Újabb 25 utálatos, idegesítő anime klisé.

Pár nappal ezelőtt, mikor a Sword Art Online: Hollow Realization c. borzalmas játékban igyekeztem nem meghalni az unalomtól, felötlött bennem egy gondolat. Illetve kettő. Az első természetesen az volt, hogy mi a francot csinálok az életemmel, de nem értem rá egzisztenciális válságba zuhanni és órákon keresztül a plafont bámulva elmélkedni a lét végső értelmetlenségén, hisz a másik gondolat visszarángatott a nihilista tétlenség szakadékának pereméről. Az jutott eszembe, hogy itt ülök, és egy olyan játékon próbálom átverekedni magam, ami közhelyes banalitások sorozatára épül, ráadásul egy banálisan közhelyes sorozaton alapul, és én mégse fedeztem fel a kínálkozó lehetőséget, hogy újra merítsek ebből a kiapadhatatlan forrásból. Nem, a Hollow Realization tátongó ürességét egyenlőre nem áll szándékomban feldolgozni, hisz a korrekt munka megköveteli, hogy még a legnagyobb kupac szemét mélyére is leássak, végigjárva a nekem kijelölt Pokolbugyrokat, hisz csak így tudok kimerítő és vállalható mértékig helytálló értékítéletet megfogalmazni, hogy aztán szarkazmussal és szakmaiatlan szubjektivitással a perszonális igazságok mégis érvényes szintjére rángassam le azt. Most valami egészen más jutott az eszembe...
(♫ ♪ Insert sad piano music here. ♪ ♫)

Szóval. Mivel az animék kliséktől hemzsegő világa olyan terület, ahová nagyívű eszmefuttatások után lelkem rendre vissza-visszatéved, így megint összeszedtem 25 darab keményre száradt kutyagumit az út széléről, melyeket most listába szedve és képekkel kiegészítve nyújtok át a kisérdeműnek. A korrektség adott, a politikai korrektség jóval kevésbe, kíméletre pedig ne is számítsunk, mert most olyan baromságokat szedek össze, amik már régóta szúrják a szememet!

1.: Az opening szinte sosem passzol az animéhez (és persze az indokolatlan futás).
Felesleges lenne példákat sorolnom, hisz nagyítóval kell keresni az olyan animéket, ahol az op passzol a sorozat hangvételéhez. Nem tudom, milyen szisztéma szerint koreografálják meg ezeket a másfél perces szegmenseket, de hogy a szempontok között nem szerepel a művel való harmonizálás, az is biztos. Kicsit zavaró ugyan, de hát mit lehet tenni? Legalább a zenék tűrhetőek! Várjunk... nem. És amitől még külön agyrákot tudok kapni, hogy a karakterek minden anime openingben futnak valahová. Hogy miért, mi felé, vagy mi elől, az nem derül ki. Valószínűleg csak a kirobbanó fiatalságuk demonstrációjaként rohangálnak össze-vissza, cél nélkül, betépett idióták módjára vigyorogva. Hisz tudjuk, fiatalnak lenni annyit jelent, hogy összejössz a barátaiddal, és különösebb ok nélkül elkezdetek sprintelni, át mellékutcákon, ki a mezőkre, dombra fel, völgybe le, és bele a naplementébe, hisz nincs is jobb dolgotok! Néha még mindenféle szakadékokba is levetődhettek, arcotokon egy szebb holnap ígéretével. Teenagernek lenni már önmagában is egy nagy kaland, de ha ezt a mindent elsöprő eufóriát még egy kis kalóriaégető kocogással is felturbózhatod, akkor kár visszafognod magad, tedd, amit a szabad szellemed diktál! Fuss paraszt, fuss!
(Run fools!)

2.: A teljesen haszontalan gyerekkori barát.
Mert a kritikus pillanatban kell egy haver, aki emlékeztet, hogy 10 évvel ezelőtt együtt labdáztatok, tücsköket szedegettetek a rizsföldeken a nagyi háza mögött, vagy megvédted őt 2-3 (már akkor is rossz külsejű) kisgyerektől, és horzsolásos arccal rá mosolyogtál, miközben bátorítóan felmutattad a nagyujjadat! Azok a régi szép napok, mikor még minden egyszerűbb volt, és nem kellett 5-6 archetipikus háremlány között ellavírozva megőrizned a szüzességedet, és közben minden idők legerősebb mágusnindzsájává válnod! Hej, mennyivel könnyebb volt akkor az élet! Ugye, hiába kell megmentened a világot az emberiséget leigázni készülő, gonosz idegen gyíkemberektől, azért jó tudni, hogy van egy iskola, ahová visszamehetsz folytatni a normális átlagember-életedet, és egy barát, aki nagyjából két jelenetben szerepel, hogy aztán eltűnjön és soha többé ne kerüljön elő...
(Milyen arányosak ezek a szereplők.)

3.: Fontoskodó és irritáló női osztályelnök.
-Figyelj, én tudom, hogy közeledik a fesztivál, már csak három napig lehet jelentkezni a fanfiller nyári táborba... nem, nem felejtettem el hogy délután át kell vinnem Akihiko-nak az órai történelemanyagot, és még egyszer sajnálom, hogy tegnap elkéstem angolról, ami miatt az egész osztálynak 10 perccel tovább kellett szótáraznia, és így nem értél oda a vitaklubba, de tudod, nekem most már tényleg mennem kéne, mert az a 60 méter magas hentai szörny éppen felborítja a Tokyo Tower-t, felzabálja és megerőszakolja a lakosság utcán sikítozva rohangáló tagjait, és hát ugye azt nem kéne hagyni, szóval bár a te problémáid is rendkívül fontosak, mégis, most azt hiszem inkább elköszönök! De megígérem, hogy pénteken bent maradok, hogy segítsek a diáktanács adminisztrációs munkájában, elvégre azok a rohadt nyomtatványok nem fogják az egyik kupacból a másikba átpakolni önmagukat!
(Ne aggódj, fél perc múlva már a nyakadban lesz...)

4.: Gonosz, beteges, perverz, inkompetens gazdagok és vezetők, jó és tisztalelkű szegények.
Bár a posztmodernitás elvileg dekonstruálta a nagy világleíró narratívákat, és megrengette az objektív valóság létébe vetett hitet, mégis az emberek nagy része látszólag továbbra is ugyan olyan nyitott az egyszerű, könnyen befogadható megoldókulcsok iránt, mint korábban volt. Ugye a történelem, a társadalmi folyamatok, gazdasági áramlatok elképesztően bonyolultak, rengeteg faktor és körülmény határozza meg őket, így ha a kisember nem akarja magát egy-egy területen akadémiai szintre pallérozni, úgy a világ és az azt működtető mechanizmusok teljességgel átláthatatlannak tűnnek számára. Totális létbizonytalanságban és kiszolgáltatottságban élni pedig nem lehet, így az elme vagy belemenekül az ignoranciába, vagy elfogadja, hogy nincs egy mögöttes vezérlő akarat, ami mindent irányít, és a metaforikus gyeplő szabadon lobog a szélben, miközben a szekér a szakadék felé száguld... na nem, ez túl félelmetes! Még szerencse, hogy itt vannak nekünk az ideológiai eszmeáramlatok, melyek a sarlót, kalapácsot, és Princess péksüteményt forgató átlagemberek számára megadhatják a stabilitás látszatát! Mert mi a történelem, ha nem a burzsoázia, vagy másfajúak, vagy patriarchátus egyetemes, korokon átívelő harca a szegényekkel, vagy tiszta vérű árjákkal, vagy elnyomott nőkkel? Hát nem megnyugtatóbb egy felhőkön ülő istenségben hinni, aki jóságos és igazságos, mint a szabad piaci versenyben és a kapitalizmusban? Tűzz ki magad elé egy jól kikörvonalazható és megnevezhető ellenséget is, és gyűlöld, óvakodj tőle, harcolj ellene! Egyiknek a Sátán, másiknak a zsidó (bár itt egyesek felfedezni vélnek átfedéseket...), kinek a gyíkemberek, kinek a pénisszel rendelkező potenciális nemi erőszaktevők. És a legszebb az egészben, hogy még viszontgyűlölni is lehet, így mindenki megtalálhatja a saját személyes háttérhatalmát, ami az életed minden kudarcáért és keserűségéért felelős. Az animékbe beletuszkolt gazdag-szegény ellentét se különb ennél. Árnyalatokra természetesen nincs szükség, csak karikatúra gonoszokra, és azonosulható, humánus hősökre, akik rendre megrökönyödnek az elit aberrált viselkedésén, hisz aki ilyen gusztustalanul jómódú, az nyilván belülről is rohadt!
(Ultimate nutjob Hyoudou.)

5.: Monologizálás után a karakternek válasz helyett csak a nevét mondják.
Végtelenül idegesítő, mikor valamelyik szereplő másfél percen keresztül beszél, nagyívű értékítéletet mond mondjuk az emberi élet jelentéktelenségéről, a halál értelmetlenségéről, és arról, hogy hiába kapálózunk, végül képtelenek leszünk változtatni a dolgok menetén... és erre valamelyik oldalt álló bamba pofájú idióta benyögi az illető nevét. Értem én, hogy nem vagy képes érdemi hozzászólással megcáfolni vagy megtámogatni az elhangzottakat, és úgy eleve az egész témához képtelen vagy bármit is hozzátenni, de akkor inkább fogd be a szádat! Annál, hogy bárgyú képpel beböfögöd a beszélő nevét, még a csend is jobb. A csendnek van ereje, és van szerepe. Dramaturgiai szempontból is előnyösebb, ha egy fajsúlyos monológot szótlanság követ. Örülünk, hogy sikerült egy lépéssel eltávolodni az antropomorf díszlet szintjéről, és jelezted, hogy te is részese vagy a jelenetnek, de ha csak egyszavas mondatokban tudsz megnyilvánulni, akkor inkább húzd meg magad!
(Egy ágyban az ellenséggel...)

6.: Üvölts, úgy erősebb!
Vannak azok a harcosok, akik méltóságteljes csendben küzdenek. Mozdulataik gondos tervezés eredményei, gesztusaik élesre fentek, csapásaik és vágásaik milliméter pontossággal találnak célba. Egyesek dölyfös fölényeskedésnek neveznék mindezt, ők viszont az elegancia és a büszkeség megnyilvánulásait látják e mentalitás mögött, és végső soron nem is tévednek nagyot. Vannak viszont azok, akik számára az előkelőség mit sem jelent. Ők kemény munkával küzdik fel magukat azon a kudarcokkal és keserűséggel teli úton, mely elvezeti őket a CÉLJUKHOZ. Még nem tartanak ott, de már látják a fényt az alagút végén. Csak még egy kicsi kell. Csak még egy kicsi! Csapkodj össze-vissza, mutasd meg, mennyire győzni akarsz, és ordíts, mint a fába szorult féreg (látott már valaki ordító férget?)! Attól erősebb lesz az ütés, keményebb a rúgás, és még dramaturgiai szempontból is előnyös, hisz elég, ha a valaki torkaszakadtából üvölt, és a néző tudja, hogy itt most az illető nagyon odateszi magát! Teljesen mindegy, hogy egy több ezer tonnás robot felborulását kívánod megakadályozni, vagy épp egy több ezer tonnás robotban ülsz, ha üvöltesz, minden erősebb lesz, mert a felkorbácsolt adrenalin még a hidraulikus mecha karokba is képes erőt pumpálni, és a lézersugár is nagyobbat sebez tőle. Vagy ha mégsem, akkor is annyira cool, nem igaz?!
(Próbáltad már a barátság mindent elsöprő erejét, Tatsumi?)

7.: Idióta támadás/képességnevek és bekiáltásuk.
Nem sok mindent lehet hozzáfűzni ehhez a ponthoz. Alapvetően kész vagyok elfogadni, hogy varázslatok megidézéséhez szükséges lehet az adott képesség nevének a kimondása, ezt a legtöbb olyan anime, ahol megtalálható valamilyen formában a mágia, a történet ilyen vagy olyan módon elmagyarázza. Bár én személy szerint jobban kedvelem a varázsigéket, melyeket mindenféle kitalált ősi nyelveken mormolnak el, ezt a lebutított formulát is megtűröm. Ugyanakkor nem látom értelmét harcművész mozdulatok és speciális fegyvercsapások béna elnevezésének az ordibálását. Egészen pontosan milyen célt szolgál ez, azon kívül persze, hogy a tizenéves shounen rajongók a nadrágjukba ejakulálnak tőle a gyönyörűségtől? Értelmetlen vagánykodás ez, vagyis pont nem olyasmi, amivel egy élet-halál harc közepén foglalkozni kéne, ráadásul rettentő kínos is. Nem csak a magyar fordítások miatt, bár azok is rátesznek egy lapáttal. Ezeréves sárkánypikkely vágás! Az Igazság győzedelmes ökle! Szélvihar pörgőrúgás! Fekete tigriskarom roham! Végső technika: A Halál fagyos tánca! Komoly támadások ezek, de csak a jó ízlés és a rekeszizmok ellen.
(Figyelj, ne csináld, nem éri meg.)

8.: A főszereplő mindig bal oldalon az ablak mellett ül, és folyton kibámul az udvarra.
Nem tudom, milyen alakja van a japán iskoláknak, de már egy ideje feltűnt, hogy kb. minden osztály az iskola előtti udvarra vagy sportpályára néz. Elméleti síkon tudni vélem, hogy kell lennie olyan termeknek is, melyeknél a jobb oldalon vannak az ablakok, a folyosóra nyíló ajtó pedig balra található, de ilyesmivel legjobb tudomásom szerint még sosem találkoztam. De most elsősorban nem is erről kívánok értekezni, hanem magáról a főszereplőről, aki általában valahol hátul, de szinte minden esetben az ablak mellett ül, és unottan bámul ki a külvilágba, nem törődve az unalmas angol- vagy irodalomórával. Egykedvű mélázásában persze nem tartózkodik a belső monologizálástól sem, ahol azon kesereg, hogy mennyire egyhangúak és eseménytelenek a hétköznapjai. Ezt persze csak addig teheti meg, míg össze nem ismerkedik a rejtélyes új diáklánnyal, vagy be nem húzzák egy érdekes(nek titulált) iskolai klubba, vagy ki nem tör a zombi apokalipszis, hogy fenekestül felforgassa az életét. Onnantól kezdve meg természetesen azon fog rinyálni, hogy mennyire hiányzik neki az unalmas és átlagos élete, miért nem becsülte meg, amíg lehetett, miért nem fociztak többet a barátaival az udvaron...stb. Van, akinek nem lehet a kedvére tenni.
(Look at all these fake retards!)

9.: Az az egy, idegesítő loli karakter minden animében (néha nagyon kawaii állatruhában)!
Nem lenne okom felhozni ezt a pontot, ha a lolitaság az animékben megmaradna külsőségnek, és nem akarna személyiség archetípusként vagy viselkedési módozatként funkcionálni. Tudjuk, a japán lolinak nincs sok köze Nabokov regénybéli karakteréhez, hisz a távol-keleten nagyjából annyit tudtak megfogni a dolog összetett és sok komponensű jelenségéből, hogy "fiatal, pici és aranyos". Így a loli karakterek (tessék észrevenni a jóindulatot a többes szám mögött...) beltartalmi értéke is szinte mindig kimerül ennyiben: gyerekes, izgága és aranyos, esetleg még egy kis tsundere vagy kuudere, attól függően, hogy mit kíván meg a hárem. (Pro pedophile tip: mivel a pedofília az elmúlt száz évben komoly presztízsvesztésen esett át, önmagad címkézésekor érdemes a "lolicon" kifejezést használni, hisz a politikai korrektség megtanította nekünk, hogy amíg szofisztikált szóhasználattal nevezel valakit például degenerált fartúró buzinak, addig igazi kultúrember és a társadalom megbecsült tagja leszel.) Ez a lánytípus annyira sablonos és unalomig elcsépelt, hogy már plot twist-nek számít, ha egy loli szereplő nem loli attitűddel rendelkezik. De mivel ez normális körülmények között elképzelhetetlen, és a karakter megírása legalább három kvantumszámítógép több éves munkáját venné igénybe, így a paradoxont úgy oldják fel, hogy a középkorú japán irodisták meg transzcendens lények szellemeit ültetik beléjük.
(-Hagyd már abba, mert valaki meglát minket, és kihívja a rendőrséget!)

10.: Súlytalan bajnoki selejtezők, ahol tudod, hogy a hős/hősök eljutnak a döntőig.
Már önmagában az is egy klisé lenne, hogy minden hosszabb shounen anime sorozatba kötelező jelleggel bele kell erőszakolni egy tournament arc-ot, mert valami fillerrel ki kell tölteni a szünetet két fontosabb történeti esemény között, de erre most nem pazarolunk időt. Ami igazán idegesítő, az a mód, ahogy ezeket a versenyeket kivitelezik. Ugye ez lenne a tökéletes alkalom, hogy az eddig háttérbe szorult mellékszereplők is rivaldafénybe kerülhessenek, és megmutathassák magukat. Az animének ilyenkor pompás lehetősége adódik, hogy kikonkretizálja a képességeiket, elmélyítse a karaktereiket azáltal, hogy motivációt, célt, és rétegelt személyiséget ad nekik. Hisz a néző által beleinvesztált érzelmi energiák miatt minden harcnak tétje lenne, érdekessé és fontossá válnának, ráadásul öröm lenne nézni, ahogy ezek az egyébként semleges vagy baráti viszonyban lévő szereplők megküzdenének egymással. Ez egyedi és megismételhetetlen helyzeteket szülne, alkalmat adna különleges interakciókra, melyben a karakterek nemcsak gyakorlati értelemben, de verbálisan, szellemileg, vagy akár világszemléletükben ütköznének meg egymással. Karakterfejlődési ugródeszka, ezüsttálcán átnyújtva! Viszont a készítők rendre lustának vagy alkalmatlannak  bizonyulnak, és igyekeznek az egész selejtezőt elhabizni: a lényegtelenebb karakterek meccseit egyáltalán nem, vagy csak rövidke képsorok erejéig mutatják, és a játékidő 90%-át elviszi a főszereplő. Annyira ráfókuszálunk, hogy azzal még a kétség csíráját is elfojtják bennünk a protagonista győzelmét illetően. Ellenfele, akivel majd a döntőben meg kell mérkőznie, már a kezdet kezdetén teljes bizonyossággal kitalálható, így az ő diadalmas előremenetelét nem is kell megmutatni nekünk, esetleg a végső harc előtt egy kicsit, csak hogy lássuk, mennyire erős az ellenség, és aggodalmaskodjunk. De ne féljetek, bár a helyzet először reménytelennek tűnik, hősünk végül ezt az akadályt is sikerrel veszi majd! Milyen kurva nagy meglepetés, nem igaz?! Már majdnem letéptem az arcomat az izgalomtól, de valahogy sikerült visszafognom magam!
(-Kirito, én vagyok az apád!)

11.: Nagyon basic életigazságokon való kattogás. (-Az erősebb megöli a gyengét. Ez hát a világunk valódi természete!)
Amióta elterjedt a naiv hős pátosza, azóta dívik ez az ostoba trend, hogy a főszereplő a legalapvetőbb, mindenki számára teljesen egyértelmű dolgokon képes fennakadni, és addig túráztatja magát rajtuk, hogy a néző azt hiheti, itt és most az egész univerzum végső nagy igazságára derült fény. Holott csak annyi történt, hogy egy karakter nélküli, kartonpapírból kivágott kétdimenziós karikatúra rájött mondjuk arra, hogy a jó és a rossz örök harcot vívnak egymással. És az (elvileg érett felnőtteknek készült) anime képes erre a kétbites állításra felfűzni az egész tematikáját, holott az egy totyogó korból kilépett gyermek számára is egyértelmű. Elmondhatatlanul idegesítő. Ennél talán többet várnánk. Valami mélyebbet és árnyaltabbat. Csakhogy a hős, ez az ártatlan szellem, akit a világa kegyetlen és korrupt valósága megront, a játékidő nulladik másodpercénél születik meg. Nincs előzménye, az egész anime univerzummal együtt hívja őt életre egy fantáziátlan mangaka képzelete. Hisz ha eltöltött volna egy napot is abban a világban, amelyben elvileg éveket élt le, akkor ezeket a hihetetlen bölcsességeket már elsajátította volna. Kivéve persze, ha egy agyhalott idióta. És hát valljuk be, a legtöbb népszerű shounen főszereplő az.
(That's so deep, man... I never thought about it that way!)

12.: A hős leiskolázza az iskolai bully-kat.
Minden protagonistának át kell lépnie a saját árnyékát, mielőtt megharcolhatna a világot pusztulásba dönteni kész szupererős gonosszal. És mint tudjuk, a nagysághoz vezető út azokon az iskolai bully-kon át vezet, akik az első 1-2 epizódban folyamatosan szívatták a hősünket. Megverték, elvették a zsebpénzét, bezárták a szekrénybe, lehúzták a nadrágját, beledobták a patakba a matekháziját, vagy csak egyszerűen megvárták iskola után, és tarkóra tett kezekkel követték őt az utcán, miközben osakai yakuza akcentussal gorombaságokat mondtak a frizurájáról. Na, hát az ilyen neveletlenséget meg kell torolni, hogy helyreálljon az világegyetem rendje, és meglegyen az omega hím nézőközönség vágybeteljesítő fantáziája is. Minden történetnek kell egy tutorial miniboss, és ezek a karakterek pontosan ezt a célt szolgálják. Pro tip for pro heroes: mutasd meg a felsőbbrendűségedet úgy, hogy pont egy általuk nagyra tartott módon nyomod le őket, és nyerj magadnak tökéletesen haszontalan követőket, akik a történet további részében áhítattal fogják mantrázni a neved a háttérből!
(Let the bodies hit the... WAAAALL.)

13.: Indokolatlanul nagy fegyverek.
Nagyon kevés dolog tud úgy visszarángatni egy fikcionális anime világból a valóságba, mint a szükségtelenül nagy fegyverek, melyek a méretükkel már a saját funkciójukat lehetetlenítik el. Én valahol Guts Dragonslayer kardjánál húzom meg a határt, hisz ott meg van indokolva és elő van vezetve a megjelenése, ráadásul a Berserk hőséről el is tudjuk képzelni, hogy egy ekkora ormótlan fegyvert forgasson, hisze ez a brutalitás és elementáris erő hozzátartozik a karakterisztikájához, és illeszkedik a történetbe. Ellenben az teljesen irreális, hogy 150 centi magas japán középiskolás lányok úgy forgatnak másfél mázsás pallosokat, alabárdokat, kaszákat és puskákat, mintha azok hungarocellből vagy fémszínűre festett habszivacsból lennének! Valószínűleg tényleg abból vannak, meg persze ködös eredetű expozíciós mágikus háttér történetből. A francba, kihagytam a barokkos körmondatokkal felfestett expozíciós monologizálást a felsorolásból! Uno momento, por favor!
(Azzal mit tervezel, lehorgonyzod vele a Titanic-ot?!)

14.: Pat my head pls! Expozíciós monologizálás és párbeszédek.
Hogy is felejthettem el? Hát létezik annál szebb, mint amikor a karakterek több jeleneten át elmagyarázzák egymásnak azt, amit elvileg mindketten tudnak, csak azért, hogy mi, nézők is értsük? Van egy alapszabály, amit a legtöbb anime hajlamos elfelejteni: SHOW, DON'T TELL! Ha egy történetben a vámpírok rabszolgasorban tartják az embereket, akkor ezt mutassák meg, és ne két szereplő beszélgetése nyomán tudjuk meg, mert az ilyen dialógusok rombolják az életszerűséget. Ugyan így, a narrátor, aki az első epizód elején ledarál néhány bekezdésnyi szöveget, majd soha többé nem kerül elő. Ki volt ő? Miért mondta el nekünk mindezt? Gyakran a főszereplő narrál az animék elején, de annak sincs több értelme. Kihez beszél, és miért? Egyáltalán, megtörténik ez a narráció a "valóságban", vagy ez amolyan fiktív téren belüli fiktív térben hangzik el? És akkor még nem is beszéltem arról, hogy MINDEN TÁMADÁST MEG KELL MAGYARÁZNI! A főszereplő előhúzott a seggéből egy mozdulatot, amit eddig még nem láthattunk? Ilyenkor jön jól az oldalvonalon álló szurkolócsapat, hogy elemzik és kommentálják egymásnak (nekünk) a látottakat. -Elképesztő! Naruto Árnyék klón jutsu-ja semlegesítette Sasuke tűzlabda képességét. És közben a háta mögé került! -Jaj ne! Naruto használni fogja a Rasengan-t! Hogy fogja ezt Sasuke kivédeni?! NANI?! Ez nem is egy sima Rasengan, hanem egy kombinált árnyék klón szuper Rasengan!!!
Nagyon intenzív, meg minden, csak épp teljesen hiteltelen és nevetségesen gyerekes...
(,,A Pokolnak nincs feneke... abban a zuhanás örök.")

15.: Felelőtlen ígéretek.
Alapvetően nincs azzal különösebb probléma, ha egy hős jól kikonkretizált, vagy akár nyíltan kimondott feladattal indul neki a történetnek, mert ez hozzásegít minket, hogy megértsük a karakter motivációit. Nem túl elegáns módszer, hogy egy, jellemzően az első 1-2 rész valamelyikében történő konfliktus hatására a protagonista ennyire világos célt kap, de ez általában illeszkedik az (amúgy szerintem elhibázott) történetvezetési sémába. Akkor van igazán baj, ha a karakter elkezd nagyívű ígéretekkel dobálózni. "Mindenkit meg fogok védeni!", "A saját kezemmel változtatom meg ezt a korrupt rendszert!", "Én leszek a legnagyobb mágus!", "Megölöm az összes óriást!", "Én leszek a világ ura!". Nagyon hangzatos fogadalmak ezek, a gond csak az, hogy az anime nem jöhet ki jól belőlük. Ha a világ megmutatja a naiv hősnek, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek, és letöri az ábrándos lelkesedését, az mindössze unalmas és közhelyes vívódáshoz vezet, ami rengeteg időt elemészt, csak hogy a végén eljussunk egy konklúzióig, melyre bármelyik (nem degenerált) ember pár perc heveny gondolkozás után rájönne.Viszont amennyiben a főszereplő hű marad a szavaihoz és megtartja az ígéretét, szembemenve minden logikával, akkor ugye ő a KIVÁLASZTOTT, aki alanyi jogon megkap minden eszközt a győzelemhez, ráadásul még a sztori is aládolgozik. Na nem mintha az elbukó és vívódó hős pátosza kizárná, hogy az illető kiválasztott legyen. De erről már írtam a korábbi listában. A lényeg, hogy ha csak lehet, minden karakter tartózkodjon az ilyen felelőtlen ígéretektől. Mert ez csak arra jó, hogy a hős bejelentkezzen a szerepre, mely szerint minden és mindenki az ő személye, az ő elhatározása körül kering, és az efféle egocentrikus perspektíva sokszor csak árt a sorozatnak.
(-Megölöm az összes marijuana termesztőt!)

16.: Bentó, tetőn ebédelés, etetés (say áááá!)
Én elhiszem, hogy Japánban ez egy népszerű szokás, de az elég valószínűtlen, hogy MINDEN iskolában nyitott és a diákok számára elérhető az épület teteje. Hősünket lányismerősei természetesen mindig meginvitálják, hogy töltse velük az ebédszünetet odafent, mert ugye az ebédlőben enni annyira mainstream. -Nem hoztál magaddal semmit, Casual-kun? Nem baj, én tegnap véletlenül egy kicsit több rizst csináltam, ezért hoztam neked is egy doboz bentó-t. Van benne még sült polip, polip alapú virsli, rántotta, párolt zöldség, sült sertésszegy, savanyú szilva, ecetes bambuszrügy, mézes-szezámmagos csirke, pirított fokhagymás kenyérkockák, szójás rákfalatok, egy kis sült tészta, főtt tojás, és persze macskafej alakú tonhalas sushi! Csak egy kis maradék a tegnapi vacsorából, tényleg! Na mi van, láss hozzá! Várj, segítek. - szólt a kétbites romance interest lány, és evőpálcikáival felcsippentett egy polip alakú virslit, majd hősünk szájához emelte. -Mondd: áááá. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! És erre a baromságra több percnyi értékes játékidőt kell szentelni. Komolyan. Annyira várom, hogy egyszer valamelyik kétdimenziós főszereplő erőt vegyen magán, és megmondja a bentós csajnak, hogy kösz, kedves vagy, de tudok egyedül is enni! One can only hope...
(Például a polip alakú virsli meg a macskaformájú sushi miatt, igaz?)

17.: Az átlagos főszereplőt valamiért felveszik egy különleges alakulatba/elit csapatba.
Értem én, hogy olyasmit látott, amit nem lett volna szabad. Azt is hajlandó vagyok elfogadni, hogy az esemény után hősünk már nem térhet vissza az átlagos élete viszonylagos tudatlanságába. De ez még mindig nem indok arra, hogy bérgyilkost, ügynököt, zsoldost, csempészt, forradalmárt, paranormális nyomozót, mágust vagy szörnyvadászt faragjatok belőle. Mert itt ugye még senki sem sejti, hogy ő a kiválasztott. Még ő maga se tudja, hogy igazából ő az anime legerősebb karaktere. Akkor meg miért kell beszervezni? Hiszen ott van a kézenfekvő opció: öljétek meg! Halott ember nem beszél, ugye. De mivel innen nehezen lehetne továbblendíteni a sztorit, akár útjára is bocsájthatjátok, bízva abban, hogy nem fogja kifecsegni a titkotokat, vagy ha mégis, akkor se hinne neki senki. Ezt időnként el is süti egy-egy történet, de csak azért, hogy néhány perc múlva a hős, aki kész lenne elfelejteni a történteket, véletlenül belefut a csapat valamelyik nőtagjába, aki szorult helyzetben van, és meg kell menteni, vagy épp a hősünk jut bajba (természetesen amiatt, aminek szemtanúja volt), és őt kell kisegíteni. Akárhogy is legyen, a történet annak rendje és módja szerint lefutja a tiszteletkört, melynek következtében a főszereplőt (tisztán csak a humánum szavára hallgatva, tudjuk) beveszik a csapatba. A forgatókönyvben ez van benne, senki nem kérdez semmit, adjatok neki fegyvert, egyenruhát, és a következő bevetésre már jön velünk!
(Legalább lesz, aki főz és kitakarítja a há... ja, arra már ott van Susanoo.)

18.: Az a nyomulós csaj karakter, aki kijelenti, hogy a főszereplő lesz a férje.
Mert amikor a hős még 3 éves volt, egyszer kisujj-esküt tettek, hogy összeházasodnak, ha betöltötték a 18-at. A emberünk persze kb. két napra rá elfelejtette a dolgot, de a lány nem. Ő még hosszú évekkel később is ezt a jelenetet idézi fel magának elalvás előtt, miközben a srác nála felejtett radírjával álomba maszturbálja magát. Már kiválasztotta az esküvői ruhát, lefoglalta a papot, megvette a viaszkosvászon ágytakarót is, ami majd szerelmük kicsorduló cseppjeit felfogja alattuk, hogy aztán egy kis fiolába összegyűjthesse őket, és a nyakában hordhassa jószerencse-amulettként. A yandere szenzorom ilyenkor mindig beriaszt, hogy vigyázz, VIGYÁZZ! Mert ez a lány nem százas. Készülj fel rá, hogy ha elutasítod a közeledését, akkor egy konyhakéssel fogja megnyúzni az összes létező nőismerősödet, beleértve az anyádat és a 8 éves kishúgodat is. Oh, erről eszembe jut az egyik kedvenc mangakám, Kago Shintaro Collection c. munkája. ...na, Shintaro is egy beteg állat.
(-Ha megcsalsz vagy elhagysz, levágom a péniszedet és kesztyűbábot csinálok belőle!)

19.: El fogok késni, EL FOGOK KÉSNI! ( + Pirítós megevése útközben.)
-Hello, a nevem XY, és ez az én történetem. Normális életet élek egy normális városban. Ez lesz az első napom a Blablabla Akadémiában. És amint látjátok, EL FOGOK KÉSNI!
Ez a fajta anime nyitány annyira közhelyes, hogy talán még rámutatni is felesleges. Elkésik, fut, oké. Ennek most viccesnek, vagy szórakoztatónak kéne lennie? Damn, how relatable, I'm getting up late every morning! Mert egyáltalán nem az. Ha minden alkalommal, mikor a láttam egy főszereplőt pirítóssal a szájában végigrohanni valami kisváros utcáin, kaptam volna száz forintot, akkor most lenne nagyjából... 700-800 forintom. Mondjuk igyekeztem elkerülni az efféle nyálban és banalitásokban tocsogó tucat slice of life darabokat, de azért még a legalaposabb rostálás után is bele- belefut az ember ilyenekbe, különösen, ha annyi animációs sorozatot néz, mint én. Mások nevében nem beszélhetek, de számomra késésben lenni annyit jelent, hogy a megszokottnál kicsit gyorsabb ütemben gyalogolok. Valamint ha választanom kell, hogy 20 másodperccel többet késsek, vagy még úgy az asztalnál ülve megegyem azt a rohadt pirítóst, azt hiszem nem kérdés, hogy a hét bármelyik napján a kulturált étkezés mellett döntenék. Tartogassátok az erőtöket arra, mikor majd jönnek a démonok vagy a vámpír vérfarkasemberek! Azt hiszed számít, ha lemaradsz az első óráról? Nem tudtad, hogy Japánban senki sem érettségizik le, mert valami kataklizma folyton elvonja a gyerekek figyelmét a tanulásról? Jaj, bocs, lespoilereztem az életedet?
(Vajon az osztályfőnök bal hátra ülteti majd, az ablak mellé?)

20.: A béta romance interest csaj, aki nem vall szerelmet, és végül nem is jön össze a hőssel.
Az ilyen típusú lányoknak azért nincs semmiféle létjogosultsága, mert minden animében ugyanaz a szerepük, a történetük lefutása, és még a végkifejletük is. Ha egy béta nőstény sorsát nyomon követted, pontosan tudhatod, mi lesz a többi száz sorsa, mert a történetírók ezt egy csomagban adják, az egész karakter és az útja felrajzolható egy panelre, mely kézről kézre jár, és mindenhová odapofátlankodik. Az a helyzet, hogy amennyiben nem valami béna hárem animéről beszélünk, szülhetne érdekes helyzeteket a második barátnőjelölt lány jelenléte, de mivel a szituáció mellé előre zsugorfóliázva jár a karakterisztika is, ezek a lányok sosem vallanak színt, sosem konfrontálódnak, nem történik meg velük és általuk a szerelmi C, hanem elszeparálódnak a maguk keserédes, viszonzatlan érzéseik fantáziavilágába, és az oldalvonalról nézik, ahogy a két, storyboard által "egymásnak rendelt" szereplő megtalálja a boldogságot. Csak ő és a néző tudja, hogy mi lehetett volna. Esetleg még egy bizonytalan pillanatban rébuszokban megtárgyalja a dolgot a fő romace interest lánnyal, hallgatólagosan megegyeznek, hogy Gyanútlan kisfiú-san választ majd kettejük között, és kb. ennyi. Ez a mellékszál semmire nincs semmilyen hatással, csak ott van, hogy ott legyen, de az érdektelenség vagy inkompetencia miatt sosem építkeznek rá, hanem hagyják titokban elhervadni ezt a remek lehetőséget egy kiadós School Days-féle... várjunk csak? Akkor inkább sztornó. Mindenkinek jobb lesz, ha egyáltalán ne használják.
(Kvízkérdés: melyikük a szerelmetes gyerekkori barát?)

21.: Orrvérzés.
Back in my days én is láttam melleket, fenekeket, sőt, még a női test intimebb tájékaira is volt szerencsém több ízben betekintést nyerni, mégis, valahogy sosem fordult elő velem, hogy eme idomok és szervek megpillantásának hatására vér spriccelt volna az orromból. Lehet, hogy velem van a baj, de azok az erek valahogy csak nem akarnak elpattanni. A vér ilyen esetekben inkább alászáll, hogy mindenféle barlangos testeket telítsen meg, ahelyett, hogy az orrba tolulna és spontán orrvérzést eredményezne. Lehetséges, hogy a kifelé prűd japánok így akarják szimbolizálni az erekciót? Ha így van, akkor csak annyit szeretnék kérdezni: egy dudorodó farmernadrág mitől obszcénebb a kivillanó fenekeknél, és falatnyi bikinibe bújtatott irreálisan nagy melleknél? A szűzies férfi célközönséget annyira feszélyezi a saját álló pénisze, hogy inkább belemenekül egy kognitív disszonanciába, ahol a miniszoknya alól kilátszó, középiskolás popóra feszülő bugyi látványa merevedés helyett epistaxis-t okoz? Akárhogy is legyen, ez az olcsó humorkodás, és a nemiség ténye fölötti cinkos összekacsintás egyáltalán nem vicces, viszont borzasztóan éretlen és kínos.
(Amikor nem visel bugyit, de genitális fertőzése van.)

22.: Szimplán csak megbocsájtani a legyőzött főgonosznak, aki rettenetes dolgokat tett.
Mi is példázná jobban ezt a jelenséget, mint Akihiko Kayaba a Sword Art Online-ból, aki egy személyben felelős több ezer ártatlan játékos haláláért, de Kirito az Aincrad arc végén kedélyesen elbeszélget vele, hallgatólagosan megbocsájt neki, és a későbbiekben is mindenki úgy gondol rá, mint valami nagy álmodozóra, aki fel akart építeni egy virtuális kastélyt. De azért ne felejtsük már el, hogy Kayaba kezén TÖBB EZER EMBER VÉRE SZÁRAD! És akik megmenekültek, azoktól is éveket rabolt el, és valószínűleg hosszú hónapokig tartó fizikoterápia és éveken át tartó pszichológiai kezelés árán tudnak majd visszatérni normális életbe, már ha egyáltalán! Lehet, hogy nem ismerted mindegyik áldozatot személyesen, de számos barátod is köztük volt. Tudod, azok, akiket meg kellett volna védened, és akiknek a brutális lemészárlása miatt részeken át depressziós voltál. Nem kéne legalább egy kicsit felháborodni? Vagy jobbat mondok: beleordítani a rohadék pofájába, hogy -A Pokolban fogsz elrohadni, te szemét szociopata tömeggyilkos! Hát nem szorult beléd egy cseppnyi igazságérzet sem? Nem izgat, hogy egy felmérhetetlen károkat okozó gonosztevő egyszerűen csak elsétál a digitális Jedi túlvilágra, miközben ti szomorkás zenére nosztalgiázgattok a barátnőddel? De még ha Kayaba épp haldokolna (ahogy a legtöbb anime végén a legyőzött antagonista teszi), akkor sincs semmilyen morális felhatalmazásod megbocsájtani egy olyan bűnt, melyet csak töredékében követtek el ellened! Az ilyen magatartás annyira méltatlan mindahhoz, amit tanulságként le kéne szűrnünk ezekből a történetekből (mert valójában még a megbocsájtás keresztényi aktusa sem történik meg), hogy az egyszerűen vérlázító, de végig nekünk kell nézni újra, és újra, és újra, és ÚJRA!
(Azonnal gyere ide vissza, feküdj a földre, és tarkóra a kezed!)

23.: Azok a csajok, akik velemiért elkezdik markolászni a nagyobb mellű ismerőseik melleit.
Újabb szeg az életszerűség koporsójába. Képzeljük el egy pillanatra azt az élethelyzetet, amikor egy nyilvánvalóan kissé perverz lány poénból megragadja a barátnője kebleit, elkezdi őket gyúrogatni, miközben incselkedően szexi hangon azt kérdezi: -Jaaaaj, Vikikém, már megint megnőttek a cickóid? Kezdek rád féltékeny lenni! Bárcsak nekem is ekkorák lennének, de csak nem akarnak megnőni! A barátod nagyon fog örülni, amikor majd fogja a hatalmas, vértől duzzadó... - és közben már az arcát dörgöli áldozata mellkasához. Rohadt bizarr gondolat. Ennek most humorosnak kéne lennie? Vagy csupán azért kell beleerőszakolni a sztoriba egy látens leszbikus csajt, mert a tizenéves srácok buknak az ilyesmire? Azok sok mást is szeretnek ám, de ha azokat is implementáljátok a sorozatba, akkor nagyon nehéz lesz majd bekönyörögnötök magatokat a délutáni műsorblokkba!
(-Akárcsak a távoltartási végzés, te beteg állat!)

24.: A főszereplő azzá válik, amit a legjobban gyűlöl. Vívódás.
A rohadt óriások megették a családomat, és megfogadtam, hogy az utolsó szálig kiirtom őket, de én is óriás lettem! A vámpírok megcsócsálták a húgomat, erre engem is vámpírrá változtatott egy 30 kilós anime loli csaj! Az anyámnak leszakította a fejét valami alakváltó idegen organizmus, most meg az én kezemre is ránőtt egy, ráadásul még beszél is! Most maszturbálhatok bal kézzel, b*sszameg! Mindig is gyűlöltem a pszichopata, despotikus britanniai uralkodókat, és valahogy én is azzá váltam! ...szerintem ezen kattogjunk még 10-11 epizódon át! Valamivel ki kell tölteni a játékidőt, hisz ez már az idősebb generációnak szól, nekik nem elég az, ha szupererős tizenéves gyerekek ököllel véresre verik egymást. Nem, a kifinomult seinen közönségnek szüksége van valami mélyebb(nek látszó) tartalomra, hogy érezzék, ők már nem azok a hülye kölykök, akiknek merevedése volt a Bleach-től, Hinata ölelőpárnát ölelve hajtották álomra a fejüket, és super saiyan-nak öltözve mentek el a MondoCon-ra, ők érett felnőttek kérem! És mivel a felnőtt lét egyik legfontosabb eleme az, hogy az életünk elhibázott döntésein naphosszat rágódunk, és látványosan szenvedünk a sors kegyetlen humora miatt, így az azonosulhatóság kedvéért a hőseinknek is ilyeneknek kell lenniük! Persze ez egy rettentően sekélyes és olcsó húzás, amitől minden magára valamit is adó történetírónak tartózkodnia kéne, de hát a punk rockerből öltönyös irodista családapává váló lázadó világfájdalma sem sokkal mélyebb, szóval a zsák megtalálja a foltját.
(Lehet, hogy csak kötőhártya-gyulladás...)

25.: Amikor a csaj karakter okkal-ok nélkül veri a főszereplőt. Milyen lenne már fordítva?!
A fizikai erőszak igazán jópofa, nem? Nincs is mókásabb annál, mint látni, ahogy egy hangulatingadozásos, enyhén skizofrén lány folyamatosan agyba főbe veri a főszereplőt (vagy annak teljesen normális szexuális érdeklődéssel rendelkező barátját)! Az ok természetesen az, hogy leplezze a zavarát, tehát nem róhatjuk fel neki, hogy időnként ököllel véresre öklözi szíve választottját, a gyomrába rúg, különféle tárgyakkal teljes erőből fejbe vágja, vagy csak nemes egyszerűséggel nekicsapja a falnak, padlónak. Olyan minta ez, mely legitimálja a nők férfiak ellen elkövetett abúzusát, mert ugye az olyan cuki. A lányok már csak ilyenek, kicsit impulzívak, néha kicsit eltörik a karunkat, vagy cigarettacsikkeket nyomnak el az arcunkon, de hát ilyen ez a szeretet, na! Ő így mutatja ki, és mi ezen nem akadunk fent, hisz tudjuk, a férfiak sosem sírnak, ártani nekik nem lehet, se testileg, se érzelmileg, tehát a "játékos bántalmazás" ha nem is javallott, de megengedett és megtűrt dolog. Mert az nem komoly! Ilyen ez a kettő mérce. Amit szabad Vénusznak, nem szabad a kis Marsnak. Mert hogy nézne már ki, ha egy férfi úgy mutatná ki a szeretetét, hogy lekeverne egy pofont a kedvesének? Akkor már nem nevetünk, igaz? Mert a férfi átlagosan erősebb fizikálisan, tehát tőle minden erőszak MEGBOCSÁJTHATATLAN, míg mivel a nők átlagosan gyengébbek, így tőlük minden erőszak bocsánatos bűn, már ha bűn egyáltalán. Egyébként is, mit nyavalyogsz? Mi vagy te, igazi férfi, vagy valami buzi? Katonadolog! Viseld emelt fővel, te, nyápic anyámasszonykatonája! Hiszen ha visszaütsz, akkor rendőrt hívunk, nyilvántartásba veszünk, megbüntetünk, meghurcolunk, és örök életre stigmatizálunk. Így megy ez. És mielőtt valami anonim kommentelő demonstratíve megsértődve benyögné, hogy őt 20 éven keresztül napi rendszerességgel verte a férje, és ezzel a ponttal az egész női nemet inzultáltam: mindennemű erőszak elítélendő, függetlenül attól, hogy férfi vagy nő követi-e el. Minden formája, legyen érzelmi vagy fizikális, destruktív, és nem kéne félvállról venni, vagy egyik nemnek a másik ellenében jogosítványokat adni az elkövetésükre.
(This is unacceptable!)

Köszönöm, köszönöm, itt leszek egész évben! Persze csak ha a migránsok nem rágják el az internetkábelt, vagy valami...

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése