BoJack Horseman (Sorozatkritika)

Nemrégiben megesett velem egy teljesen hétköznapi eset, melyet, mint egyfajta groteszk tanmesét, most közzéteszek, mindannyiunk okulására. Történetünk helyszíne X felsőoktatási intézmény, melynek már arcpirítóan hosszú ideje hallgatója vagyok. Adott a vizsgaidőszak, és adottak ugye a vizsgák, melyeket azért idővel meg kell ugrani, már ha szeretnél valamiféle bizonyítványt kapni a magadra szedett tudás meglétének hazugságáról. Tehát én is, mint megannyi társam, ott ültem a terem előtt, várakozással vegyes izgalommal olvasva el a kezemben tartott Heinlein sci-fi regény utolsó oldalait, mikor is arra lettem figyelmes, hogy valaki pár méterre tőlem épp készül a hiperventillációból a kényszeres zokogásba váltani, ami már több okból is furcsa volt. Elsősorban azért, mert a vizsga, melynek épp neki készültünk veselkedni, leginkább csak egyfajta baráti rituálénak, kedélyes beszélgetésnek számított a tanár és a diák között. Itt bizony ma senkit sem buktatnak meg, szóval semmi ok az aggodalomra. Másodsorban viszont azért, mert az illető hölgy (fekete ruhás, rövidre nyírt fekete hajú, babaarcú kislány) még az ajtó közelébe sem került, így esélye sem lehetett, hogy égbekiáltó ostobaságok senki által soha sem hallott, mitologikus kombinációjával, mint valami óidőkből fennmaradt rontó átokkal kiérdemelje az egyest.

Csoporttársaim (akiket a futó ismeretségünk folytán arcról és testalkatról 70%-os pontossággal meg tudtam különböztetni egymástól...) igyekeztek megnyugtatni a lányt, az ilyenkor szokásos, kínos mosolyt is legfeljebb csak udvariasságból kiváltó viccekkel, fáradt frázisokkal, de nyilván a dolognak nem sok hatása volt az alanyra, aki épp igyekezett minél kisebbre összehúzni magát a széken, ahogy könnyes arccal magzatpózba gömbölyödött. Ezt látva az egyik csoporttársam, talán csak hogy a felelősség terhét megossza velem is, odajött hozzám, hogy megérdeklődje: nincsen véletlenül nálam egy szelet csokoládé, mert ilyenkor az jó. Hát, nem volt. A táskámban egyedül tollakat, füzeteket, porcicákat, pár szelet másnapos pizzát és egy csomag óvszert tartottam, vagyis semmi olyasmit, amivel a lányt jobb kedvre lehetett volna deríteni, vagy legalábbis nem lett volna túl illendő. Mivel a krízis fölött tyúkanyó módjára bábáskodó hölgy időnként odajött hozzám jelenteni a tényállást, és a különböző hüppögések és szipogások sem voltak épp kellemesek, ekkorra már elképzelhetetlen volt, hogy haladjak az olvasással, így könyvjelzőt csúsztattam a lapok közé, leraktam a könyvet a székre, majd felálltam, lementem a büfébe, és némi ár-érték arány kalkuláció után vásároltam egy Mars szeletet, melyet oda is adtam... volna a haldokló lánynak, de az közben bement vizsgázni. Így hát újra kinyitottam a könyvemet, és olvastam tovább. Nemsokára nyílt az ajtó, és a remegő körvonalú alak, aki kitámolygott rajta, és leroskadt a korábbi székébe, továbbra sem nyújtott túl biztató látványt. Mikor tyúkanyó adresszálta a tényt, hogy lementem, és vettem egy csokit neki, a lány pár furcsán hosszú pillanatig csak nézte azt, majd felemelte, kibontotta, és elkezdte majszolni. Én megejtettem egy morgással vegyes hümmögést, jelezve, hogy tudomásul vettem a helyzetet, és ezzel le is tudtam a dolgot. Természetesen sikeresen levizsgáztam, hazamentem, eltelt egy vagy két nap, mikor is valamiért újra eszembe jutott az eset. Kíváncsiságból rákerestem a lányra, meg is találtam az adatlapját a facebookon... és szinte ökölcsapásként ért az a tetemes mennyiségű feminista tartalom, amit a lány megosztott, kedvelt, vagy épp produkált. És itt kénytelen voltam elgondolkozni. Mars szelet... MARS szelet! Mars rúd... pénisz. Csak ültem ott, és képtelen voltam eldönteni, hogy egy kedves és önzetlen tettet hajtottam-e végre, vagy a patriarchátus hímsoviniszta tagjaként öntudatlanul, de mégis ravasz és furmányos módon megaláztam egy nőt a női mivoltában. Valószínűleg mindkettő igaz, csak nézőpont kérdése...
(Ide pont passzolna egy Hamvas Béla idézet, de már elhasználtam...)

Szóval. Ma a BoJack Horseman c. Netflix sorozatról fogok értekezni, melyet 2014-ben kezdtek el sugározni, és jelenleg 4 évad, vagyis 49 epizód készült belőle. A műre teljesen véletlenül találtam rá, és kifejezetten fenntartásokkal telve ültem le elé, hisz a Simpson család, a Family guy és a South Park mélyrepülése megrengette az amúgy sem túl szilárd alapokon álló bizalmamat a felnőtteknek szóló amerikai rajzfilmsorozatok iránt. Úgy kezdtem bele, hogy arra számítottam, megint egy epizodikus, lokális közönségnek szóló insider poénokkal megtűzdelt erőltetett ökörködést látok majd, melyet úgy nyújtanak a tévétársaságok nézettségi adatainak hullámverése szerint, mint egy menopauzához közeledő joga milf anyuka combizmait... és erre egy igazán különleges élményt kaptam, amelyhez foghatót nagyon, nagyon régen nem éreztem. Kevés olyan mű van, amely képes arra, hogy egzisztenciális krízisbe és identitásválságba sodorja a nézőt, de a BoJack Horseman olyan mértékű és alaposságú önvizsgálatra kényszerít, hogy a belsőd legrejtettebb odvaiban megbújó érzéseket, eldugott és lefojtott hazugságokat a felszínre hozza.
Ez az animációs sorozat nem olyan, mint amit megszokhattunk. Merőben eltérő formula, merőben eltérő céllal, egy olyan célközönségnek, melynek legalábbis van némi vaj a füle mögött, és az évek alatt kitaposott utakon megkötött bizonyos kétséges kompromisszumokat. Nem azt teszik eléd, amit vársz. Ez most valóban valami más.
(The opening you WILL never skip.)

Történetünk (anti)hőse a címszereplő BoJack Horseman, egy cinikus és megkeseredett színész, aki már messze túl van a fénykorán, és nem igazán tudja, mihez kezdhetne az életével. A '90-es években viszonylag híres Horsin around sorozat sztárjaként elég jól megszedte magát, így van tartaléka, hogy hollywoodi luxusházában minden este eszméletlenre igya magát. Hű társa a nihilizmusban Todd (a comedic relief guy), aki 5 évvel korábban egy házibuli után BoJack kanapéján aludt, és azóta is ott héderezik nála. Mindeközben BoJack ügynöke, Princess Caroline azon fáradozik, hogy kliensének (és alkalmi szeretőjének) találjon valami munkát, amivel kirángathatja őt a depresszióból és önsajnálatból. Egyik ilyen próbálkozásaként összehozza hősünket egy Diane Nguyen nevű írónővel (technikailag a női Brian Griffin), aki "segítene" megírni BoJack önéletrajzát. És természetesen megismerhetjük Diane élettársát, valamint BoJack egyoldalú nemezisét, Mr. Peanutbutter-t. Említettem már, hogy a sorozat univerzumában emberek és állatemberek viszonylagos harmóniában élnek együtt? Nem? George Orwell forogna a sírjában, ha látná. Vagy talán mégsem? Megtudhatják a reklám után!
(Addig is, tetőn való közös ülés!)

A Bojack Horseman talán a legemberibb és legérettebb rajzfilmsorozat, amit volt szerencsém megtekinteni, és mint ilyen, kiköveteli magának a helyet a kedvenceim között. Az első néhány epizód során elképzelhetetlennek tűnik, hogy azonosulj BoJack-kel, de ahogy halad előre a történet, a legfontosabb kérdés inkább az lesz, hogy akarsz-e azonosulni vele. Egy lecsúszott, elhízott, alkoholista sorozatszínész, hatalmas egóval és még azt is kitakaró kiégett cinizmussal. Látszólag mindent és mindenkit gyűlöl, beleértve magát, valamint azokat a nőket, akiket le akar vagy le tud fektetni. Első látásra BoJack olyan antropomorf személy, akivel még véletlenül sem akarnál ismeretségbe kerülni. És második látásra is. Harmadik látásra is. Mert BoJack tényleg egy szar alak, aki rendre kihasznál és bánt másokat, szánt szándékkal, érzéketlenséggel, vagy csak puszta közönnyel. Minden, amihez csak nyúl, menthetetlenül szarrá válik a kezei között, és ha valami szép és értékes dolog véletlenül mégis képes lenne egyben maradni a közelében, azt tudatosan és akarattal rombolja le.
(Requiem for a Dream, Adult Swim edition.)

Mégis, valahol mélyen belül megvan benne a jól kikörvonalazható igény a fejlődésre, és a sorozat megmutatja, ahogy megpróbál jobb emberré (illetve lóvá) válni, de elbukik, és még mélyebbre zuhan az önutálatba, majd megint talpra áll, csak hogy ismét elbukhasson. Ez a ciklikusság végigkíséri az egész sorozatot. A történet központi kérdése, (mely egyre fajsúlyosabbá válik, ahogy megismerjük BoJack-et, és sorban fejtjük le a karaktere metaforikus hagymahéjait) hogy van-e egyáltalán lehetőség a változásra, illetve meg lehet-e gyógyítani magadban egy olyan kardinális részt, melyet még nagyon korán, a legérzékenyebb és legintimebb korszakodban tettek tönkre benned? Vagyis ha le akarom fordítani és kissé leegyszerűsíteni, akkor a BoJack Horseman azt boncolgatja, hogy van-e lélek, amit meg lehet váltani, illetve el lehet kárhoztatni, vagy pedig a lélek egymásra rétegződő hagymahéjai alatt nincs semmi más, csak egyesek és nullák végtelen hosszú sorozata, melyet egy avatatlan kéz reszketeg mozdulatokkal pötyögött belénk valamikor kisgyermekkorunkban.
(Oh, eddig azt hittem arról a rossz nevelés tehet.)

Mindezt egy olyan történetvezetési formulába implementálva, mely gyakorlatilag példátlan az animációs sorozatok világában. A BoJack Horseman egy jól kikonkretizált alapvetésre fűzi fel az egész cselekményét. Adott a Horsin Around sorozat, mely a megszokott szitkom formula szerint működik: a 22 perces epizód rendelkezik a klasszikus szerkezeti elemek mindegyikével, vagyis van bevezetés, van konfliktus, van megoldás, és ami a legfontosabb, hogy van befejezés. Minden rész egy zárt mikrokozmosz, egy mese, melyben a felmerülő probléma az időkorlát lejárta előtt megoldódik, és soha többé semmilyen hatása sincs a történetre, esetleg néhány évad múlva vissza-visszautalnak rá egy-két nosztalgiagőzös kacagás erejéig. De a valóság nem így működik, nem egy oldalról nyitott babaház-világ, ahová a kíváncsi tekintetű néző bekukucskálhat, elszórakozván a szereplők csetlésén és botlásán, majd mikor megkapta az előre csomagolt, vákuumfóliázott adagnyi szórakozását, bármikor kiléphet, hogy aztán egy tetszőleges időben, tetszőleges ponton újra visszacsatlakozzon. A BoJack Horseman nem ilyen, és ezt a leginkább maga BoJack érzi, aki szerencsétlenségére mindkét világ polgára. Úgy tekint az őt körülvevő mindenségre, mintha csak a szitkom sorozatvilág folytatása lenne. Ő egy színész, és minden pillanatában szerepben van. Eljátssza Bojack Horseman-t, a lecsúszott, alkoholista sorozatszínészt, aki rendre kihasznál és bánt másokat, szánt szándékkal, érzéketlenséggel, vagy csak puszta közönnyel. Úgy él, mintha a valósága egy díszletvilág lenne, ahol ő a főszereplő, minden rejtett kameralencse-szem rá szegeződik, és ahogy a forgatókönyv diktálja, minden konfliktus megoldódik az epizód végére. Csak hát a realitások rendre rácáfolnak erre.
(Nincs bocsánat.)

És ez a kognitív disszonancia nagyon fontos a sorozat megértése és "élvezete" szempontjából. BoJack-nek szembesülnie kell vele, hogy az ő valósága a Horsin Around idilli szitkom szférájának a pokla, és ezt képtelen megemészteni. A legtöbb konfliktusát az a tévhit adja, hogy a hollywoodi forgatókönyvek hazug szisztémája szerint próbálja élni az életét. Azt hiszi, hogy a tetteknek nincsenek következményei, mert a stáblista kitakarja és semmissé teszi azt a részt, ami a naplementébe való ellovagolás után történik. Hogy hiába rombolódott le fél South Park egy UFO támadás következtében, holnap, mikor leülök a kanapéra átkapcsolok a Comedy Central-ra, minden olyan lesz, mint előtte, és Peter Griffin arca is misztikus módon visszanő, miután egy kábítószeres trip alatt letépte azt. De itt, a BoJack Horseman valóság felé tendáló világában egyáltalán nem így mennek a dolgok. Sosem lehet tudni, hogy egy ártatlannak tűnő poén mikor eszkalálódik egész évadot meghatározó központi konfliktussá, és mindennek, de tényleg MINDENNEK következménye van. A sorozat olyan messzemenőkig ügyel erre, hogy az opening is az epizódok eseményeinek hatására változik, karakterek tűnnek el és jelennek meg, az egész annyira képlékeny és élő, hogy már önmagában ezt egy sokk befogadni. (Külön poén, hogy a Hollywood felirat D betűjének elrablása után mindenki azonnal átáll 'Hálliwoo használatára.) Számomra, aki már a filmek első 5-10 percében ki tudom találni a befejezést, igazi felüdülést jelentett a tény, hogy itt valóban bármi megtörténhet. Senkit sem óv láthatatlan plot armor, nincsen védőháló, nincsenek kompromisszumok, csak egy címszereplő, aki talán meg sem éli az évad végét, mert félúton túladagolja magát heroinnal vagy részegen felkenődik a szalagkorlátra.
(,,How nice things could've been if you had chosen this life...")

Az a pátosz, ami az amerikai high life bemutatásakor kötelező, itt teljes mértékben elmarad. A luxusvillák, medencék, csillogás, a soha véget nem érő bulik, méregdrága autók, de még a szabados nemi élet is csak kellékei a főszereplő nyomorúságának, melyek ráadásul még gúnyosan a képébe is röhögnek, hiszen olyan nagyszerűen kéne éreznie magát, ugye ezért áldozott fel mindent. És nem, képtelen élvezni mindazt a bőséget, amit összekapart magának, mert valami sokkal alapvetőbb dolog hiányzik az életéből, olyasmi, amit nem lehet földi javakkal pótolni. És aminek ha véletlenül a közelébe kerül, akkor is úgy látja, hogy nem érdemli meg, és szabotálja azt. Ennek ellenére, mivel BoJack színész, időről időre felveszi azt az igaztalan, szenvelgő pózt, amit az ilyen bukott hősök script által kirajzolt karakterükből adódóan fel szoktak, viszont ez a szerep tendenciózusan átvált valódi szenvedésbe és kilátástalanságba. Itt ahelyett, hogy megjátszós, számító módon magának követelné a helyzetéből következő krediteket mind a környezetétől, mind a közönségtől, a főszereplő valóban egy kárhozati státuszban van, kínlódik, a szemünk előtt esik szét darabjaira, és zuhan olyan mélyre, ahonnan felkelni és visszamászni a fényre talán lehetetlenségnek tűnik. És míg mások boldog (vagy legalábbis boldognak látszó) napjaikat múlatják, ő az ágyból való kikelés és az abba való visszazuhanás közti időt is puszta tortúrának éli meg.
(Let's drink some whiskey and watch Horsin around then!)

Kifejezetten érezhető a szándék, mely szerint a BoJack Horseman nem nagyon tesz a közönség felé olyan gesztusokat, melyeket már megszokhattunk más sorozatok alatt (most tekintsünk el a negyedik évad méltatlan politikai állásfoglalásaitól, ahol a készítők arcpirító könnyedséggel állnak be az újhullámos radikális feministák mögé). Nincs számottevő karakterfejlődés, legalábbis BoJack esetében: vannak jobb pillanatai, amikor valamilyen oknál fogva nem viselkedik egy önző egomán vagy öngyűlölő szánalmas roncs módjára, és előviláglik a sok rátapadt szar mögül valami tiszta és becsülendő kvalitás, de ez rendkívül ritka, és általában néhány jelenet és pofon után visszazuhanunk a elkeseredettségbe. Az epizodikus jelleg ellenére nincs egy jól kikonkretizálható vezérfonala az évadoknak, a sztori teljesen kaotikus, és a más alap helyzetben széthullott állapothoz képest is folyamatosan és tematikusan dekonstruálják a készítők. Először azt lehet hinni, hogy a BoJack Horseman egy komédia, drámai elemekkel megtűzdelve, de valójában egy dráma, melyben itt-ott előfordulnak poénok, de azok is valahogy nemkívánatosak. Engem Todd karaktere, és pláne a Mr. Peanutbutter-rel folytatott ökörködése végtelenül idegesített, mert ebben azt a fajta kötelező jelleggel elvárt humorkodást véltem felfedezni, amit számos felnőtt sorozat elkövet az olcsó kacajok és visszafojtott kis kuncogások kierőszakolásáért. Ami kifejezetten kínos, pláne ha tudatosítod magadban, hogy mikor és hol várják el, hogy röhögj valami idétlenségen. Az egyik legsúlyosabb negatívum, amit fel tudok róni a BoJack Horseman-nek, az (gyakorlatilag) Todd, aki egy személyben képes tönkre vágni a sorozat homogenitását. A jelenléte egy-két jelenettől eltekintve olyan, mint olaj a víz színén. Nem oldódik fel, és ott úszkál, fájdalmasan zavaróan rabolva el tőlünk az értékes pillanatokat, míg figyelmünk fókuszpontjával igyekszünk ki- illetve megkerülni őt, többnyire sikertelenül.
(Pár lépésnyire a feneketlen mélységtől...)

BoJack egyszerűen túl érdekes és komplex karakter ahhoz, hogy a játékidőt olyan kétdimenziós, ostoba bohócokra fecséreljük, mint Todd. Ő az a habókos, félautista szereplő, aki mindig belefog valami hülyeségbe, létrehozva valami idióta helyzetet, melyből nem következik az ég világon semmi, legfőképpen nem tanulság vagy érték. Olyan, mintha valami unalomig elcsépelt, mindenki által jól ismert szitkom mellékszereplőt beleoltottak volna egy komoly drámaisággal és mély mondanivalóval rendelkező... várjunk csak, pontosan ez történt! És bár érdekes látni, hogy mi történne, ha egy ilyen kartonpapír figurát beollóznánk a mi világunk díszletei közé, megfigyelve, hogyan gyarapszik epizódról epizódra, míg végül eléri azt az értelmi és karakterfejlettségi szintet, amit egy 10 éves iskolás is képes megugrani... nos, néhány rész után elveszíti a varázsát a dolog, és egyszerűen már nem tud érdekelni, ahogy ez a retardált safe space taxitársaságot akar létrehozni, vagy alapít egy Halloween jelmezboltot, ami csak januárban van nyitva. Nem. Rohadtul frusztráló, kínosan ostoba és tökéletesen felesleges minden, amit Todd csinál, de valamilyen oknál fogva a sorozat ragaszkodik hozzá, hogy megkapja a maga egyötöd epizódnyi játékidejét. Már bontottam a pezsgőt, hogy talán ott marad azon a szcientológus hajón L. Ron Hörcsög társaságában, de BoJack-en erőt vett a megzabolázhatatlan baráti érzület, és kimentette onnan, ami számomra a sorozat egyik legszomorúbb pillanata volt.
(There is no help for you, son.)

De az ilyen kellemetlenségeket bőven ellensúlyozzák azok az epizódok, melyek BoJack döcögős karakterfejlődésének, és úgy eleve egy-egy évad sarokköveit adják. Van mondjuk... 7-8 ilyen rész. De ÚR ISTEN azok a részek akkorát ütnek, hogy megrepesztik az életről alkotott képed fundamentumát is. Ez a sorozat magában hordozza a potenciált arra, hogy megváltoztassa a világszemléletedet. Olyan fajsúlyos témákat dolgoz fel, és olyan módon, hogy ahhoz mindenki, aki kicsit is megcsömörlött az életútja során, képes viszonyulni valamilyen formában. A helyzetek, amiket BoJack átél, szívszorítóan ismerősek, és talán pont ezért hatnak annyira elementáris erővel. Valami nagyon mély, nagyon alapvetően emberi szinten, egyfajta primer empátiával osztozunk a hős bánatában, fájdalmában és kilátástalanságában. BoJack tökéletlenségében magunkra ismerünk, saját tündöklésünket és bukásunkat siratjuk el benne, és az a ihletetten művészi mód, ahogy mindezt a kellő minutumban közvetítik nekünk, olyan sokkoló, hogy úgy érzed, több kilónyi súlyt helyeztek a mellkasodra, mely kiszorítja a tüdődből az oxigént. A sztori messzemenőkig cinikusan tekint a létezésre, melyben mindenki a saját sorsának áldozata, mindenki a múltja börtönében él, szabadulni képtelenül. És ahogy látjuk ezeket az elcseszett szereplőket, ahogy megpróbálják menedzselni az elcseszett kis életüket, és valami röpke boldogságot kicsikarni maguknak egy elcseszett világban, nagyon nehéz nem átadni magunkat az elkeseredettségnek. Mert joggal érezhetjük azt, hogy ez az egész teljesen értelmetlen, a küzdelem hiábavaló, a rosszból szükségszerűen még rosszabb lesz, míg minden dicstelen és antiklimaktikus véget nem ér, de a sorozat jó érzékkel fel-fellibbenti előttünk a nyomorúság vaskos gyapjúfüggönyét, hogy megpillanthassunk egy-egy aprócska reménysugarat.
(A pont, amikor a bosszú értelmét veszti...)

De még ezzel együtt is, a BoJack Horseman egy igen nyomasztó sorozat, mely megmutatja a rossz döntések következményeit, és kőkeményen beledörgöli az orrodat az engesztelhetetlen valóságba, mellyel együtt kell élned. Példának okáért BoJack a karrierje kezdeti szakaszában, engedve a hírnév és a luxus élet csábításának elárulja a legjobb barátját, Herb Kazzaz-t. Hősünk megkap mindent, amire csak vágyott, de a jólét kérész életűnek bizonyul, és 20 évvel később, mikor a fénykorát már rég maga mögött hagyta, BoJack megtudja, hogy Herb rákos és haldoklik, így hát elmegy hozzá, hogy utoljára találkozzon vele, és lezárják a kettejük hideg konfliktusát. BoJack bocsánatot kér, és arra számít, hogy a története úgy fog alakulni, mint ahogy azt a hollywoodi forgatókönyvek szabályai megszabják, vagyis egy könnyes összeborulás után feloldozást nyerhet. Csakhogy ez nem történik meg, ugyanis Herb nem akar könnyíteni hősünk lelkiismeretén, sőt, megmondja neki, hogy egy szemét rohadék, és az élete végéig viselnie kell ezt a terhet. Majd néhány résszel később elhalálozik.
(Ismét egy jó ötlet pattan le a valóság kapufájáról.)

Amikor ezt az epizódot végignéztem, a sorozat nagyjából 3 ponttal feljebb helyezte magát a skálán, és a hullámvölgyek ellenére meg is tudott maradni ezen a szinten. Igazából nem mond semmi újat. Nem von le olyan konklúziókat, melyeket máshol mások ne vontak volna le, esetenként akár jobban is. A hírnév és a pénz (a Disney csatornán látható infernális, élőszereplős évődés ellenére) nem boldogít, a bűnt ilyen vagy olyan módon büntetés követi, és a világ egy lélekölően kegyetlen hely tud lenni...stb. Már bőven megtanultuk a leckét, hisz filmek, sorozatok, játékok és könyvek tömkelege igyekezett mindezt átadni nekünk. Mégis... a BoJack Horseman nem azért kiváló mű, mert rámutat ezekre az alapvető igazságokra, hanem mert olyan megvilágításba helyezi őket, melyben a tudatos megértésen messze túlmenően, átélve (vagy épp ismét átélve) tehetjük őket magunkévá. Ahelyett, hogy előemésztené nekünk a mondanivalót, a sorozat hagyja, hogy mi kortyoljunk belőle ízlésünk és nyitottságunk szerint. És ez a fajta finomság nagyon jól harmonizál az egyáltalán nem polkorrekt, rétegelt cringe humor (helyenként tényleg meglepő) érettségével, és a néző elevenébe vágó dráma időről időre lecsapó, brutális erejű kalapácsütéseivel.
(Miről beszélek, amikor a futásról beszélek?)

Képesek az emberek a változásra? Ha minden döntésünk logikus következményként következik a korábbi döntéseinkből, tapasztalatainkból, traumáinkból és neveltetésünkből, akkor van egyáltalán mód arra, hogy elmeneküljünk attól, akik és amik vagyunk, vagy pedig egy láthatatlan pókfonálon fogva húznak minket végig egy sínpálya-életen, a kanyarok, kereszteződések és útelágazások pedig csupán illúziók? Mi van akkor, ha a sors átláthatatlanul komplex útvesztőjében valahol egy óvatlan pillanatban, gyanútlan nemtörődömséggel rossz irányba fordultunk, és most egy olyan életet élünk, mely a bennünk lévő maximális potenciál nevetséges karikatúrája csak, és ezen nemhogy változtatni nem tudunk, de még csak tudatában sem vagyunk ennek a ténynek? Egyáltalán, akarnád tudni, ah így lenne? Hogy milyen borzasztó vagy csodálatos ember lehetnél, ha egy ponton másképp cselekszel? Melyik a félelmetesebb: tudni, hogy minden pillanatban milliónyi lehetőséget szalasztasz el arra, hogy változtass magadon, vagy pedig az, hogy nincs, nem volt, és nem is lesz lehetőséged befolyásolni a saját elve elrendelt életedet?
(Megszámláltattál, és híjával találtattál.)

Ilyen és ehhez hasonló kérdések vetődnek fel a sorozat megtekintése során, és őszintén szólva belegondolni ezekbe nagyon kellemetlen érzés tud lenni. Mert ki akar önszántából szembenézni a saját démonaival, lefojtott traumáival, gyarlóságaival, és azzal az alapvető gyengeséggel, melyből sokan (véleményem szerint hibásan) magát az emberi lét lényegét vezetik le? Nem akarjuk ezeket a hiányosságainkat, fogyatékosságainkat és hibáinkat látni, de ha változni, illetve fejlődni akarunk, nem fordíthatjuk el örökké a tekintetünket, abban reménykedve, hogy a dolgok mindennemű erőfeszítés és áldozathozatal nélkül majd maguktól megoldódnak. Ezt a sorozatot nézni annyit tesz, mint önvizsgálatra kényszeríteni magadat. Megmérettetsz a saját emberi kvalitásaidban egy olyan fiktív személy tükrében, aki minden gyűlöletes és megvetendő tulajdonságával egyetemben átkozottul ismerős lehet. Egyértelmű, hogy a BoJack Horseman nem való mindenkinek. Életigenlők, naiv széplelkek, és álszent idealisták nem tudnák értékelni, és nem is lennének képesek vele mit kezdeni. Kell hozzá egyfajta... tanult romlottság? Csalódottság, esetleg, de néhány csalódás mindenképp. Pár rossz döntés, olyasmik, amelyek éjszakánként felvernek az álmodból. Azok, akik "Nem bánok semmit" tetoválást hordanak magukon, jobb, ha elkerülik. Bár ismerve a fajtájukat, talán pont nekik van a legnagyobb szükségük BoJack-re.
(Jólesik egy szál cigi, miután felégettél magad mögött minden hidat.)

Nyilván vannak a sorozatnak hibái Todd-on kívül is. Az első évad meglehetősen nehezen indul be, és a második évadban is van egy fájdalmasan hosszú üresjárat, mikor a történet látszólag elveszíti a fókuszát, és össze-vissza csapong. Nem tesz jót, amikor a készítők megpróbálják a humorra helyezni a hangsúlyt, vagy aktuálpolitikai és társadalmi kérdéseket górcső alá venni. A BoJack Horseman-nek nem ez a célja, már ha van neki ilyen egyáltalán. Egyszerűen nem állnak jól neki az efféle nagyívű megmondások (pláne, ha nem képesek tökösen beleállni a vitába), és ha végig következetesen tartózkodott volna ezektől a sorozat, és megmarad a karakterdrámánál (amiben kétségkívül kiváló), akkor tényleg nem lehetne okom a panaszra. De itt van Diane, aki az egész negyedik szezonban le lett redukálva egy viszonylag érdekes női mellékszereplőből idióta, nyafogó social justice warriorrá, és rajta keresztül erőszakolták bele a nemkívánatos és életszerűtlenül elővezetett (gondoljunk csak a női fegyverviselést propagáló mozgalomra...) politikai mellékszálakat a sztoriba, és persze Todd, akinek már a puszta létezése is önellentmondás, hisz egy ilyen szellemileg visszamaradott teremtmények általában nem érik meg a felnőtt kort, hisz elfelejtenek lélegezni, és meghalnak. Aki szerint ez sértő, vagy esetleg nem olyasmi, amivel viccelni lehet, annak csináljon gyökérkezelést egy bohócfogorvos. Talán akkor más színben látja majd a kérdést.
(Ez az a Diane, aki érdekel minket, és nem a wannabe feminista amazon.)

Ami a vizualitást illeti, nos, kicsit felemás érzéseim vannak. Egy felnőtt rajzfilm esetében sosem volt számottevő szempont a kinézet (kivéve persze, ha nem olyan darabokról beszélünk, mint mondjuk a Mr. Pickles, ami az én ízlésemnek kifejezetten ocsmány. Több szempontból is, de ez most nem fontos...), viszont azért a korrektség kedvéért térjünk ki rá pár szó erejéig. A rajzolás talán nem éppen első osztályú, de pár rész után meg lehet szokni, annál is inkább, hogy helyenként igazán hangulatos képekkel kápráztatnak el minket, és a későbbiekben elkezdenek a különböző stílusok váltakozásával kísérletezni a készítők, szóval kár lenne zsörtölődnünk. Vannak olyan epizódok, amikor erősen átcsapunk a drogok és alkoholos delírium által életre hívott szürrealitásba, amit nyilván kihívás lehetett a néző számára is érthető módon leképezni, de az illetékesek remek munkát végeztek, és megilleti őket az elismerés. Az animáció néha kissé... darabos tud lenni, a karakterek furcsán mozognak, amitől az egész kap egyfajta bizarr művi jelleget, de a második évadra már beáll egy vállalható nívóra, és onnantól már csak ritkán találkozhatunk ilyesmivel.
(BoJack and Cronenberg in the same room? Is this a crossover episode?)

Azt hiszem a kritikámból kitűnik, hogy mennyire megnyert magának a BoJack Horseman. Ritka, hogy egy sorozat ennyire magával tudjon ragadni, pláne egy olyan, amely ilyen stabil lábakon áll a földön, mégis itt vagyok, és hosszú bekezdéseken át dicsérem különböző kacskaringós kerülőutakon ezt a művet, de biztosíthatok mindenkit, hogy maradéktalanul megérdemli a rászánt időt, mert egy igen különleges élménnyel gazdagodhat az, aki veszi a bátorságot, hogy túllásson a külsőségeken, és adjon egy esélyt ennek a gyöngyszemnek. Reménykedjünk, hogy a készítők nem fogják a továbbiakban erőltetni ezt az irritáló social justice irányvonalat, vagy ha igen, akkor legyenek hűek a főszereplő jelleméhez, vagyis BoJack oltsa le a sárga földig, alázza porba és köpje pofán az összes félretardált, rinyáló idiótát, akik a cinikus, degenerált hatalmi ideológiájukkal erőszakot akarnak tenni a valóságon. Minden más megoldás teljességgel elfogadhatatlan.
Lehet a BoJack Horseman-t szeretni, lehet gyűlölni, de közönyösen senki sem mehet el mellette. Kötelező darab mindenkinek, aki a kommersz konzumfilmek és tucatszámra piacra hányt sorozatok özönében valami igazán értékeset akar fogyasztani. Előtte természetesen kérdezd meg a kezelőorvosodat, és persze a gyógyszerészedet, már ha van sajátod, amit ugye erősen kétlek.

8/10

Kitahito

Megosztás:

Szólj Hozzá

    Blogger Hozzászólás
    Facebook Hozzászólás

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése