháborús atombunkerben éltél, következzék a feladvány lényege: adott egy hihetetlenül egyszerű, minimális utánagondolással megfejthető rejtvény, amit, hacsak nem vágták ki az agyad nagy részét egy rozsdás vajazókéssel, könnyűszerrel ki tudsz találni. A korrektség kedvéért persze meg kell emlékeznünk azokról a szegény embertársainkról, akik az általános iskola első 4 osztályát masszív alkoholizálással és heroinnal kevert élesztőgomba rendszeres, intravénás befecskendezésével töltötték, mert ők talán kicsit nehezebben tudják megugrani a szintet. Tehát, miután minden agysejted vért és verejtéket izzadva leküzdötte ezt az eposzi akadályt, jöhet a nyilvánvaló válasz alant történő kikommentelése, hogy mindenki láthassa', te vagy a falu legokosabb villanyszerelője. Az már mellékes körülmény, hogy a 2 szótagos komment odaböfögése során is képes voltál 8 helyesírási hibát véteni, és még a hangulatjelet sem sikerült a megfelelően bepötyögni, de hé! Benne vagy az 1%-ban! You are special, son! A többi paraszt meg nem érdemli meg, hogy plusz időt és agykapacitást pazarolj rájuk, neked küldetésed van, ugye. Meg kell fejtened az élet, a világmindenség, meg minden rejtélyeit, olyan komplex filozófiai kérdéseken kell elmélkedned, amikbe még Szókratész (a' olyan mint a hogyishíjják, tudod... a VV Alekosz?) is belepirulna.

Bennem a nyilvánvaló cinizmuson túl csak az az egyszerű kérdés merült fel, hogy az ilyen tesztek klikkvadász kiagyalói vajon végigkérdezték-e az összes embert a bolygón, hogy olyan állításokat tegyenek, miszerint az emberek 99%-a képtelen megoldani az adott feladványt? Odamentek a kis afrikai Babajide-hez, aki épp ott haldokolt az AIDS, TBC, malária, dehidratáció, alultápláltság, és óriás tűzhangya csípések szívmelengető kombinációjától, odatették elé ezeket a gyökét teszteket, és amikor agonizáló hősünk vérhabot felköhögve, törött faágra hasonlító ujjával a rossz válaszra bökött, ők beírták az eredményt egy füzetbe, és haladtak tovább, új falvak, új légylárváktól nyüzsgő feketék felé? De legyünk ma kivételesen jóindulatúak, és feltételezzük, hogy a világon tényleg mindenki elvégezte ezeket a teszteket, kivéve pr3d4t0R1998, megbaszomanyád17, meg Kovács József, szabad kőműves? Mert itt nem arról van szó, hogy belőheted magadat egy numerikus skálán. Nem. Itt van az emberiség, a 100%, és te valahogy pont kimaradtál. Aha... persze. Lehet, hogy most nagyon elborult dolgot fogok állítani, kedves olvasó, de maradj velem: le merem fogadni egy alig használt nedves törlőkendőben, hogy a legtöbb esetben még a minimális 100 fős mintavétel sem történt meg. Szóval sajnálattal közlöm, hogy menthetetlenül átlagos vagy. Most pedig menj, rakj ki egy 3 darabok puzzle-t, vagy kamatoztasd a lappangó zsenialitásodat elemi matematikafeladványok megfejtésében valamelyik áruházlánc facebook oldalán, és nyerj magadnak tetszőleges színben választható babaágyat, lejárati dátumhoz vészesen közeledő édességeket, és egy ezerkétszáz forintos botmixert!
(Mike, vagy nem Mike: az itt a kérdés.)

Félretéve a számító szemétládák figyelemfelkeltő baromságait, foglalkozzunk a Who is Mike nevet viselő 2015-ös, ingyenesen letölthető Ren'py visual novellel, mely a Fervent indie fejlesztőcsapat első munkája. Azóta piacra dobták a második játékukat is CUPID címen, de még nem volt alkalmam kipróbálni. A lényeg, hogy egy viszonylag friss, de annál ambiciózusabb társasággal van dolgunk, mely elkötelezte magát a művészi indíttatással megírt, horrorisztikus természetfölötti mesék mellett. Tehát egyszerű,, de erőteljes, archetipikus elemekkel dolgozva igyekeznek megkapó, magával ragadó történeteket a közönség elé tárni. A Who is Mike igencsak rövid darab, 1-2 óra alatt kijátszható úgy, hogy mind a 9 végkifejletet végigzongorázzuk, de ennek ellenére úgy gondoltam, érdemes róla egy kritika erejéig megemlékeznünk. Támogassuk minden lehetséges eszközzel a független fejlesztőket, nem igaz? Annál is inkább, mert én (szégyenemre legyen mondva) nem éltem az adakozás lehetőségével, és fizetés nélkül tettem szert a programra. Legyen hát ez a pár sor a vezeklés, amiért ilyen méltatlan módon jártam el!
 (And my fuckin' pullover too!)

Szóval, történetünk szerint hősünk, Mike, erős tarkótáji fájdalommal és szemüvege híján homályos látással ébred a háza kanapéján. Az elmúlt pár óra teljesen kiesett neki, ami már csak azért is kellemetlen, mert nincs egyedül a szobában: nem messze tőle, baseball ütővel a kezében áll a tökéletes hasonmása. Ugyanaz az arc, ugyanazok a gesztusok. Még a ruházatuk is egyforma. A helyzet értelemszerűen mindkettejük számára kissé szokatlan, bár a kezdeti freakout után a dolgok lenyugszanak annyira, hogy a Mikeok között megkezdődhessen az érdemi párbeszéd arról, hogyan is tovább. Egyértelmű, hogy akármi is történt, két Mike nem fér meg egy háztartásban, tehát valahogy ki kell deríteni, ki az eredeti, és ki a másolat. Mikor azonban az emeletről meghalljuk élettársunk, Sarah hangját, döntéshelyzet elé kényszerülünk: elkerülendő, hogy szívbajt hozzunk a barátnőnkre, a hasonmásunk javaslatára elhagyhatjuk a házat, hogy majd másnap járjunk az ügy végére, vagy megmakacsolhatjuk magunkat, és megtagadhatjuk a távozást.
(Sose voltam túl jó a feleletválasztós tesztekben...)

A sztori előrehaladása szempontjából érdemes az utóbbi választ adni, melynek eredményeképp Sarah is képbe kerül, aki a kezdeti freakout után jobb híján kérdések útján próbálja meg kiszűrni, melyikünk az igazi Mike. Innentől kezdve elég gyorsan fogják egymást követni a választási lehetőségek: kedvesünk egyre kényesebbé váló kérdéseire reagálva elmondhatjuk az igazat (ami kényesebbnél kényesebb diskurzushoz vezet), és természetesen megpróbálkozhatunk hazugsággal is (ami viszont többnyire ordítóan átlátszó). A visual novel fordulópontja akkor jön el, mikor Sarah azt akarja megtudni, hogy mi vagyunk-e az igazi Mike. A választásunktól függetlenül természetesen fogadkozunk az eredetiségünk mellett, de valójában ténylegesen itt dől el az identitásunk, és itt ágazik szét a történet. Nagyjából ezen a ponton kell felhívnom a figyelmet az elkövetkezendőkben elkerülhetetlenül előforduló spoilerekre, tehát ha szándékodban áll kipróbálni a játékot, akkor elégedj meg ennyi információval, és az alábbi LINKről szerezd be a programot!
(A nők ölni tudnának ezért a titokért!)

Na... a lényeg, hogy egyikünk doppelgänger, ráadásul nem az az ártatlan elveszett ikertestvér, alteregó-fajta, hanem inkább a kevésbé népszerű, energiaelszívós, emberfeletti erővel rendelkező paranormális lény, aki fel akar zabálni és meg akarja gyilkolni a szeretteidet. Így ha sikeresen rávezetjük kedvesünket, hogy mi vagyunk azok, akikkel annak idején összebútorozott, konfrontálódnunk kell a leleplezett imposztorral, ami, mivel egy emberfeletti erővel rendelkező paranormális lényről beszélünk, nem zajlik kifejezetten gördülékenyen. Az entitás néhány perc leforgása alatt teljesen leamortizálja hősünket, aki ismét eszméletét veszti, átvezetve minket a játék leginkább elhibázott, épp ezért a legérdekesebb részébe: az alakváltó (nevéhez hűen) ismét alakot vált, tehát kialakul az a klisés helyzet, amikor kezünkben a pisztollyal kell döntenünk, hogy kit lőjünk le. Illetve csak majdnem. Ugyanis az egyik Sarah be van szorulva a vendégszobába, és csupán a (kissé eltorzult) hangját halljuk. A döntésünk arról szól, hogy végzünk-e az előttünk álló, és felénk közeledő, kissé sebesült Sarah-val. Nos, gyorsan rekreáltam magamban a korábbi eseményeket, és némi szükségszerű dedukció után arra a következtetésre jutottam, hogy egy gyilkos természetfölötti organizmusnak nincs oka defenzívába vonulni, és bemenekülni a vendégszobába, és az sem túl életszerű, hogy erőszakkal sikerült bezárni oda. Így hát amint lehetőség adódott rá, gyakorlatilag hezitálás nélkül tüzeltem...
(Fool me once, shame on you. Fool me twice... fuck you!)

És mint kiderült, tévedtem. Erre az ajtó mögül előbugyborékoló undorító nevetés elég világosan rámutatott, és miután a lény előjött, annak rendje és módja szerint le is gyilkolt. Well, darn. Visszatöltöttem az előző mentésemet, és ezúttal nem húztam meg a ravaszt, melynek eredményeképp az elvileg igazi Sarah lekaszabolt egy konyhakéssel, szóval... akkor ... most mi van? Éreztem, ahogy a paranoia és a bizonytalanság jeges ujjai szép lassan felkúsztak a gerincoszlopom mentén. 
Mi a gond? Gondolkodj! GONDOLKODJ! És pontosan ezt tettem, hagytam lejárni a döntés időkorlátját jelző, sürgető sávot, és a karakterem ennek megfelelően elemezte a helyzetet, keresztkérdéseket tett fel mindkét lánynak, majd megint filózott kicsit, más úton, mint én, de levonta a helyes következtetéseket, és végül, mikor lelőttem az ajtón kívüli hamisítványt, ezúttal tényleg a hamisítvánnyal végeztem. Ezek után kiszabadítottuk szívünk választottját a kvantum-szuperpozícióból, ölelkeztünk meg örömködtünk egy sort, és boldogan éltünk tovább az idilli mindennapjainkat beárnyékoló jövőbeli fenyegetések tudatában.
(Sarah tökéletes lenne az Édes-savanyú kritikáknál.)

Nos, mivel ez a befejezés kvázi a true ending, vizsgáljuk meg kicsit alaposabban! Amennyiben feltételezzük, hogy a megismert három szereplő közül csak egy doppelgänger, úgy a játék végén valamiféle bizarr Schrödinger macskája-effektus történik meg, ahol az elhamarkodott(nak bélyegzett) döntésünk határozza meg, hogy ki az igazi, és ki a hamisítvány. Ami érdekes, de mielőtt azonban elmerülnénk a paranoiába, és végül menthetetlenül lesüllyednénk a nihilizmusba, vagy épp felszállnánk a magasba és eltöltekeznénk a valóságot meggörbíteni képes isteni mivoltunk vélt nagyságában, mondjuk ki, hogy ez a szcenárió ostobaság. Ha a tudat határozza meg a létet, akkor mindkét válasznak helyesnek kellett volna lennie, nem pedig helytelennek. Viszont a külső, objektív valóság tőlünk függetlenül is létezik. Van hatalma a döntéseinknek, de azért nem ekkora. Kell lennie jó megoldásnak, mert azt nem a helyes, vagy helyesnek titulált gondolatmenet szüli. Attól függetlenül is ott van, logikával felfedezhetően, józan ésszel megismerhetően, vagy akár csak vakszerencsével eltalálhatóan. Nem túl korrekt dolog elzárni pusztán azt csak azért, mert nem a készítők (dramaturgiai igénye) által preferált módon jutunk el hozzá.
(Biztos ez, Mike? Valóban így lenne?)

A befejezésnek tehát csak akkor van bármennyire is értelme, ha valójában már az eredeti Sarah sem eredeti. Így természetesen a korábbiak válnak értelmetlenné, hiszen ebben az esetben teljesen felesleges lenne eljátszani a kérdez-felelek színjátékot. De van egy kétségbeesett és rendkívül erőltetett útja, hogy a történet működőképes legyen: ha a konfrontációt követő ájulásunk alatt a gonosz hasonmásunk megöli a barátnőnket, és egy újabb alakváltó átveszi a helyét, úgy van értelme a dolognak, hisz miután ilyen-olyan bizonyítékokra támaszkodva az egyiküket semlegesítjük, a másik még mindig mellettünk maradhat álcázva, hogy szép lassan kiszipolyozza gyanútlan hősünkből az életerőt. Ez elsőre jól hangzik, de csak tovább tolja a problémákat. Először is, mi értelme van ennyit fáradozni egy szerencsétlen, casual Mike becserkészésével, mikor ezerszám rohangálnak ilyenek mindenfelé. Nincs benne semmi különleges, nincs sportértéke sem az ő, sem a kedvese levadászásának, egy ilyen szintű konspiráció pedig több szervezést kívánna meg, mint amennyit ez az egész ügy ér. Másodszor pedig, ha ez a forgatókönyv igaz lenne, akkor az ajtón kívüli Sarah "hirtelen felindulásból elkövetett" lelövése után a hamisítványnak pont hogy nem kéne lelepleznie magát, hanem el kéne játszania a rémült, de megkönnyebbült barátnőt. Sajnálom, akárhogy bogozom, csomózom, ez a sztori nem áll össze.
(I have a bone to pick with you, damn Lizardman!)

Mindezek ellenére egy igazán kellemes visual novellel van dolgunk. Érződik rajta a szenvedély, a vágy, hogy valami újat alkossanak, még akkor is, ha hiányzik mögüle a szükséges rutin és anyagi háttér. Mint ahogy az egy félamatőr projekttől várható, a karakterek rajzolása és a CG is kissé kiforratlan, seiyuu természetesen egyik karakter esetében sincs, de ezeket a hibákat és hiányosságokat hajlamos vagyok elnézni, hisz a játéknak még minden gyermekbetegsége ellenére is nagyszerű hangulata van, és a true ending-en kívül mindegyik befejezés kielégítő a maga nemében. Kedvező tendencia, hogy a világ minden táján felütik a fejüket fejlesztők, akik a saját vízióikkal gazdag vérrel frissítik fel a nemzetközi piacot, tovább népszerűsítve a műfajt, és öregbítve annak hírnevét. 
Szóval összességében a Who is Mike kellemes csalódás. Messze nem tökéletes, viszont az alapkoncepciója és a kivitelezése van annyira érdekes, hogy elfeledtesse velünk ezeket!

7/10

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése